Székesfehérvár és Vidéke, 1876 (4. évfolyam, 1-99. szám)
1876-07-01 / 53. szám
IV-ik évfolyam. 53. szám 1876. július 1-én Megjelentk*.: ezenkint kétszer, minden szerdán és szombaton. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Belv., lakatos-utcza 2. sz., emelet, Rohrmüller-féle ház. Minden a lap szellemi részére vonatkozó özlemény, továbbá előfizetések, felszólmlások, hirdetések stb. ide intézendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. Felelős szerkesztő és kiadó laptulajdonos: Csitári Kálmán. Előfizetési árait: Egész évre....................8 frt. — kr. Fél évre.........................1 frt. — kr. Negyed évre....................2 frt. — kr. Egy hónapra . . . .------70 kr. Egyes szám ára . . . — — 10 kr. Előfizetések és hirdetések még elfogadtatnak: Kubik Lőrinc könyvkereskedésében. Budapesten Hasenstein és Vogelnél, Dorottya-utcza.; Schvarcz József urnás líriszóftér I. sz.; Weisz Móritz hirdetési irodájában, servitatér 5 szám. Hirdetések jutányosan számíttatnak. Társadalmi, közművelődési és szépirodalmi KÖZLÖNY. Szerkesztővel értekezni lehet naponkint délelőtt 8-tól is, délután 3—5 óráig. T. Olvasóinkhoz! Lapunk megnagyobbított, alakja, az ígért regény közlésének megkezdése, felment bennünket a bővebb őszinteségtől. A mélyen tisztelt közönség bölcs belátására bízzuk igyekezetünk és áldozatkészségünk kellő méltánylását. Lapunkat annyi példányban nyomattuk, hogy a később érkezendő előfizetőknek is teljes számú példányokkal szolgálhatunk , ennélfogva kérjük a t. közönség szíves támogatását. Eddigi vidéki előfizetőnk közül többen, az előfizetési díj beküldésével hátralékban vannak, azonban tekintve a jelen nyomott viszonyokat lapunkat még párszor küldeni fogjuk, remélve, hogy a díj beküldése rövid idő múlva eszközöltetni fog. Úgy a tisztelt közönség, mint tisztelt munkatársaink szives támogatását őszinte bizalommal kérjük, hogy kitűzött nemes feladatunknak közmegelégedésre megfelelhessünk. Székesfehérvár, 1876. jul 1-én. A szerkesztőség. Őszintébb hang az őszinte hangokra. A közvélemény barázdáiban nem mindenkor tiszta tyukd, de olykor konkoly magot látunk hinteni, ezúttal a helyi sajtó terén, mely utóbbinak hajtásait akarjuk kigyomlálni. Ugyanis a „Székesfejérvár“ Bakonyszék úr egy czikkét közölte, melyet Apollo legyen, ki azt egymagában megérti. Azt látszik bizonyítani, hogy a székesfehérvári népiskolák életére Hozsannát van oka kiáltani, mert az uralkodó közhatóság a tanítói fizetéseket ismét emelte, és hogy létezik avval szemben egy pártárnyalat, mely a népnevelés érdekeinek fejlődését akadályozza. „Tolvajt kiálltott a tolvaj.“ A határozó közgyűlésen a pénzügyi szakosztály— ennek volt eltérő véleményes jelentése —) három külvárosi iskolaterem építése — a hatodik leányiskolai osztály felállítása — az így szükséglendő négy új tanító alkalmazására vonatkozó iskolaszéki tervezetet pártolólag véleményezte. Mit mond erre a Bakonyszék, hogy az utódokat lekötelező, hálára érdemes győzelmet az iskolaszék, úgy a tanács küzdelmének rójja fel fényes érdemül. Diadal aratásnak nevezi az eredményt, babérkoszorút teszen a közigazgatás egyes közegeinek homlokára, de a csatára kihívó ellenség létezett-e? azt nem nevezi meg. Ha valaki tollat vesz kezébe, az meggyőződést szerezzen előbb, legyen szemtanúja a nyilvános tanácskozásnak, olvassa el a hivatalosan nyilatkozó véleményeket, azután irhat, ám legyen, eltérő nézetű, de ne szolgaszellemű szóllamokkal, akkor elismerésének értéke leszen, míg igy sorai a személyes hódolat fokára süllyednek, melyek köszönik a kegyelemdíjat.......... A közgyűlésen a pénzügyi szakosztály próba (két) évre 500 frt a segédtanítónak, 600 frt a véglegesen alkalmazottnak, 700 frt a tíz év után előléptetés nélkül működőnek, 860 frt a külvárosi, és 960 frt a belvárosi vezértanítóknak véleményezett , véleményezett indokoltan, meggyőződése sugallatával, és nem többet. Mit mond erre a Bakonyszék , hogy az iskolaszék és tanács ennél többet