Székesfehérvár és Vidéke, 1878 (6. évfolyam, 1-112. szám)

1878-09-21 / 76. szám

1878. szeptember 21-én. VI-ik évfolyam, 76. szám. ----------------------------------------- ifiVYI m Megj­elen­ik­: hetenkint kétszer, minden szerdán és szombaton. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Belv., lakatos-utcza 2. sz., emelet,­­ Minden a lap szellemi részére vonatkozó közlemény, továbbá előfizetések, felszó­lamlások, hirdetések stb. ide intézendők. . Egyes példányok ugyanitt kaphatók. .. §_____________. M Társadalmi, közművelődési és szépirodalmi KÖZLÖNY. Szerkesztővel értekezni lehet naponkint délelőtt 9-től 2 óráig. Elő­zetési árait: Egész évre....................8 frt. — kr-Fél évre..........................4 frt. kr-Negyed évre.....................2 frt. — kr. Egy hónapra . . . .-------70 kr. Egyes szám ára . . .-------10 kr. Előfizetések és hirdetések még elfogad­tatnak: Kubik Lőrinc könyvkereskedésé­ben. Goldberger A, papnövelde­ utca; Rajnai Vilmos, molnárutca Budapest.Bécs Táborstrasse, Hasenstein és Vogelnél. Hirdetések jutányosan számíttatnak. Jkz 1 8 J C) - I K I országos kiállítás hivatalos közlönye. Kiállítási rovat. Országszerte mozognak kiállításunk érdeké­ben, míg nálunk, hol a legnagyobb erőt és tevé­kenységet kellene kifejteni, sajátságos tétlenség és tájékozatlanság uralkodik. Budapesten, Debre­­czenben, Szegeden, Nagyváradon, Szombathelyen, Szentesen,Rimaszombaton, Losonczon, Kolozsváron, Kalocsán, Győrött és még több helyütt külön bizott­ságok működnek, buzgolkodnak azon, hogy minél fényesebben jelenhessenek meg kiállításunkon. — Nálunk minden alszik, csak egyedül gr. Zichy Jenő buzgolkodik az ország különböző részeiben azon, hogy minél több kiállítót nyerjen. Azon buzgalom, fáradhatlanság s nem csekély kiadásokat igénylő törekvés, mely gr. Zichy Jenőt a kiállítás minél fényesebbé tétele érdeké­ben áthatja, elismerésre méltó tulajdon, s azért őszintén üdvözöljük a gróf urat, de legyen szabad figyelmeztetni arra, hogy, ha nálunk egy folyton működő, figyelmét mindenre kiterjesztő, érdemes egyénekből álló bizottság nem működik, a legna­gyobb zavar fog előidéztetni, s az országszerte megindult mozgalomra káros visszahatást fog gya­korolni. A fő mozgató erőnek, a mindenben irányt adó buzgalomnak s a felvilágosításokra mindenkor kész szolgálatnak nálunk kell összpontosítva lenni. Már eddig többen panaszt tettek nálunk a végből, hogy a kért felvilágosításokat a kiállítási irodától nem kapták meg, sőt ott azt sem tudták megmondani, hogy mennyi térdíjat kell fizetni, vagy a szekrények miként avagy hol állíthatása felől sem tudtak felvilágosítást adni. Az ily dolog mindnyájunk szégyene, azért azt az irodát mielőbb szervezni kell, mert a rendszertelenség és tájé­kozatlanság napról-napra több zavart fog előidézni. A napok gyorsan múlnak, s csak pár hó vá­laszt el bennünket a kiállítástól, s máig nincsenek határozottan tisztába azzal, micsoda helyiségekben lesz tulajdonképen a kiállítás, az épületek minő javítást avagy beosztást igényelnek, és ezekre nézve minő rendszer követtessék ? Óriási munka, óriási költség — de azért semmi megállapodás nincs. Ezúttal nem akarunk többet felhozni, nehogy — mint rendesen — félremagyaráztassunk, de azt hisszük, hogy minden józan eszű, a kiállítások­hoz csak némileg is kinyító egyén beláthatja, hogy a mostani állapoton javítani kell, mert a zűr­zavar, készületlenség, fejetlenség, meggondolatlan­ság — oly bonyodalmakat fog összetorlasztani, — melyek az idő rövidsége miatt legyőzhetlenek lesznek. A kiállítási iroda vezetőjéül és a kiállítás rendezőjének leghelyesebb volna Liptai Pált fel­kérni, ki e téren elismert tekintély. Továbbá