Székesfehérvár és Vidéke, 1878 (6. évfolyam, 1-112. szám)
1878-09-21 / 76. szám
1878. szeptember 21-én. VI-ik évfolyam, 76. szám. ----------------------------------------- ifiVYI m Megjelenik: hetenkint kétszer, minden szerdán és szombaton. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Belv., lakatos-utcza 2. sz., emelet, Minden a lap szellemi részére vonatkozó közlemény, továbbá előfizetések, felszólamlások, hirdetések stb. ide intézendők. . Egyes példányok ugyanitt kaphatók. .. §_____________. M Társadalmi, közművelődési és szépirodalmi KÖZLÖNY. Szerkesztővel értekezni lehet naponkint délelőtt 9-től 2 óráig. Előzetési árait: Egész évre....................8 frt. — kr-Fél évre..........................4 frt. kr-Negyed évre.....................2 frt. — kr. Egy hónapra . . . .-------70 kr. Egyes szám ára . . .-------10 kr. Előfizetések és hirdetések még elfogadtatnak: Kubik Lőrinc könyvkereskedésében. Goldberger A, papnövelde utca; Rajnai Vilmos, molnárutca Budapest.Bécs Táborstrasse, Hasenstein és Vogelnél. Hirdetések jutányosan számíttatnak. Jkz 1 8 J C) - I K I országos kiállítás hivatalos közlönye. Kiállítási rovat. Országszerte mozognak kiállításunk érdekében, míg nálunk, hol a legnagyobb erőt és tevékenységet kellene kifejteni, sajátságos tétlenség és tájékozatlanság uralkodik. Budapesten, Debreczenben, Szegeden, Nagyváradon, Szombathelyen, Szentesen,Rimaszombaton, Losonczon, Kolozsváron, Kalocsán, Győrött és még több helyütt külön bizottságok működnek, buzgolkodnak azon, hogy minél fényesebben jelenhessenek meg kiállításunkon. — Nálunk minden alszik, csak egyedül gr. Zichy Jenő buzgolkodik az ország különböző részeiben azon, hogy minél több kiállítót nyerjen. Azon buzgalom, fáradhatlanság s nem csekély kiadásokat igénylő törekvés, mely gr. Zichy Jenőt a kiállítás minél fényesebbé tétele érdekében áthatja, elismerésre méltó tulajdon, s azért őszintén üdvözöljük a gróf urat, de legyen szabad figyelmeztetni arra, hogy, ha nálunk egy folyton működő, figyelmét mindenre kiterjesztő, érdemes egyénekből álló bizottság nem működik, a legnagyobb zavar fog előidéztetni, s az országszerte megindult mozgalomra káros visszahatást fog gyakorolni. A fő mozgató erőnek, a mindenben irányt adó buzgalomnak s a felvilágosításokra mindenkor kész szolgálatnak nálunk kell összpontosítva lenni. Már eddig többen panaszt tettek nálunk a végből, hogy a kért felvilágosításokat a kiállítási irodától nem kapták meg, sőt ott azt sem tudták megmondani, hogy mennyi térdíjat kell fizetni, vagy a szekrények miként avagy hol állíthatása felől sem tudtak felvilágosítást adni. Az ily dolog mindnyájunk szégyene, azért azt az irodát mielőbb szervezni kell, mert a rendszertelenség és tájékozatlanság napról-napra több zavart fog előidézni. A napok gyorsan múlnak, s csak pár hó választ el bennünket a kiállítástól, s máig nincsenek határozottan tisztába azzal, micsoda helyiségekben lesz tulajdonképen a kiállítás, az épületek minő javítást avagy beosztást igényelnek, és ezekre nézve minő rendszer követtessék ? Óriási munka, óriási költség — de azért semmi megállapodás nincs. Ezúttal nem akarunk többet felhozni, nehogy — mint rendesen — félremagyaráztassunk, de azt hisszük, hogy minden józan eszű, a kiállításokhoz csak némileg is kinyító egyén beláthatja, hogy a mostani állapoton javítani kell, mert a zűrzavar, készületlenség, fejetlenség, meggondolatlanság — oly bonyodalmakat fog összetorlasztani, — melyek az idő rövidsége miatt legyőzhetlenek lesznek. A kiállítási iroda vezetőjéül és a kiállítás rendezőjének leghelyesebb volna Liptai Pált felkérni, ki e téren elismert tekintély. Továbbá