Székesfehérvár és Vidéke, 1876 (4. évfolyam, 1-99. szám)

1876-02-23 / 16. szám

Az iskolai takarékpénztár. 1. Az iskolai takarékpénztár egy külföldről hozott új eszme, melynek a gyakorlati életbe leendő átülte­tése előtt, nagyon is helyén van megismerkedni nem­csak az eszme elméleti áldásos ígéretével, hanem a különböző hazai társadalmi viszonyok között: lehet­ az eredmény reményével annak életbeléptetésével buzgolkodni, nehogy egeret szüljön a hegy. Az eszme virágzása adatait hallottuk felemlíteni az angolhoni gyáriparos osztály köréből, hol az is­kolai takarékpénztár a segélynek azon nemét képvi­seli, mely az iskolába járó szegény gyermekek érde­keit az emberbaráti jótékonysággal egyleti után ne­mesen támogatja, míg a korcsmába vezető alkalomra az angolnak egy pennyje sincs. Angolország után ki­tűnik az első gyáriparos szerencsés kis állam, Bel­gium, hol a szegényekről való gondoskodás szinte az országos erények egyike. Közel ehhez áll Schweicz iparos vidéke, hol a munkás szülők keresve keresik a nevelés áldásaiban részesíteni gyermekeiket, és előre nem látható mostoha anyagi fordulatok esetei­ben a gyermek iskolázási költségeire félreraknak, ille­tőleg iskolai takarékpénztárakat szerveznek. Ezen országokban a 8—9 éves korú gyermekek iskolázta­tásuk közben gyármunkások is — saját keresetük van, s abból félreraknak az iskolai tak­­pénztárba. Ezen lélekemelő példákra hivatkoznak azok, kik azt hazánkban is honosítani fáradoznak mint is­kolai intézményt. Helyesen elmélkednek mikor nyíl­tan hirdetik, hogy népünk a számítás nélküli, a nap­ról napra élésre irányult erkölcseit reformálni, s a haza jobb jövőjét előkészíteni kell , hogy az anyagi erőtlenség mellett a szellemi, erkölcsi állami életet nem lehet biztosítani — hogy a jövőről való gondo­lást a vérbe kell átvezetni — hogy a számító lélek fejlesztésével, a megtakarítás dicsősége ismeretével kimenekszik népünk alacsony helyzetéből — hogy ezen jobbrafordulás segítsége igen sürgős — hogy az ernyedetlen munkaerő működése és takarékosság eredményezi a tömeges vagyonosságot — hogy a do­­logtalanok száma igen nagy, mint a fényűzés, mely­nek nyilvánulása ha a fölöslegből származik, gyár­iparos országban emeltyűje a keresetnek, kereskede­lemnek — hogy a munkakedv titka a takarékosság szelleme , hogy népéletünk erkölcse fokozandó a rendezett vagyoni állapot megszerzése útján, nélküle nem jutunk el a független polgárok szabadsága bír­álásához. Ezen általános elmélkedés az isko­lák, pénztárak szervezésében látja a csomót megoldhatónak, azon meggyőződésből indulván ki, hogy a gyermekkorban legkönnyebben fogamzik meg a jó szokás, a takaré­kosság. Ezen törekvést támogatni fogná a közvetlen­ség, a példa, a látható eredmény, midőn ruhaneműeket, gyógyszert, ékszerecskét vehet a gyermek. Keves­­bülne a részegeskedés, a pazarlók száma, kik .saját­ —i .j p »”’»ncnr^.3BS«Biracig jukat eltékozolva, az ország, városok, megyék köz­ügyéhez, illetőleg pénztárainak közelébe tolakodnak, a tönkrejutás szégyene elől a közpályára, hivatalokra menekülnek, hol kenyeret és állást követelnek, és felhasználván a kínálkozó alkalmat, törekednek nem tisztes után vagyonhoz jutni, ismét nem a független polgár rendszeres munkásságát követni, hanem az egyéni előnyök várva várt esélyei közepette a zavar­ban halászni, anyagi kilátások csábjai után menni, mert a tisztességes és szorgalmas munkára épített polgári lét nekik unalmas és nem szellemes. Az isko­lák, pénztárak szervezését indokolná azon szomorú körülmény is, hogy a tőkegyűjtés iránti hajlam csak kivételes tünemény, és jó gazdának híré­ben áll, ki többet nem költ mint keres. De végnélküli azok sora, kik heti keresményeket vasárnaponkint elkorcsmázzák, pinezékben eldanolgatják, mig otthon éhezik a család! — Hányan az iparosok közül, kik a leg­jobb napok szerint rendezik be a háztartást, és azon­nal adósság után látnak, ha a kereset kevésbé ked­vező, kik vendégszeretetnek hívják a névnapi, keresz­telő torokat, nem maradnak el a politikai demorali­­záló dáridók, örökös banquettek és tivornyák, melyek anyagi szűk viszonyaink között megbocsájth­atlan szo­kás, második természetévé válik az úgy is kenyér­hiányról panaszkodó osztálynál. (Folyt. köv.) fiscjüL Azt beszélik . . . . Azt beszélik menyasszony vagy, — — Azé a kit rég szerettél, — Azé, a ki téged viszont Jobban szeret életénél. Legyek én — hagyd — a legelső A ki szerencsét kívánjon ; Úgy örülök én e hírnek, Mint senki más a világon. Hadd mondjam meg, néked azt mit Meg mondani annyi évek Rózsás álmi, szép emléki Most kimondni kényszerének. Légy te boldog. Nagyon boldog. Úgy szeressen vőlegényed Mint szeretni é­n Ígértem, Hogy szeretni foglak téged. Úgy szeressed őt örökk­é Mint a­hogy már rég szereted! — Azt, hogy én is voltam egykor Könnyű lészen elfeledned. — 16. szám. IV-ik évfolyam. 