véleményezett, tehát ez magasztalandó, és aranyos hetükkel fogja ezt a történet lapjain feljegyezni. A közvélemény bizonyosan várakozik, és majd a kiérdemlés után fogja aranyos vésűjét kezébe venni. A tanító szokott erélyben, haladásban visszaesni legtöbbször. A történet előtt a kor, nem mindenkor érdemes. A p. sz. közgyűlési jelentése az iskolai viszonyok szervezését ezúttal alig többnek, mint puszta fizetésemelésnek, a komolyan értett iskolaügy előmozdítására egyéb gyakorlati eredményt nem biztosító tervezetnek, személyi czélok sürgetésének látta. Mit mond erre a Bakonyszék? hogy a tanítók „én“-je, egyénisége hatványozni fogja önmagát, szellemileg magát kicserélni a szünnapi önképzés által, és láthatóbb eredményt felmutatni, buzgóbb leszen jobban fizetett munkája körében, és így nem puszta személyes, hanem iskolaügyi érdek, az az, hogy majd. A p. sz. nem óhajtotta az iskolaépületek fentartása, építése, felszerelése, fa, egyéb szükségletek mellett 16 ezer forintnyi személyes kiadások tételét még tetemesebben emelni, midőn köztudomás szerint maga az iskoláztatás fájdalmasan lanyha, az ismeret, mint iskolai czél lehetőleg csekély, és az életben elszomorító, ezért egyszer már iskolai siker bizonyítékát is kívánja tapasztalni. Mit mond erre a Bakonyszék? azt, hogy majd. A p. sz. jó elemi népiskolákat kívánt, lehető, kivehető határok között, és nem kívánt a viszonyok adta lehetetlen arányban ajánlott tervezetekkel semmivé tenni a nép gyermeke oktatását. A sokat igérés — a sokat felkarolásból ismeretes a szánandó eredmény, sőt gyanúsítható a komoly akarat, mely a nevezett lehetetlenséget tudja ígérni. A rendes tantárgyak mellett vagyrovására halmozni össze mindenfélét, egyértelmű az iskolaügy czélvesztésével. Mit mond erre a Bakonyszék ? azt, hogy majd. Sajátos cynismus kell hozzá a személyi érdekeknek áldozni azon erőt is, mely az iskolának kell, az iskola czélra pedig marad a csalékony ígéret. Ez nem válasz, midőn főleg a tanítás körén kívül eső képesség p, orgonálás stb. qualificatiójával az iskolában alkalmatlanoknak nyilván elismert egyének hagyatnak meg a tanítószékben. Ezek nyugdíjazása lenne az első lépés. Ha az iskolatörvények hiányai végett azok egészen elejtetnek, és ki sem tehető felelőssé azok bűnös elhanyagolása miatt, akkor a népoktatás szervezése nem komoly szándék, a költekezés ablakon kidobott pénz. És mikor a szervezés még több pénzt igényel, az új tervezet az eddigi eredménynek nagyobbítására mi garanciát sem nyújt: nem jogos-e a nehézkesség? — Mit mond erre a Bakonyszék? azt, hogy majd. A p. szak. elvi alapon álló jelentése, és a személyi tekinteteken is álló tanácsnak véleményében ajánlott fizetésemelés különbözete figyelmet alig érdemelt. És ezen különbözet miatt az elsőé támadást, a másiké pedig fényes betűkel való felírást érdemelt a város történelmébe, Bakonyszék szerint. Hát ennyire szállt volna alá a tanító testület, hogy néhány forint hozhatja hullámzásba lelkesedését? — hogy nem látná be az elidegenítő hatást, midőn az alamizsna PACSIRTA VOLT AZ, ÉS NEM CSALOGÁNY. (Romeo és Julia. III. felv. 6. jelenet.) — Zeise. — Pacsirta volt az, és nem csalogány, Mely a közel bokorban csattogott. Az éj elmúlt, az ég boltozatán Hajnal pírja hirdeti a napot. Oh jer, még csak egy csókot adj nekem, A regg közéig, és az idő halad, — Élj boldogul, drága szerelmesem, Engem távozni készt a virradat. Én édesem, az a csalogány volt, — Éj fátyola leng még a föld fölött, S ez éj árnyában éden s üdv honolt: Nyugodjál még hő karjaim között. Még nem csillog a harmat zománcza, Még nyugszik a föld csöndes ködével Szizeg a szél, az éj némasága Szerelmünket nem árulja el. Kedvesem a pacsirta énekelt, Magasan, a felhők felé szállva, Ajkán a dal oly bánatosan kelt, Oly panaszos volt kicsiny danája. A munkás már siet a mezőre, S a kakas is hajnalra kiállt már; A reggcsillag is feljött az égre, Távoznom készt a kelő napsugár. Én egyetlenem, a csalogány szólt, A regg még a hegyek