az irodába két vagy három oly egyént alkalmazni, kik képzettségök, férfias koruk és értelmes gondolkodásuk folytán használhatókká válhassanak. Szóval itt az idő arra, hogy a munkához komolyan hozzá fogjunk. A „Győrvidéki gazdasági egyesület“ -nek 1878. aug. 19-én tartott igazgató-választmányi üléséről felvett jegyzőkönyv kivonata: 4. Olvastatott a székesfehérvári országos ipar-, termény- és állatkiállitás végrehajtó-bizottságának átirata, melyben felhívja az egyletet, hogy a jövő 1879-ben általa rendezendő országos kiállítás ügyét magáévá tevén, e czélból saját kebeléből egy bizottságot alakítson, mely a nevezett országos kiállítási végrehajtó bizottsággal folytonos összeköttetésbe lépjen. Határozat: A Székesfehérvárott rendezendő országos ipar-, termény- és állatkiállitás eszméje örömmel üdvözöltetik, s a győrvidéki egyesület maga részéről minden irányban odahatni iparkodik, hogy a kitűzött nemes czél minél fényesb sikert arathasson; e végből saját kebeléből Nedeczky Sándor elnöklete alatt egy bizottságot alakított, melynek tagjaivá megválasztottak: Szabó Kálmán, Szilágyi Gáspár, Kuhn Rajmund, Vargyas Endre, Hunkár Mihály, Balogh Kálmán, Petz Adolf és Mersich József. Régiek és újak! A világtörténelem azon biró, mely nemzetek felett ítéletet tart, s ezen ítélet az örök igazság ténye, a történelem a bölcsesség, tudomány, ismeret kutforrása, a legszebb, a leghasznosabb és legigazabb tudomány. Boldog, ki ebből merit okulást s jövőre irányt. Elmereng a lélek a múlt iszonyú és dicső, borzadalmas és felséges, rut és kedves eseményei felett. Összehasonlítást tesz a múlt és jelen között, s azt tapasztalja, hogy a régiek megújulnak. Csak egy pár eseményre terjesztem most ki figyelmemet. Legközelebb nagy port vert a halottak megégetésének ügye. Gépeket találtak fel, kísérleteket tettek a hulla elégetésével. Sokan ezt talán új eszmének vélik? Bizonyára nem, hisz a sok urna, melyeket megyénk több helyein találnak, mutatják az eszme régiségét. De a mi történetünk is nyújt a hullaégetésre adatot, így Batta mellett levő kunhalmok ennek bizonyítékai, ezekben krónikáink szerint a tárnokvölgyi ütközetben Keve kapitánynyal együtt elesett 125 ezer hun hamvai nyugosznak. E nagyszerű sirhalmok néhányát, az újabb időben felbontván, s tudományosan megvizsgálván, mindegyikben égetett csont és fegyverdarabokon kivül, csak hamut találtak. Egy nagyobb sir fenekén még szénre is akadtak, melyet a közeli kovácsműhely kohójában fel is használtak. Nem rég, midőn az olaszok igen kedvelt királya Victor Emanuel meghalt, sokak előtt újdonság volt, hogy csatalovát is ott vezették a halottas menet között. Ez újság a régiségben, a mi elődeink nemcsak kikisértették a lóval a holtat, de el is temették vele; ilyen lóval eltemetett vitézt találtak a verebi határban. Ilyenről olvasunk krónikáinkból egy történetet: A fekete-tenger mellékén tanyázó kunok közt egy előkelő ember elhalván, temetéskor vele legjobb lovát is elevenen a sírba szállították. Midőn jó magyar társaságban vagyunk, azt tapasztaljuk, hogy senki se veszi poharát úgy szájához, hogy így ne szóljon: „Isten éltessen bennünket.“ — Sokan ezt czifrázásnak tartják, pedig ez ősi szokás. Már Attila udvarában divatozott, s a krónikások feljegyezték egyik mulatságról, hogy midőn mind rendben valának, a pohárnok előlépvén, a boros kupát Attila kezébe adja, ki azt elfogadván, a sor szerint legelsőt köszönti, s az a köszöntés által megtiszteltetve felálla, a köszöntést viszonozza.“ Ugyan e felköszöntés fel van jegyezve a magyarok „nagy áldomásainál.