Székesfehérvár és Vidéke, 1876 (4. évfolyam, 1-99. szám)

1876-11-22 / 94. szám

IV-ik évfolyam. 94. szám. 1876 november 22. ------. . . -----------------------------------t==s^3,75 a Ma‘g.j(;lenill: hüteukius kétszer, minden szerdán és szombaton. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Belváros, lakatos - utcza. 1. sz.­ emelet, Rohrixi­iller-féle ház. Minden a lap szellemi részére vonatkozó közlemény, továbbá előfizetések, felszólamlások, hirdetések stb. ide intézendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. — — --------------——-^­«3)33 TÁRSADALMI, KÖZMŰVELŐDÉSI És SZÉPIRODALMI KÖZLÖNY. Felelős szerkesztő és kiadó laptulajdonos : Csitári Kálmán. ---------- ■ '-magn­g Előfizetési árak : & J Egész évre . . . . 8 frt Negyed évre 2 frt — kr. [[ Fél évre...............4 » Egy hónapra ... 70 » Egyes szám ára 10 kr. Előfizetések és hirdetések még elfogadtatnak: Kubik Lörincz könyvkereskedésében. Budapesten: Hausenstein és Voglernél, Dorottya­­utcza; Schvarcz József urnái Kristóf tér 1. szám.­­) Weisz Móritz hirdetési irodájában servitatér 5. szám. A fürdetések jutányosan számíttatnak. (A - ■ ■■ Szerkesztővel értekezni tehet naponkint délelőtt 8-tól 11, délután 3—5 óráig. Keleti mozgalmaink. Mennyiben függ össze tettleg nemzetisedésünk Európa és a civilisatió érdekeivel? e kérdés megfej­tésére nem leend tán fölösleges Magyarország törté­nete és népeire egy futó tekintetet vetni. Hazánk történetének két nevezetes korszaka volt: első­ akkor, midőn az ország déli határai még nem valának a Duna és Száva partjára szorítva; mi­dőn Hunnia háromszínű lobogójával meg nem áll a szemközt a félhold, a XIV. század közepetáján. Ak­kor egy messzelátó elme keleti Európában egy rop­pant népszövetséget alkothatott volna; a nemzetiségek egymással jó viszonyban voltak; a curiának, mely abban az időben egész nyugati Európát elborító há­lójával, itt sokkal szőkébb működési tere volt, mint nyugaton ; sőt ez nem látszik érdekében feküdni, mert itt a keleti egyházban oly vetélytársra akadt, ki minden tekintetben egyenlő erő önérzetével állha­tott síkra ellene, s e harczban a curiának ama csekély befolyást is szükségkép koczkáztatnia kelle, melylyel akkor Európa keleti részeiben, mint p. o. Magyar­­országban birt. Akkor tehát, midőn Magyarország a fénynek és hatalomnak zenitlején állt, midőn királyi pálczája a Balti tengertől a kékhullámu Adriáig és a Farkas völgyétől a Duna torkolatáig terjedt; midőn baráttól tisztelve, ellentől rettegve fölnagyogott a magyar név, akkor lett volna ideje elődeinek, Magyarország s vele a többi keleti tartományok jö­vendőjét megalapítani; egy keleti conföderatió, a magyar szent korona aegise alatt, a romlásnak indult keletrómai birodalom műveltségének még itt ott he­verő töredékeit fölszedegetve, hihetőleg egészen más alakot adott volna Európának, más irányt a világtör­ténetnek ; az ozmán foglalók, kik az örök világvégzet igazságosan büntető ostorai gyanánt csak azt a lecz­­két adák vissza az elerkölcstelenült Európának, me­lyet az izmaeliták a kereszteshadaktól vőnek, egy ellentállásra szintúgy mint visszatorlásra alkalmas compact erőre bukkantak volna. Mi leendő ily com­­binatiónak eredménye Európára, a civilisatióra s je­lesül Magyarországra nézve ? úgy hiszszük, nem lehet kétséges. Azonban Lajos, kit a történelem méltán nagynak nevez, egész életében