Állami főreáliskola, Székelyudvarhely, 1916

Székelyek Szakolczán. Hiába reméltünk!. . . Erdély, Magyarország gyöngye s benne a Székelyföld nem kerülhette el végzetszerü, nagy, történelmi hivatását. — Évszázadokon át ez a föld volt a nyugateurópai kultúra legkeletibb védőbástyája, s ennek előretolt fokán a székelység volt leghívebb őrszeme. És két esztendőnek szorongó szívvel átélt eseményei már­­már hitet ébresztettek bennünk, hogy ezúttal kikerüli súlyos végzetét; s ha hű fiai ezrével ontják is vérüket idegen végeken, az ősi föld most mégsem lát ellenséget De csalódtunk! ... A végzet betelt. A történelem megismétlődött. A Keleti-Kárpátok védtelen gerincét ellenséges hordák lépték át s az új tömösi Nagy Sándorok hiába véreztek, a székely ezredek maroknyi csapatainak új Leonidásai nem tudták feltartóztatni az orvul támadó ellent. Fél Erdélyország menekülni kényszerült a testvérhaza felé . . . A világháború mindennapra jutó borzalmai között semmi sem markolt annyira a magyarság szívébe, semmi sem döbbentette meg Magyarországot annyira, oly közvetlenül, mint a román betörés­­ nyo­mán a székelység menekülése. De a döbbenet csak pillanatig tartott, mert egyfelől a nemzet szerető részvétben összeforrt nagy közössége, másfelől az állam min­den illetékes szerve erkölcsi és anyagi támogatásának minden erejével sietett mihamarabb beheggeszteni a sebeket. És amíg a szövetséges hűség, a német hadvezetői zsenialitás és a régi magyar vitézség szent összeforrásából támadt hatalmas erő lendületes nyomással szorította ki a betolakodókat, addig lassanként felszáradtak a könnyek, gyógyírt nyertek a betegek, gyámolítót az árvák, támaszt az elhagyottak, otthont a hontalanok . . . Székelyföld számos nagyhírű iskoláinak gyermekei sem maradtak segítség nélkül. Legszélsőbb kelet tanulóiért a legszélsőbb nyugaton is megdobogtak a szívek. m 1*

Next