“ — így tehát most, ha felköszöntjük egymást borozgatás között, nem czifrázzuk a dolgot, de ősi szokás szerint cselekszünk. Egy szomorú emlék tódul most elmémre. Boldogult nagyanyám nagyon beteg volt, s a földre kívánkozott feküdni, s igy szólott: „no nem soká élek.“ Most értem szavait. A régi ősöktől maradt reánk azon szokás, hogy a földet édes anyának nevezzük. A régiek ugyanis azt tartották, hogy a föld a fájdalmakat kevesbíti, azért a haldoklókat, nehéz betegeket letették a földre. S ha a hosszas síntődő a földre kívánkozott, azt környezete a halál előjelének tartá. Ezen szokás vérünkké lett, s az alföldön még most is szokásban van, hogy a haldoklót az ágyról leemelve a földre leteszik. Gyermekkoromból is jő elő egy emlékem. — Mohácson töltöm gyermek éveimet, s midőn előjött az aratás ideje, emlékszem mily örömmel vártuk az estve idejét, mikor vig daltól zengett az utcza, mikor az ötven- TÁRCZA, Zendüljön egyszer még ... (Cs...........hoz.) Zendüljön egyszer még az ének, Az utolsó ez ég alatt; S ha elhangzott, — nem bánom én ha Ifjú szivem meg is szakad. Utolsó dal fájó szivemből! Légy édes, enyhe és szelíd, Hogy engeszteld ki lágy szavakkal Az ellenségek lelkeit . . . Zendüljön egyszer még az ének, Szivemnek legfájóbb dala; Zengj dalt a múltból, a midőn még E lélek is boldog vala. Midőn a csillagok mosolyogtak Az én boldogságom felett, S a szerelemnek édes árja B ingatta karján szivemet. Zendüljön egyszer még az ének, Hogy öntse ki panasz-szavát. . . . Szemed sugara kárhozattal Tölté be lelkem templomát. Pedig nem régen még mosolygva Nyújtottad halvány kis kezed ! Elmúlt . . . kihalt ifjú szivedből A legparányibb érezet. Zendüljön egyszer még az ének, De viharosan, szilajon. Zendüljön úgy, hogy aki hallja, Keljen szivébe fájdalom. Zendüljön úgy, hogy a szemekből Sajtoljon véres könyeket . . . . . . Csak azt kívánom, hogy zokogva Zokogjál fájdalmim felett! . . . Rényey Károly. Ahol a nép mulat. — Életkép. — Hogy mily magas fokra hágott Ischlben a luxus, hogy Bismarck Kissingenből Tepliczbe utazott, hogy kik vannak Koritnyiczán és kik mentek Szliácsra, azt a legnagyobb pontossággal jelentik naponta a hírlapok. De hogy hol mulat és mikép mulat a nép — mert hisz az említett helyekre is legnagyobb részt mulatni jár az „előkelőség“ — arról nem igen szól a krónika. Pedig a nép mulatóhelye és annak szórakozása nem épen oly érdektelen ám, hogy rá egy czikkecskét ne szentelhetnénk. Mi megtesszük ezt nem pusztán a nép iránt tartozó méltányosságból, de igenis azért, mert az annyira érdekes. A városliget azon helyén, hol évekkel ezelőtt Stuver, Stern és más hírneves tűzjátékosok röppentyűiket a magasba eregetve tapsot és hírnevet arattak, ott ma a nép élete divatozik és ugyancsak tapsol a mulató, ha magát jól találja. A városligetben évekkel ezelőtt szétszórt mindenféle bódé, látni való helyiség városi rendelet folytán, a régi tüzijáték-térre telepítetett át, mert is e tér most a hely, ahol a különböző látványosságok a legnagyobb concurentiát kifejthetik. Midőn a pávasziget mellett elvonuló útra érünk, már hallhatjuk életjelét annak a zűrzavarnak, amely vasárnaponkint a tüzijáték-teret szokta jellemezni. Mielőtt pedig a kioszk melletti dombon felhaladnánk, már izleltetőt kapunk abból a nagy mulatságból, mely ott fenn vár reánk. Itt ugyanis a hangszer minden fajtáját feltalálhatjuk. A nyirettyűn már harmincz év óta muzsikáló világtalan hebreus nyaggatja a „Rákóczyindulót.“ Átellenben tőle egy talán még idősebb gitár segélyével egy hangját tán húsz év előtt vesztett, tán egykori baritonista erőlködik minden áron megküzdeni a „Hazádnak rendületlenül“ ébresztő dallamaival. A hárfa egy félvak öreg kezében peneg, míg a „verklit“ egy erős, izmos terézvárosi ficzkó ugyancsak megdolgozza. Arról az öreg hárfásról a krónika azt susogja, hogy másik szemére irtóztatóan rövidlátó és hogy Budán „háziúr.