háborúkat viselt, a nemzetiségek összeolvasztására már nem érkezett. Halála után Magyarország soha sem juth­at­ többé ama fényes polctra, melyet számára a körülmények kijelöltek. Később jöttek az ozmánok , a nyomorult Byzancz első megrázkódásra összeroskadt, a megha­­sonlott s folyvást pártoskodó keleti tartományok nem bírtak ellentállani, Magyarország Európa áldozatává lön, a mi még ép vola a görög egyházban és népben, messze menekült északra, hol Oroszország a törökök és lengyelek által üldözött keleti kereszténységre nézve azzá lön, mivé az új Anglia kivándorló protestánsokra nézve, a szerepek e fölcserélése megveti Oroszország későbben elkövetkezett nagyságának alapját, hasz­­nára-e vagy kárára a civilisátiónak ? erre már a történetek megfeleltek, ámbár a kérdés tökéletes meg­fejtése sem a múltban, sem a jelenben, hanem még most is nagyobb részt a jövendőben fekszik. Egy korszaka volt még a magyarnak, melyben a keleteurópai népeket egyesíthető a maga befolyása alatt, és Magyarországnak tartós önállást és súlyt szerezhető: a tizenötödik században, Hunyady János táborozásai és Mátyás uralkodása alatt. De a Hunyady­­ház, mint tudjuk, soha sem bírt ama nagyok sym­­pathiájával, kik épen oly kevéssé tudtak felsőbb ön­kényt tűrni, a mily szíveszín akartak különben deapo­­tákat játszani, Mátyásunk pedig, ki minden igazság­­szeretete mellett is meglehetős önkényt gyakorolt, nem igen legyezgeté a hatalmasokat, kik viszont mindent elkövetőnek, hogy az országlást Mátyásnak minél keserűbbé tehessék. E közben az ozmánok megerősödének Európában, Mátyás csillaga lehunyt, a gyáva Ulászló pedig föladatát megoldani sem nem bírta, sem nem akarta, s így jön Magyarország s vele egész keleti Európa sorsa megpecsételve. E két korszakot kivéve, Magyarország egész története nem egyéb, mint szakadatlan harcz létezéséért Európában. Későbben a nyugaton mindinkább hajnallott, míg keleten folyvást sötétült, és Magyarország a leg­­szomorubb szürkület vonala alá jutott. Míg nyugati Európában egy rothadásnak indult társasági állapot fölé vihar készült és nemsokára a legrendítőbb elvharczban tört ki, melyet a világ va­laha látott, addig ott messze északon egy hatalom fejlődött ki, mely nemsokára egész Európára s a civi­­lisatiora nézve félelmes lehete. De Európa tekintete akkor nyugat óriás harczain nyugovók, és Lengyel­­ország eldarabolása sem ten oly benyomást, mint a minőre különben számolhatott volna. S csak későbbi időkben, midőn kelet ügyeiben egy kétes kimenetű európai háború csiráját látá Európa, fordultak szemei megint kelet felé ; de ekkor már Európának nem a félholdtól, hanem Oroszországtól kelle rettegni és ké­sőn látta már át, hogy midőn Lengyelországot fel­­áldozó, legerősebb védfalát vonta le. (Vége következik.) TÁR­CZ­A. Nemzetemhez. Sötét, rémes a kép, Mit álmomban láttam . . . Pusztító vész dühöngött át Szeretett hazámon! Vérpatak folyt alá A halmok aljába, Holt testbe botlott az ember, Merre vitte lába. — Vész, pusztulás látszott Kunyhón s palotákon, Földönfutó lett a nemzet Az egész világon. És az édes haza Véres temető lett . . . Isten! magyarok Istene! Óvd meg e nemzetet! Egy ezredéven át Hordoztad karodon: Ne engedd, hogy fele utján Sújtsa le a nyomor! Fiait lelkesítsd: Szeretni a hazát; Hogy értsék meg, a messzünnen Intő vihar szavát! Kard! Rendülj meg te is Rozsdás hüvelyedben! Ha jő a