Székesfehérvár és Vidéke, 1878 (6. évfolyam, 1-112. szám)

1878-10-23 / 85. szám

VI-ik évfolyam. 15. szám, 1878. október 23-án. Megjelenik: hetenkint kétszer, minden szerdán és szombaton. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Belv., lakatos­ utcza 2. sz., emelet. Minden alap szellemi részére vonatkozó közlemény, továbbá előfizetések, felszó­lamlások, hirdetések stb. ide intézendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. .1. Társadalmi, közművelődési és szépirodalmi KÖZLÖNY. Szerkesztői és értekezni leh­et naponkinl délelőtt 9-től 2 óráig. Előfizetési ár­ak­: Egész évre...................8 frt. — kr Fél évre........................4 frt. — kr Negyed évre...................2 frt. — kr. Egy hónapra . . . . — — 70 kr. Egyes szám ára . . .-------10 kr. Előfizetések és hirdetések még elfogad­tatnak: Kubik Lőrinc könyvkereskedésé­ben. Goldberger A, papnövelde­ utca. Rajnai Vilmos, molnár utca Budapest. Bécs Táborstrasse, Hasenstein és Vogelnél. Hirdetések jutányosan számittatnak. A­ Z­­SICJ-IKT ORSZÁGOS KIÁLLÍTÁS HIVATALOS KÖZLÖNYE, Községi ügy. A közigazgatás helyes menetére a községi ügyek rendezettsége a leghatározottabban üdvös befolyással bir. — A községek ügyei megkívánják a legpontosabb és leglelkiismeretesebb szolgálatot, s ezeknek leghűségesebb ellenére, ha kell­ figyel­meztetője a megye, ez nagyon helyes, még pedig azért, mert sok község a törvény által nyert auto­nóm jogával magának nem hasznot, de valósággal kárt és romlást okoz.­­ De ha a megye, illetve a tek. alispáni hivatal az ügyhöz méltó szigorral jár el a községek iránt, míg egyrészről azok köteles­ségeiket pontosan teljesítik, más részben pedig a lakosság anyagi és szellemi haladását mozdítja elő. Én hiszem, hogy a tek. alispáni hivatal az észlelt hibákat nem palástolja, a bűnt nem dédel­geti, hanem kész ott tenni, hol kell, és a vissza­éléseknek gátat emelni törekszik, e föltételből in­dulva ki, hozok felszínre egy bűnt, mulasztást, mely ha idejében el nem fojtatik, káros hatású leend a közügyre, nyomasztó a népre, és szégyen­folt megyénkre nézve. Lássuk tehát magát az ügyet, előadom minden czifrázgatás nélkül. Megyénk egyik nagy községe képviselő-gyű­lést tartott el év október első felében, főtárgya volt az 1879. évre szóló költségvetés. Mielőtt a költségvetés tárgyalásába bocsátkozott volna a tes­tület, a t. jegyző úrtól a következőre kévetett fel­világosítás: „Minthogy már több ízben 1873. év­től fogva, a képviselő-testület utasította a t. jegyző urat, hogy a kint levő községi követeléseket táb­­láztassa be, azért kérdjük, hogy e törvénybe gyöke­rező kötelesség teljesítve lett-e?“ — Erre a kö­vetkező őszinte feleletet nyerték: „A községnek van 4.000 irtot meghaladó követelése, ebből 120 frt van betáblázva, több nincs, 700 írtról pedig kötvény sincs, közel ezer forint veszélyben van. De ezen esetet bejelentettem a tek. alispáni hiva­talnak, s nem jött rá semmi intézkedés, ennélfogva nem tettem én se semmit.“ „Nem gondolja-e a jegyző ur, hogy az 1871. évi XVIII. t.cz 111. §-a értelmében ez hivatalbeli hanyagság, melynek kö­vetkezése ismét a hivatott törvényben feltalálható.“ Erre nem jön felelet. — Látva a képviselő-testü­let a vagyon rendetlenségét, s tudván, hogy a fe­lelősség az ő vállain nyugszik, a költségvetés tár­gyalásába bele nem bocsátkozott, hanem utasítá a községi elöljáróságot, különösen a t. jegyző urat, hogy a község vagyonrendezéséhez haladéktalanul hozzáfogjon, mert ha így tart ez úgy tovább, na­gyon félő, hogy e gazdag község, pár év múlva, kénytelen leend a község lakosaira, községi adót kivetni. Ezt a szomorú dolgot azért hoztam nyilvá­nosságra, hogy ebből megláttassék, mely itt az, a­mely a községeket a szegénységhez vezeti. — S bizonyosan az az oka e rendetlenségnek, hogy a megyei számvevő hivatal nem elég lelkiismerete­sen jár el a bírói számadások megvizsgálása kö- A ülj UiVi 6 Lu M l/li Ül OZiÚliiudÚ» J/ JIJ tv/üUll U J UJilUftila be, kell egy rovatnak lenni, melyben kitűnik, hogy a követelés biztosítva van e bekebelezéssel, vagy nem. Ha nincs, úgy a számadás visszautasítandó lenne, hogy a törvény kellékének elég­tétessék.