“ Hogy e mondából mennyi igaz, azt bajos volna kisütni, de hogy ruházata egy háziurat sehogy sem árul el, az kétségtelen és hogy rövidlátó-e, azt már inkább vagyunk hajlandók elhinni, mert különben nem akkor kezdené rá a pengetést, ha a passasit közelébe lő és nem akkor hagyná azonnal abban, ha az illető őt két lépéssel elkerülte. E zenészek közé azok a szegény földönfutó törökök, bosnyákok ékelték be magukat, kik mint gazdag polgárok a háborúnak estek áldozatul és kik most mindenféle színű hűsítőkkel, nemkülönben fagylalttal és más czukorfélékkel állnak a nagyközönség szolgálatára, ami mellett megkeresik kenyerüket. Édes olvasó, hidj inkább ez embereknek, semhogy érdeklődj sorsuk, hazájuk iránt. Ezáltal csak illusiódat teszed a kockára, mert a fez alatt csak egy egyszerű raffnirozott szerbet látsz magad előtt, kinek minden élelmessége mellett sincs fogalma Törökország fekvéséről, helyzetéről. Ez után még több rendbeli üzlet folytattatik, nevezetesen botokkal kereskedik egy 40 év körüli férfi, aprólékos csecsebecsékkel egy 12 éves zsidófiú, még a pereczes gyerekek se hiányoznak. Ez utóbbiak tere leginkább az az említett kioszk, mely demokrata fekvésénél fogva leginkább a nagy sörconsumnak örvend, mert is a kriglik mellé a sóskifliket e pékinasok literálják. Ma — vasárnap lévén — tömve e mulatóhely, de publikumát legnagyobb részt az alsóbb polgár- és katona-osztály szolgáltatja, melynél a nő versenyt iszik férjével. Felérve a tüzijáték-térre, annak vázlatos leírását jobbra vagy balra kezdhetjük. Az idegenre e hely nagy meglepetésül szolgálhat, mert hirtelenében azt sem tudja hova fordítsa szemeit. Annyi itt a látványosság. Utunk egyenesen a művészetek csarnokába vezet. Tehát színháza is van a tűzijáték térnek, hol a zártszékeket 5 kajával vesztegetik és egy-egy kraczárért naphosszant elálldogálhasz. E játékházban a dráma minden faja műveltetik. Pl. nem elég megrendítő tragédia, mikor a suszterlegény egy forintjáért a szegény jákeczet agyonüti, nem elég mulatságos vígjáték-e, midőn a menyecske az ablakon eregeti ki szeretőit, míg addig férje neki ajándékkal kedveskedik. Ez eset ugyan az életben is előfordul, csakhogy ott ritkán akad publicum a tapsolásra. A kötéltánczolás nyakat kitekerő művészete is bemutattatik egy 10—12 éves leányka alakjában, míg a bukfenczet és más gymnastikai mutatványok egész ciklusát bámulhatod. Bizony ez sokat vasért, mondja a becsületes műkedvelő. De tovább nem maradhat, mert hisz annyi van még látni való. Ott félreesve egy faház előtt valami német hívja erősen magához a nagyérdemű közönséget és 10 kvért, annyit ígér . . . De ott az ember szemefényét veszti, mert is mi oda nem megyünk. Álljunk meg inkább az utunkba eső legelső közjátéknál (jól magyarul Ringelspiel) és szemléljük meg azt pártolóival együtt. E közjátéknál a levegőben hibásodzó equipageokat leginkább a dadák babáikkal szokták occupálni. És látnák csak önök, hogy ez üde arczú kis urak és hölgyek mint örülnek ilyenkor cselédeik öleikben. De nemcsak ők, de gondozóik is ily érzelemtől vannak áthatva, kivált ha az előttük nyargaló szürkét kedveseik zabolázzák. De menjünk tovább és pedig ne balra, hanem egyenes irányban. Itt egy czéllövészi helyre érünk, hol ha pontot találunk úgy vagy egy léghajót röpintünk fel, vagy egy boldog házaspár tűnik szemünkbe, hol férj és feleség páratlan flegmával ringatja a bölcsőben fekvő három csecsemőt. Ohl ez mégis csak sok egy házaspárnak, sóhajtja sok menyecske, mikor őt az ég még egygyel sem áldotta meg.