Székelyföld, 2019 (23. évfolyam, 1-12. szám)

2019-03-01 / 3. szám

Szépirodalom - Csak kicsi beszél - szabadkozott. Eszembe jutott a polgármester neve. - Legjobban Schmidt úrnak örülnék. - Ich bin Schmidt. Franz Schmidt. - The Mayor? Das Bürgermeister? - Ja. Wie kann ich helfen? - Nem nagyon beszélek németül - vontam meg a vállam. - Angolul inkább, bár az se az erősségem. - Én csak kicsi beszel magyar. - És van, aki nem csak kicsi beszel magyar? Franz Schmidt a falu túlsó vége felé mutatott. - Dort. Am Waldrand... Falu vége, erdő kezdi magát. Großes Haus, nagy hasz. - Rendben - biccentettem felé. - Danke schön. Visszaléptem az Opelhez, kinyitottam az ajtót. Mielőtt azonban beülhettem volna, a polgármester újra megszólított. - Sorry, Mister... Who are you? - I’m a journalist. Egy újságíró. Journalist. Franz Schmidt a fejét vakargatta. - Ja... Értem. Und... Willst du, na, ja, akar irni? Akar irni mi falu? - Még nem tudom, mit akarok - szálltam be a volán mögé. - I don’t know what I want yet... Beindítottam a motort, ami ezúttal azonnal fölberregett. Ennek kifejezetten örültem, semmi esetre sem szerettem volna folytatni ezt az egyre kínosabbá váló dialógust Franz Schmidttel, aki az Országos Választási Iroda szerint Schmidt Ferenc. Nem érdekelt, hogy mennyire vagyok faragatlan, egyszerűen csak szerettem volna szabadulni a szituációból. Becsaptam az ajtót, és elhajtottam. A falu végén, az erdő szélén (amolyan alföldi erdő volt ez is, persze, inkább erdészeti faültetvény) valóban állt egy, a többinél nagyobb ház. Míg elértem odáig, többnyire rendezett előkertek és takaros épületek előtt gurultam el. Csak embert nem láttam sehol. Ahogy függönyt sem az ablakokon. A nagy ház előtt fékeztem. A magas téglakerítést fémkapu törte meg, csengő gombját nem találtam, ezért megdöngettem a vasat. Később, mivel nem történt semmi, megismételtem.

Next