az irodába két vagy három oly egyént alkalmazni, kik képzettségök, férfias koruk és értelmes gon­dolkodásuk folytán használhatókká válhassanak. Szóval itt az idő arra, hogy a munkához komolyan hozzá fogjunk. A „Győrvidéki gazdasági egyesület“ -nek 1878. aug. 19-én tartott igazgató-választmányi üléséről felvett jegyzőkönyv kivonata: 4. Olvastatott a székesfehérvári országos ipar-, termény- és állatkiállitás végrehajtó-bizott­ságának átirata, melyben felhívja az egyletet, hogy a jövő 1879-ben általa rendezendő országos kiál­lítás ügyét magáévá tevén, e czélból saját kebelé­ből egy bizottságot alakítson, mely a nevezett or­szágos kiállítási végrehajtó­ bizottsággal folytonos összeköttetésbe lépjen. Határozat: A Székesfehérvárott rende­zendő országos ipar-, termény- és állatkiállitás eszméje örömmel üdvözöltetik, s a győrvidéki egye­sület maga részéről minden irányban odahatni iparkodik, hogy a kitűzött nemes czél minél fényesb sikert arathasson; e végből saját kebeléből Ne­­deczky Sándor elnöklete alatt egy bizottságot ala­kított, melynek tagjaivá megválasztottak: Szabó Kálmán, Szilágyi Gáspár, Kuhn Raj­mund, Vargyas Endre, Hunkár Mihály, Balogh Kálmán, Petz Adolf és Mersich József. Régiek és újak! A világtörténelem azon biró, mely nemzetek fe­lett ítéletet tart, s ezen ítélet az örök igazság ténye, a történelem a bölcsesség, tudomány, ismeret kutfor­­rása, a legszebb, a leghasznosabb és legigazabb tudo­mány. Boldog, ki ebből merit okulást s jövőre irányt. Elmereng a lélek a múlt iszonyú és dicső, borzadalmas és felséges, rut és kedves eseményei felett. Összehason­­lítást tesz a múlt és jelen között, s azt tapasztalja, hogy a régiek megújulnak. Csak egy pár eseményre terjesztem most ki figyelmemet. Legközelebb nagy port vert a halottak megégeté­­sének ügye. Gépeket találtak fel, kísérleteket tettek a hulla elégetésével. Sokan ezt talán új eszmének vélik? Bizonyára nem, hisz a sok urna, melyeket me­gyénk több helyein találnak, mutatják az eszme régi­ségét. De a mi történetünk is nyújt a hulla­égetésre adatot, így Batta mellett levő kunhalmok ennek bizo­nyítékai, ezekben krónikáink szerint a tárnokvölgyi ütközetben Keve kapitánynyal együtt elesett 125 ezer hun hamvai nyugosznak. E nagyszerű sirhalmok néhá­­nyát, az újabb időben felbontván, s tudományosan meg­vizsgálván, mindegyikben égetett csont és fegyver­darabokon kivül, csak hamut találtak. Egy nagyobb sir fenekén még szénre is akadtak, melyet a közeli kovács­­műhely kohójában fel is használtak. Nem rég, midőn az olaszok igen kedvelt királya Victor Emanuel meghalt, sokak előtt újdonság volt, hogy csata­lovát is ott vezették a halottas menet kö­zött. Ez újság a régiségben, a mi elődeink nemcsak kikisértették a lóval a holtat, de el is temették vele; ilyen lóval eltemetett vitézt találtak a verebi határban. Ilyenről olvasunk krónikáinkból egy történetet: A fe­kete-tenger mellékén tanyázó kunok közt egy előkelő ember elhalván, temetéskor vele legjobb lovát is ele­venen a sírba szállították. Midőn jó magyar társaságban vagyunk, azt tapasz­taljuk, hogy senki se veszi poharát úgy szájához, hogy így ne szóljon: „Isten éltessen bennünket.“ — Sokan ezt czifrázásnak tartják, pedig ez ősi szokás. Már Attila udvarában divatozott, s a krónikások feljegyezték egyik mulatságról, hogy midőn mind rendben valának, a po­hárnok előlépvén, a boros kupát Attila kezébe adja, ki azt elfogadván, a sor szerint legelsőt köszönti, s az a köszöntés által megtiszteltetve felálla, a köszöntést viszonozza.“ Ugyan e felköszöntés fel van jegyezve a magyarok „nagy áldomásainál.