mögött hasad; S az éj bájos királynéja, a hold Még hint reánk ezüst sugarakat. Maradj, maradj, szivemnek szerelme, Éj fátyolát még a nap nem törte szét; S a kék égnek gyémánt himü leple Eltakarja szerelmünk édenét. Én édes, kedves, drága világom, Hadd’ töltsem itt a napot és éjét, A nap fénye bár magasan szálljon, És fürdjön sugaraiban képed. Nekünk fog zengeni a csalogány, Nekünk szól majd a pacsirta dala. S a kék égnek azúr boltozatán Ragyogni fog szerelmünk csillaga. SZ. LAJOS. KfillNBI. REGÉNY. IRTA : jSziRONTAI KOrRTUR. ELSŐ RÉSZ. A VIHARBÓL SZŐTT REGE. I. — Holla! Föl a vitorlával! — Kegyelmes uram vihar készül .... — Eh! Szóbeszéd. Nekünk menni kell. — A Balaton tündére most sirdogál Tihanynál. — Majd kisírja magát. — Ilyenkor ugy tartja a közhit: temetés lesz a Balatonban. — Lakodalom lesz édes fiam. — Azt mondom ne menjünk .. . — És ha tiz millió ördög áll is a tó közepén, mi menni fogunk. Előre ! — Kegyelmes uram számolj hát lelkeddel. E szóváltás volt halható a zalai hegyek egyikének közelében. A sebeshajó megindult. Heten ültek benne. Gróf Derei Olivér, kedves barátja Rába Egmont, a kormányt vezető öreg Áron halász és négy evezős, kiknek kalózarca tökéletesen beillett a hajó keretébe. A kormányhoz közel két véreb hevert. Svengton és Uránia. Olivér gróf elmaradhatlan testőrei. Mind a kettő tarka. Az egyik fekete, a másik tűzszinfoltokkal. Meglehetős nyugtalansággal szimatolták a levegőt. A nap épen lenyugodni készült. Izzó koronája a lazurszin hegyek mögé hanyatlott. Kilövelt sugarai hosszú árnykat rajzoltak az égboltozatra. Mély csend és tikkasztó hőség. Az utolsó augusztusi nap visszatért a nyár közepébe. Az evezők szabályos ütemén kívül csak néha hangzik fel a távolban egy rejtélyes szózat, sirály jajgatás vagy elmosódó halászdal. Mintha Nápoly öblében andalognának. A langyos szellő pajzánál csókdossa a felkötött vitorla fehérkék csikós foszlányait. Minden oly gyönyörteljes és kábító. A part hátterében búj a keleti növényzet mögött egy kéjlak karcsú oszlopai nyúlnak előre. A foktéren ifjú lányka lobogtatja fehér kendőjét bucsuzásul. Aranyszőke hajzata, mint az egymásba sülyedő hullámok, kéjesen simul vállaira. Keblén egy festő rózsabimbó, a szerelem hajnala, így epedhetett Heró az ő egyetlen Leandere után, ki a jövetel helyett távozik. Égő ajakkal, lázas szívvel várja a viszontlátás pillanatát. A kép változik. A sebeshajó Tihany előtt megy tova . .. Már csak mint fekete pont látszik a sötétkék vizen. Az aranyszőke leányka pedig egyre lobogtatja kendőjét. Keble liheg. Talán a túláradó boldogságtól ? Lehet. És gondolatai ? Az Isten tudja hol kalandoztak ! E pillanatban víg kacaj hallatszik a termekből. Az aranyszőke lányka megrezzent. Felébredt álmaiból. Forró homlokát megsimítva bámult a messzeségbe. A sebeshajó elmerült. Nem lehetett többé látni. Egy bús szellőroham meglebbente dús hajzatát. Majd ismét tikkasztó hőség állt be. A római díszöblönyökből bengáliai sás ömlik alá. A virágok nehéz, érzékies illatot lehelnek. A szökőkút susogva locsolja a hideg szerelmű lachenaliákat. Egy egy aranyos szárnyú lepke ott röpdös az aranyszőke lányka feje körül és kacér fordulatokkal tűnik el az alkony homályában. A természet kéjes álomba szenderült. A távoli kürtszó és estharang elnémul. Csak néha rezg keresztül a levegőn a figyelmeztető szózat: „Vihar közéig . . . Vigyázz!“ A nap végkép eltűnt. Az utolsó sugárral eltűnt az aranyszőke leányka is a foktérről. Rómeót nem kísérte szerencse csillaga. Épen a veszély kezdetén hagyta el. Ilogyis ne! A kéjlak termeit vngcsevegés törte be. A hátra maradt czimborák, szép hölgyek, kik a vidéken azon kirben állottak, melyet Arria nem akart megosztani Messalinával. Ide sietett az arany szőke leányka. Hűségét, szerelmét kacaj közé temette. Bók, szerelmi sóhajok, epülő szemsugarak és tán ölelő karok! Ki tudja!? Váljon kitörődne ilyenkor egy nyomorult hajócska további sorsával ? Olivér gróf el volt feledve. Beállt az esthomály.