­­ Igaz, hogy erre azt mondja a számvevő hivatal, hogy a közs. képviselő-testület vizsgálja első­sor­ban, ebbeli nehezményítő véleményét, miért nem terjesztő fel, ez teljesen igaz, de e vétség nem ad felmentést a számvevői felületes eljárásra. Nem az a czélom jelenben, hogy én kárhoztassak vala­kit, egyedül a tek. alispáni hivatal érdemleges figyelmét akarom a községi vagyon kérdésére fel­hívni, mint a­mely a mostani stádiumában tartha­tatlan és nyomasztó. Sokat panaszkodnak az adózó polgárokra rótt teher miatt, még csak az kell hozzá, hogy a hivatalnokok könnyen hagyása folytán a teher nö­vekedjék, ez több lenne, mint a­mennyit arczpiru­­lás nélkül elviselhetni lehetne. Meg vagyunk arról győződve, hogy ez ügy gyors orvoslást nyer, s nem lesz okunk többször e szomorú ténynyel azt bizonyítani be, hogy mi kár­hoztatjuk az államférfiakat a gazdálkodásért, s mi magunk körül van elég palástolni való. Meglátni más szemébe a szálkát, s magunkéba feledni a ge­rendát, nem helyes, hanem az a jó, hogy a szálkát is, meg a gerendát is húzzuk ki a szemből. Rend, pontosság és szigorúság, ez kell a hivatalban, az ellenőrzetben, s még egyszer ismételjük, hogy ezt mi a tek. alispáni hivatalban feltalálni véljük, ezért szóltunk. □ Az ercsűi Eötvös-emlék Tekintetes Bizottságának Ercsiben. Midőn a tanügy szolgálatában messze országokra szóló dicső tények folynak le közelünkben, Fehérmegye községi tanítótestülete nem lehet közönyös, nem ma­radhat néma! Ha a gondviselés úgy akarta, hogy századunk népművelődésének legelső apostola, Eötvös József báró Fehérmegye Ercsi­kvárosában aludja örök álmát, úgy annak jeles értelmisége, a nagy halott s önmagá­hoz méltóan cselekedett, midőn a drága hamvak fölé emelendő egy díszes szobor felállítását elhatározta. S midőn immár a legszebb eszme meg is valósult, büsz­kén áll a magyar tanítóság Mekkája, hová elzarándo­kolhatunk nehéz pályánkban vigaszt, kitartást s lelke­sedést meríteni. Ki é­s mije volt Eötvös hazánk népnevelésének, ezt nem mi, s nem e helyen mondjuk el; ezt örök igékként hirdetik saját gazdag mű­vei, melyekben fen­­maradand­óig „nemzet él e hazául“ Eötvös hódolva a természet örök törvényeinek, elköltözött ugyan a bol­dogok tulvilági honába, de szelleme itt van köztünk, mely a nemzet minden gyermekét, de különösen a nép­nevelőket sürgeti azon kincsek kiaknázására, melyeket ő a népboldogság megteremtésére műveiben mindmeg­annyi drága talizmánok gyanánt lerakott. Eötvös szelle­mét megőrizni az egész édes haza kötelessége, de szel­lemében hazánk ifjúságát, a nemzet jövő sarjadékát nevelni, a hazai tanítóság dolga. Eötvös kell, hogy pharusza legyen minden magyar néptanítónak­ kell, hogy nézetei s elvei szerint ténykedve, boldoggá igye­kezzünk tenni e hazát, melynek jóvoltáért szive oly hőn dobogott, melynek szebb napjaiért annyit s oly nemesen fáradozott! A nemzet e jeles vezércsillagának hamvai fölé monumentális emléket állítani, kötelesség volt. Ezzel tartoztunk a nagy halott geniusának, ezzel a műveit világnak, ezzel önmagunknak, s e szép kötelességet teljesíteni, Fehér megyének, illetőleg Ercsinek jutott a szerencse ! Ha a megalakult ercsii Eötvös-emlék bizottság UJK1UVU JVUUUU1 Quuuviltvuu muujuiv, magát érdemessé, nem lehet hálátlan a magyar tanító­ság, nem fojthatja vissza hálás érzelmeit különösen Fehér megye tantestülete, mely büszkén hirdeti az igaz­ságot, hogy kebelében rejti a magyar tanügy lankadtlan vezérét: Eötvöst, a halhatatlan tanügyért! Fogadja tehát a