“ — így tehát most, ha felköszöntjük egymást borozgatás között, nem czifráz­­zuk a dolgot, de ősi szokás szerint cselekszünk. Egy szomorú emlék tódul most elmémre. Boldo­gult nagyanyám nagyon beteg volt, s a földre kívánko­zott feküdni, s igy szólott: „no nem soká élek.“ Most értem szavait. A régi ősöktől maradt reánk azon szo­kás, hogy a földet édes anyának nevezzük. A régiek ugyanis azt tartották, hogy a föld a fájdalmakat keves­bíti, azért a haldoklókat, nehéz betegeket letették a földre. S ha a hosszas síntődő a földre kívánkozott, azt környezete a halál előjelének tartá. Ezen szokás vé­rünkké lett, s az alföldön még most is szokásban van, hogy a haldoklót az ágyról le­emelve a földre leteszik. Gyermekkoromból is jő elő egy emlékem. — Mo­hácson töltöm gyermek éveimet, s midőn előjött az aratás ideje, emlékszem mily örömmel vártuk az estve idejét, mikor vig daltól zengett az utcza, mikor az ötven- TÁRCZA, Zendüljön egyszer még ... (Cs...........hoz.) Zendüljön egyszer még az ének, Az utolsó ez ég alatt; S ha elhangzott, — nem bánom én ha Ifjú szivem meg is szakad. Utolsó dal fájó szivemből! Légy édes, enyhe és szelíd, Hogy engeszteld ki lágy szavakkal Az ellenségek lelkeit . . . Zendüljön egyszer még az ének, Szivemnek legfájóbb dala; Zengj dalt a múltból, a midőn még E lélek is boldog vala. Midőn a csillagok mosolyogtak Az én boldogságom felett, S a szerelemnek édes árja B ingatta karján szivemet. Zendüljön egyszer még az ének, Hogy öntse ki panasz-szavát. . . . Szemed sugara kárhozattal Tölté be lelkem templomát. Pedig nem régen még mosolygva Nyújtottad halvány kis kezed ! Elmúlt . . . kihalt ifjú szivedből A legparányibb érezet. Zendüljön egyszer még az ének, De viharosan, szilajon. Zendüljön úgy, hogy aki hallja, Keljen szivébe fájdalom. Zendüljön úgy, hogy a szemekből Sajtoljon véres könyeket . . . . . . Csak azt kívánom, hogy zokogva Zokogjál fájdalmim felett! . . . Rényey Károly. Ahol a nép mulat. — Életkép. — Hogy mily magas fokra hágott Ischlben a luxus, hogy Bismarck Kissingenből Tepliczbe utazott, hogy kik vannak Koritnyiczán és kik mentek Szliácsra, azt a legnagyobb pontossággal jelentik naponta a hírlapok. De hogy hol mulat és mikép mulat a nép — mert hisz az említett helyekre is legnagyobb részt mulatni jár az „előkelőség“ — arról nem igen szól a krónika. Pedig a nép mulatóhelye és annak szórakozása nem épen oly érdektelen ám, hogy rá egy czikkecskét ne szentelhetnénk. Mi megtesszük ezt nem pusztán a nép iránt tartozó méltányosságból, de igenis azért, mert az annyira érdekes. A városliget azon helyén, hol évekkel ezelőtt Stuver, Stern és más hírneves tűzjátékosok röppen­tyűiket a magasba eregetve tapsot és hírnevet arattak, ott ma a nép élete divatozik és ugyancsak tapsol a mulató, ha magát jól találja. A városligetben évekkel ezelőtt szétszórt minden­féle bódé, látni való helyiség városi rendelet folytán, a régi tüzijáték-térre telepítetett át, mert is e tér most a hely, ahol a különböző látványosságok a legnagyobb concurentiát kifejthetik. Midőn a pávasziget mellett elvonuló útra érünk, már hallhatjuk életjelét annak a zűr­zavarnak, a­mely vasárnaponkint a tüzijáték-teret szokta jellemezni. Mielőtt pedig a kioszk melletti dombon felhaladnánk, már izleltetőt kapunk abból a nagy mulatságból, mely ott fenn vár reánk. Itt ugyanis a hangszer minden faj­táját feltalálhatjuk. A nyirettyűn már harmincz év óta muzsikáló világtalan hebreus nyaggatja a „Rákóczy­­indulót.“ Átellenben tőle egy talán még idősebb gitár segélyével egy hangját tán húsz év előtt vesztett, tán egykori baritonista erőlködik minden áron megküzdeni a „Hazádnak rendületlenül“ ébresztő dallamaival. A hárfa egy félvak öreg kezében peneg, míg a „verklit“ egy erős, izmos terézvárosi ficzkó ugyancsak meg­dolgozza. Arról az öreg hárfásról a krónika azt susogja, hogy másik szemére irtóztatóan rövidlátó és hogy Bu­dán „háziúr.