1876. feb­r. 23-án. .MOJA'j©lenilí , hetenkint kétszer, minden szerdán és­­ szombaton. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Belv., lakatos-utcza 2. sz., emelet, Rohrmüller-féle ház. Minden a lap szellemi részére vonatkozó közlemény, továbbá előfizetések, felszó­lamlások, hirdetések stb. ide intézendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatók, ÉS VIDÉKE Felelős szerkesztő és kiadó laptulajdonos: Csitári Kálmán.­­ Előfizetési árait: Egész évre....................8 frt. — kr. Fél évre.........................4 frt. — kr. Negyed évre....................2 frt. — kr. Egy hónapra . . . . — — 70 kr. Egyes szám ára . . . — — 10 kr. Előfizetések és hirdetések még elfogad­tatnak: Kubik Lőrinc könyvkereskedésé­ben. Budapesten Jánszky M.urnái, VIII. zerge-utcza 21 sz.; Schvarcz József urnái Kristóf tér I. sz., Weisz Móritz hirdetési irodájában, servitatér 5 szám. Hirdetések jutányosan számíttatnak. Társadalmi, közművelődési és szépirodalmi KÖZLÖNY. Légy te boldog, olyan boldog A minő csak az lehetne, A ki soha szerelmével Senkit mást nem hitegete­k Légy te boldog! Ol v­a­n hű légy Mint a minő hozzám voltál, Hogy tudja meg majdan ő is, Hogy mi vagy te és mi voltál! Somsay. ARANYFELHŐK. SZESZÉLYES BESZÉLY. IRTA: SzIRONTAI­­ARTUR­Y. AZ ÉSZTŐL A SZÍVIG . . . (Folytatás.) Montai herczeg engedte őt leülni és még az sem bo­­szantá, hogy lábait fash­ionable majdnem az ő térdeire rakta. Csak a lovarostort billegeté néhányszor, jelezve egy­szersmind, hogy a mi még nincs, az meglehet ! Montai herczeg lovarostorával intett. — Köszönöm, — mondá minden betűt megnyomva. — Nem fogok leülni . .. Lefeles ur olyféle mozdulatot tett, mintha jelzeni akarná, hogy ő néha még a herczegekkel sem igen beszél. — Jó, dobta oda röviden. — A­mint ön akarja. Én azonban engedelmével helyet foglalok. Óhajt talán kitűnő szivarjaimból ? — Nem. Egy kicsit drága találna lenni. Lefeles úr indignálódva dobta magát egy komornik által előtolt karszékbe. Ez már mégis csak nagy szemte­lenség! Az ő szivarjait megveti! Más ember innét számítja boldogságának első pillanatát. A füst bodrokból igyekezik a bankár úr jó vagy rosz kedélyhangulatát kipuhatolni, mert hiába! A poloskák boszú­vágya néha felér a királyok hatalmával! A kérlelhetlen számtudomány csak akkor en­ged a könyeknek, ha egy kilenczes szám véletlenül meg­botlik és a pezsgő mámoritó hatása alatt felfordul, mikor is hatos számra változik. Lefeles ur a gazemberek ritka nyugalmával rendezte hajbodrait. Kicsibe múlt, hogy körmeit nem kezdte el fa­ragcsálni. Ez is a nagyúri modorhoz tartozik, miután hosszú körmeivel már anyi becsületes ember keresményét zsebébe kaparintotta. Ezúttal azonban egy valódi nagyúrral állt szemben, kinek czimerében esetleg az ész és műveltség is kép­viselve volt. — Bankár úr, — szólt a herczeg egykedvű­leg. Váljon mikor is vette fel Vendrei Rajnásdtól ama bizonyos negy­venötezer forintot? Lefeles ur szája két akkorára nyúlt. Egyszerre csak neki kezdett pirulni. Micsoda? Mit akar ez az ember? — Herczeg! — dadogá felkelkelve. — Mit beszél ön? Sietett nyugalmát visszanyerni. — Negyvenötezer forint ? Mi ez ? Engem kérdezett ön ? Montai herczeg közönyösen játszott lovarostorával. — Igen, igen! — mondogató. — Önt kérdeztem. Annál is inkább, mert a kamatok iránt szeretnék intéz­kedni . . . Lefeles úr három szint is játszott. Most már elkezdett hüledezni. — A kamatok ?! — nyögte, de nagyon — pikánsan. Montai herczeg kissé mosolygott. Még mindég tetszett neki az inquisitori szerep. Ezt az embert agyon kell kínozni. — Lássa, — nyelte e szavakat. — Minő nagy kópé ön! A világ szemébe port hinteni.

Next