Tek. Bizottság az eléje tűzött szép czél elérésében tanúsított férfiasan kitartó, nagy s dicséretes munkájáért Fehérmegye tantestületének legmélyebb háláját, legforróbb köszönetét ! A szobor költségeinek fedezéséhez pedig, midőn az idezárt 50 irtot kegyesen fogadni kérjük, sajnálattal említjük meg, miszerint fáj, hogy a bennünket oly kö- TÁRCZA, Népdal. Ennek a kis lánynak lennék szeretője. Az életnek utján leghűbb kísérője: Szive bánatának villámhárítója, Szive örömének megsokszorozója. Ennek a kis lánynak lennék a babája, Hogyha megszeretne, soha meg nem bánja; A szivembe zárom örök szerelemmel; Gondosan megőrzöm féltékeny szemekkel. Ennek a kis­lánynak lennék én a férje, Érdemes lennék a szive szerelmére. Más asszonyra soha rá se pillantanék: Hej! ha nékem adná gyöngygyel rakott szivét Wenisch János. Egy bolondos történet. (Emlékül Thud­t Mariskának.) Elbeszéli: Aeneas. A történetnek főhőse Sarvay Győző hírlapíró, ki néhány hónappal ezelőtt egy lapban — melynek állan­dóan hűséges munkatársa — az újdonságok rovatában következő hírt közölte: „Bolondos történet. X. városban történt. Egy ifju seladon heves szerelemre lobbant a szomszéd­ban lakó becsületes és jómódú pékmester egyetlen leánya, a szép, ragyogó fekete szemű Juliska iránt. Na ez még eddig nem valami bolond történet. Hanem a Juliska először mit sem tudott, később pedig mit sem akart tudni az ifjú seladon lángoló szerelméről. Ez fájt az ifjú érzékeny szívének. Leveleket írogatott Juliská­hoz, melyek mindegyike őszinte, lángoló szerelmének voltak tanúbizonyságai. De Juliska hajthatatlan maradt. Ekkor nekibusulta magát az ifjú, elment a Juliskáék ablaka alá, s ott főbe lőtte magát. Ez már aztán a bo­lond történet.“ Mikor Győzőnek ezt, a közleményét elolvastam, elmentem hozzá és megkérdeztem tőle, hogy igazán olyan bolondos történetnek tartja-e ő, mint a­hogy írja, ha egy ifjú visszautasított szerelmének baja miatt az imádott lény ablaka alatt öngyilkossá lesz? Válaszul azt adta, hogy ha még ilyet kérdezni is tudok, hát meg­­érdemlem, hogy a Lipót-mezőre vigyenek . . . Hát hogy ne volna már az „bolond“, ki annyira elfeledkezik magáról, hogy egy nőnek — ki az ő őszinte, tiszta szerelmét visszautasítja — azzal növeli hiúságát, hogy az ablaka alatt lövi magát főbe. Na már ennél nem is képzeli, hogy emberi lény nagyobb bolondot tudjon tenni. És ő mégis nagyobbat tett! Szokása volt — mielőtt reggel a hivatalba ment volna, s midőn este onnan eljött — kisétálni a temetőbe. A temető előtt van egy régi - régi épület, mely­nek egy vasrácsozattal ellátott ablaka épp a temetőre néz ki. Ezt az ablakot Győző utóbbi sétái alkalmával sokszor meg-megnézte. No mert ott néha-néha egy szép szőke fej jelent meg: szép, mosolygó kék szemek­kel, angyalszelid vonásokkal, melyek mindegyike oly igéző volt, mint Istennek csókjai vésték volna, finom metszésű piros ajkakkal, melyeknek gyönyörű zománcza az örök szép mosoly . .. Önkénytelenül meg-megállott bámulni az édes, kinos boldogsággal a „kedves ablakot.“ Megtöbbszörözte sétáinak számát, csakhogy minél többször láthassa a szép ismeretlent... és egyszer csak arra ébredt fel, hogy hevesen beleszeretett a „szőke angyalba.“ Kezdett nem elégedni meg a néma bámu­lással ; heves vágy szállta meg beszélni vele .. . De hogyan ... ki ismeri őt... ? Már-már csaknem lemondott, hogy valaha, ha beszélni nem is fog vele, de legalább közelről láthassa, midőn egy véletlen megkönyörült rajta. Szép májusi alkonyat volt, olyan, min­t csak a költők álmodhatnak és oly zajtalan, mintha a természet hálaadó imáját susogná ; csak a lanyha szellő surrant el néha a lombokon, s ilyenkor a fák levelei halkan zizeg­tek, s ez áhitatos csendhez a glóriát suttogták. A fák homályos árnyai kisértetként mozogtak a lassú fuvalom szárnyán, majd nőve, majd fogyva, amint ide vagy