“ Hogy e mondából mennyi igaz, azt bajos volna kisütni, de hogy ruházata egy háziurat sehogy sem árul el, az kétségtelen és hogy rövidlátó-e, azt már inkább vagyunk hajlandók elhinni, mert különben nem akkor kezdené rá a pengetést, ha a passasit közelébe lő és nem akkor hagyná azonnal abban, ha az illető őt két lépéssel elkerülte. E zenészek közé azok a szegény földönfutó törö­kök, bosnyákok ékelték be magukat, kik mint gazdag polgárok a háborúnak estek áldozatul és kik most mindenféle színű hűsítőkkel, nemkülönben fagylalttal és más czukorfélékkel állnak a nagy­közönség szol­gálatára, ami mellett megkeresik kenyerüket. Édes olvasó, hidj inkább ez embereknek, semhogy érdeklődj sorsuk, hazájuk iránt. Ezáltal csak illusiódat teszed a koc­kára, mert a fez alatt csak egy egyszerű raffnirozott szerbet látsz magad előtt, kinek minden élelmessége mellett sincs fogalma Törökország fekvé­séről, helyzetéről. Ez után még több rendbeli üzlet folytattatik, ne­vezetesen botokkal kereskedik egy 40 év körüli férfi, aprólékos csecse­becsékkel egy 12 éves zsidófiú, még a pereczes gyerekek se hiányoznak. Ez utóbbiak tere leginkább az az említett kioszk, mely demokrata fekvésénél fogva leginkább a nagy sörconsumnak örvend, mert is a kriglik mellé a sós­kifliket e pékinasok literálják. Ma — vasárnap lévén — tömve e mulatóhely, de publikumát legnagyobb részt az alsóbb polgár- és katona-osztály szolgáltatja, mely­nél a nő versenyt iszik férjével. Felérve a tüzijáték-térre, annak vázlatos leírását jobbra vagy balra kezdhetjük. Az idegenre e hely nagy meglepetésül szolgálhat, mert hirtelenében azt sem tudja hova fordítsa szemeit. Annyi itt a látványosság. Utunk egyenesen a művészetek csarnokába vezet. Tehát színháza is van a tűzijáték térnek, hol a zárt­székeket 5 kajával vesztegetik és egy-egy kraczárért naphosszant elálldogálhasz. E játékházban a dráma minden faja műveltetik. Pl. nem elég megrendítő tragédia, mikor a suszter­legény egy forintjáért a szegény jákeczet agyonüti, nem elég mulatságos vígjáték-e, midőn a menyecske az ablakon eregeti ki szeretőit, míg addig férje neki aján­dékkal kedveskedik. Ez eset ugyan az életben is elő­fordul, csakhogy ott ritkán akad publicum a tapsolásra. A kötéltánczolás nyakat kitekerő művészete is bem­u­­tattatik egy 10—12 éves leányka alakjában, míg a bukfenczet és más gymnastikai mutatványok egész ciklusát bámulhatod. Bizony ez sok­at vasért, mondja a becsületes műkedvelő. De tovább nem maradhat, mert hisz annyi van még látni való. Ott félreesve egy faház előtt valami német hívja erősen magához a nagyérdemű közönséget és 10 kvért, annyit ígér . . . De ott az ember szemefényét veszti, mert is mi oda nem megyünk. Álljunk meg inkább az utunkba eső legelső köz­­játéknál (jól magyarul Ringelspiel) és szemléljük meg azt pártolóival együtt. E közjátéknál a levegőben hibásodzó equipageokat leginkább a dadák babáikkal szokták occupálni. És látnák csak önök, hogy ez üde arczú kis urak és höl­gyek mint örülnek ilyenkor cselédeik öleikben. De nemcsak ők, de gondozóik is ily érzelemtől vannak át­hatva, kivált ha az előttük nyargaló szürkét kedveseik zabolázzák. De menjünk tovább és pedig ne balra, hanem egyenes irányban. Itt egy czéllövészi helyre érünk, hol ha pontot találunk úgy vagy egy léghajót röpintünk fel, vagy egy boldog házaspár tűnik szemünkbe, hol férj és feleség páratlan flegmával ringatja a bölcsőben fekvő három csecsemőt. Ohl ez mégis csak sok egy házaspárnak, sóhajtja sok menyecske, mikor őt az ég még egygyel sem ál­dotta meg.

Next