vész, leljen készen . . . S mind közelebb lebben! . . . Itt az idő, mikor Meglátja a világ: Szabad-e háborgatni a Hős «oroszlány» fiát! Fel nemzetem tehát! Légy készen! talpon állj, I­ogy örömkönyet hullasson Láttádra a király. Fel! a fegyvert elő! A szomszéd háza ég! . . . S felettünk a haza ege Oly szomorú, sötét! Derüljön ki végre, Legyen fényes napunk. S akkor büszkén mondhatjuk el: Mi szabadok vagyunk! Gajmossy Iván. SÁTÁN SZÍ­RT. REGÉNY. Irtat SZIRONTAY ARTHUR. NEGYEDIK RÉSZ. A SÖTÉTSÉG FELTÁRUL. X. (Folytatás.) — Úgy tévedne ön. — Ön egy hálátlan ember! — Lám! Minő szépen hangzik e vád aj­káról ! — Feledi, hogy szerelmének titkát én is birom . . . — Ah! Ön csodálatra ragad engem. Nem lenne szives megmagyarázni szavait? — Oh igen. Ön egyszerűen szereti a bájos Fernberg Leontin hercegnőt! Olivér gróf egy percre elkomorodott. Mélyen tekintett a leányka szemeibe. — Azt hiszi ? — kérdé oly hangon, mely maga is elég volt a cáfolatra. Rotilla elforditá fejecskéjét. Nem bírta e szúrós tekintetet kiállani. — Az egész világ erről beszél, — szólt zavartan. Olivér gróf szenvedélyes hévvel folytató : — És ez elég arra, hogy igaz legyen? — Én nem tudom. — Lássa, grófnő, ön elfogadni kész az első hazugságot, mert ellenem szól. És ha én ugyanezt tenném önnel? — Az rágalom lenne! — Őszintén mondja ezt? — Esküszöm önnek! — Jó. Tehát legyünk egy kissé komo­lyak. Önnek esküje felhatalmazás. E pilla­natban úgy állok ön előtt, ki felriasztom bol­dog álmaiból. Volt okom reá? Igen. Ha ön a menyről álmodott, ezen álmot folytatom. Megengedi tehát, hogy beszéljek? — Kérni fogom. — Ismeri ön a regét a liliontai király­nőről ? — Talán . . . — Úgy kezdődik. Szülte a rózsa illatja ; megkeresztelte a napsugár és anyja jön a­­ sz velem­. — Tovább ! — Birodalma a hajnal. Rabszolgái az aranyos lepkék milliói .... Koronája har­matgyöngyökből volt fonva, melyet a játszi szellő behintett rezgő gyémántcseppekkel... — Most majd én foly­atom ... Két titok­teljes lovag küzdött érte. Az egyik elbukott. A másik pedig . . . — Megkérdé a királynőt: Méltó vagyok-e szerelmedre ? — Itt szakitsa félbe. A vége nagyon szo­morú. Erdélyi utamból. 3. A k­é­t­i­r­ szélen. A Királyhágón túl fekvő rész egyik legnevezetesebb városa kétségenkivül Nagy-Szeben, a szászoknak ezen ősi fészke, hol talán legjobban tudnak ellenállani az őket elnyo­mással fenyegető oláh elemnek. Sajnos dolog, hogy a ma­gyarok ott alig nyomnak valamit a latban, mert az oláhok igen elhatalmasodnak, s a szomszéd Oláhországra támasz­kodva, nekünk sok kellemetlenséget okozhatnak, mint pél­dául a szerbek. Nagy-Szeben legrégibb városaink közé tartozik, német nevét — Hermannstadt — a Szt.­István alatt beköltözött Hermann szász gróftól nyerte; később is Erdély történeté­ben nevezetes szerepet játszik, s gyakran látjuk a fejedelem­mel is daczolva. Hajdanra meglehetős erősség volt, most azonban nyilt város; várának végső maradékai, egy torony s néhány félig leomlott fal, most is láthatók. Egyetlen telje­sen fenmaradt bástyáján, hol annyi hős vére folyott el, most rózsák illatoznak s lugasok virulnak, egy a szépet kedvelő tanár gondos ápolása mellett. Szeben régi hirében már szin­tén megfogyatkozott, s eltűnt dicső napjait nem egyköny­­nyen szerezheti vissza. A­mi fekvését illeti, a Szeben vagy Czibin patak alkotta völgy közepén emelkedő dombocskára van összeszorítva.

Next