oda hajtattak lombdús koronáik. Oly szép, oly igézően gyönyörű volt a temető ebben az ünnepélyes csendben. Győző ott ült egy módosult sírkő kiálló részén, beárnyé­kolva szomorú tűz lehajló ágai által... Ott ült egyedül, mert merengő lelke tova szállt; elragadták a titkos sóhajok, magukkal vitték egy bűnös világba . . . Meren­gett, álmodott. Képzelme túlszárnyalt a mennybolton, s úgy vágyott e képzelt légkörből soha megtérni. .. Egyszer csak úgy tetszett neki, mintha abban a tiszta, illatos levegőben lassan kint egy halk sóhajszerű dallam támadt volna, mely lelki szemei előtt álom gya­nánt vonult keresztül. Egész megigézve ült ott. El nem tudta képzelni, hogy mi történik vele, még soha nem szállotta meg lelkét oly sajátságos hangulat, mint e képzelt dal halla­tára . . . Valami szűnni nem akaró nyughatatlanság rohanta meg, mely annál megfoghatatlanabbnak tetszett előtte, miután az áhitatnak egy bizonyos neme is elönté egész valóját. Az önfeledettség egy régóta sejtett, és régóta hasztalanul várt órája volt ez, mely most egész várat­lanul beköszöntött hozzá ... s át kellett adni magát ez óra minden szeszélyének, minden bű­bájának .. . Oh! mint újult meg egész valója! A remény, a megelégedés látszottak megtérni, s diadalmas bevonu­lásokat tartani szivébe ! A halk, titokteljes dallamhangok pedig mindinkább közeledtek ... Olyan busán, olyan bánatosan rezegtek a csendes alkonyon és verődtek vissza Győző szivében tisztán, nyugodtan, mint az ezalatt előbújt hold méla sugarai a sötét keresztek bádog feliratain .. . úgy tetszett neki, mintha valahol hallotta volna már e háborgó, küzködő, el-elcsendesülő, majd ismét hangos fájdalomba kitörő hangokat! Olyan szomorú, olyan panaszos volt az a dal. Magasztalta a hűséget, amint üdvöt oszt, s végül guny­­kaczajjal ijeszt el; dicsőítette a szépséget, mely szende­­ségével elragad, s utóbb kárhozatba dönt és fönnen hirdette a bűbájt, amint megigéz és hatalmába ejt és amint vesztét okozza annak, ki le nem mondhat róla, ha örök varázséletével egyszer érte őt! Nemsokára gyenge ruhák suhogása vonta magára figyelmét. . . önkénytelenül tekintett a zaj felé — és .. . és ott látta jönni bálványát szivének két más barát­nője karjába fűzve karját, tekintetével az égboltján merengve — s lassú fuvulaszerü hangon „Szomorúan zug-bug a szél, Csendről nyugalomról beszél“ kezdetű népdalt énekelve. Forgott körülötte a világ, a hold, a csillagok tánczoi jártak; minden mintha megelevenedett és lábat kapott volna ... a virágok, a bokrok, a fák, a keresz­tek megindulni látszottak szemei előtt. . . feje szédült, ereiben a vér mint a tenger hullámárja zajlani kezdett és mintha lángokkal lett volna vegyítve, égette egész valóját. . . szive lázas sebességgel dobogott. .. És a közeledő hölgyek elé akart rohanni... de lábai megtagadták a szolgálatot . .. A hölgyek pedig — anélkül, hogy észrevették volna Győzőt — vezették ábrándozó barátnéjukat, ki­nek szép selyempilláktól evedzett szemei mintegy a túlvilágba látszottak tévelyegni, s amint felnyitá­s lecsuká őket, úgy tűnt fel, mint egy rövid időközönkint fel-feltűnő csillag az égen. Egész lelkéből szivta be az est üde, a virágok illataitól — hódító legét, s lélegzete oly mély, oly lassú volt, — midőn felhagyott a dalolás­sal — mintha szive mélyéből tört volna elő. — Arcza szoborszerben szép és nyugodt volt. Egész lénye pedig a rózsaillattól elkábult tündérhez hasonlított, ki édes álmok közt mereng el dús képzelme szárnyain és titok­­szemen szövi az örök szép tündérmeséket. Csoda-e, ha egészen el volt ragadtatva általa szegény Győző barátom . .. E pillanattól kezdve egyedüli vágya volt Győzőnek megismerkedni az ismeretlen széppel. Hanem hát az nem ment olyan könnnyen ... Egy egész hosszú évet kellett várnia, míg végre megnyílt előtte a paradicsom ajtaja . ..

Next