Katolikus főgimnázium, Székelyudvarhely, 1873
Ezen időszak prózaírói közül különösen kitűntek: Pázmány Péter, „Kalauza“ által, melyben — Toldy szerint — „a magyar nyelvnek nem várt, előre nem láthatott kiképzést adott, miért méltán egy új nera szerzőjének neveztetik.“ Irálya teljesen kerekded, eszméi és gondolatai eredetiek. A nyelvtan tökéletesítésére jelentékeny befolyást gyakorolt: az ikes igéket, határozott és határozatlan alakot egész szabatossággal kezelte, amire elődei nem sok gondot fordítottak. A költővel mi is elmondhatjuk róla: „Purpura virtutem, doctrinam scripta loquuntur! Magnos magna decent, utraque summa fuit.“ Telegdy Miklós művészileg alkotott beszédeivel, melyekkel a nemzet szellemét fölvillanyozta; Szenczi Molnár Albert szabatos nyelvezete, hibátlan és csinteljes compositiója által szintén e kor jelesebb tehetségei közé emelkedett, és gr. Haller János, ki „Hármas Istoria“-jában egy ép nyelvezetű szépirodalmi prózát hagyott hátra. Ha ezen és számos más harcosok méltó utánzókra találnak, nyelvünk szépen fejlődhetett volna, de ezek hiányában a Bz-ikszázadbart beállott a pangás, mely az előbbi időszakok sikerteljes működéseit is semmivé tette. A nemzeties ízlés romlott s a francia szavak magyarosítása lett uralkodóvá. A tudományos elnevezések idegenek voltak. A próza irodalom terjengő, kedélytelen, száraz; s ami csekély termékenységet tüntet fel e század, az leginkább a széles kiterjedésű körülírásokban nyilvánult. A fensőbb körök társalkodási nyelve idegen gyöngyökkel diszeskedett s még a jó is csak csinálva volt, nem pedig teremtve. Ily szomorú állapotra jutott nemzeti nyelvünk a 18-ik század első felében, a midőn a nemzeti nyelv hanyatlásából már a nemzet megsemmisülését is kezdék jósolgatni. Azonban egy különös nemző e század nyolcadik tizedében az újjászületés csillagát emelé a magyar irodalom fölé. A testőrseregben létező magyar nemes ifjak szellemi gyarlóságuk felismerésében mohó vágygyal kaptak az európai művelt nyelvekhez; s midőn kitartó fáradozás után a francia és német irodalom emelkedettségével megismerkedve, anyanyelvük elhagyatottságát kezdék tapasztalni: többek lelkében szilárd elhatározássá vált a pangó nemzeti nyelvét már mivtd tébb nyelvek alapján nagyává tenni. Bessenyei György volt az első, kibuzdításaival és a francia irodalom jelesebb terményeinek átültetésével megkezdé az irodalom gazdagítását, s az úgynevezett francia iskolát alapítá. Bölcsészeti, történeti iratai, valamint a magyar nyelv kivelését tárgyazó értekezései irodalmunknak becses emlékeit képezik mind e mai napig. A jó példaadás nem is maradt követők nélkül. Báróczy Sándor regényei, beszélyei, valamint erkölcsi levelei által, melyeket részint német, részint franciából fordított, választékos és könnyű nyelvezete folytán szépprózánknak nagy lendületet adott. Míg azonban ezek és számos követőik az európai mivelt nyelvek mintájára képezték a nyelvet, addig egy más csoport átlátta, hogy a classical nyelvek valának mindenkor azon eszközök, melyek a jellem szilárdítására és nemesítésére, az ízlés finomítására és a széphangzásra vezetnek, s amelyek az emberi szellem magasabb kiművelésén, a tudományok és művészetek terjesztésén és felvirágoztatásán legtöbbet lendítettek és lendítenek , minek következtében a classical irodalom jelesebb terményeinek tanulmányozása és áttétele által irodalmunkat a classicitas méltóság teljes magaslatára óhajtották emelni. Bár ha ezen iskolának követői idő folytán mind kevesbítitek, még az egyetemes emelkedés korában is akadunk pártolóira, így Széchenyi István „Hunnia“ című művének 84. lapján a latin nyelvről így szól: „Szolgáljon az ezután is a férfiúi tömött szólás és írásmód példájául s legyen minden feledt halhatlan remekei által buzditója nemzetünknek’ római honszeretetre, római nagylelkűségre, római nagyságra.“ Minthogy azonban eredendő bűn az állhatatlanság, melynél fogva sem a tökéletesben, sem pedig a tökéletlenben nem maradhat az ember sokáig, hanem egyik változásnak követnie kell a másikat; már ezen elv folytán is létesülnie kellett irodalmunkban egyújabb csoportozatnak, melynek célja vala a különböző irányban munkáló csoportozatok szerencsésebb vívmányait magukévá téve, részint ezek egyesítése, részint pedig önálló törekvések által irodalmunkat s főkép irodalmi szépprózánkat Hercules oszlopáig felvinni. Ezen szellemmunkások sorából emelkedett ki Kazinczy Ferenc is, ki szépprózánknak megalapítója s kiről igen találóan nyilatkozik Berzsenyi Dániel ,?Ajánlása cimü költeményében, midőn igy szól: „Platói nyelved s lelked idézte hozzánk az ép íz szebb geniussait.“ ’ . Kazinczy azon írók egyike, kik méltán megérdemlik a magyar nemzet kegyeletteljes tiszteletét. Már gyermek korában nagy előszeretettel viseltetett a könyvek iránt, olvasott s azokból jegyzeteket készite magának s legkedvesebb időtöltése volt az irás. Ezen tapasztalatokból kifolyólag atyja sokszor mondá: „Ebből a gyerekből csakugyan szó lesz!“ Az atyai jóslat nem remélt nagyságban teljesült, mert Kazinczy hazánknak oly önzetlen és buzgó írója lett, kinek Szilárd és határozott jelleme céljainak létesítésében nem ismert semmi akadályt, hanem egész odaadással küzdött azon elve mellett, hogy a magyar nemzetnek egy virágzó irodalmat teremtsen, mely nem csupán a Szellemi nemesbülés végett, hanem a különböző és nagy számmal létező ellenségek közötti existentiájának megerősítése szempontjából is elkerülhetlen szükségessé vált. Ezen célja kivitelében nem gátolta őt.