Székesfehérvár és Vidéke, 1878 (6. évfolyam, 1-112. szám)
1878-10-23 / 85. szám
VI-ik évfolyam. 15. szám, 1878. október 23-án. Megjelenik: hetenkint kétszer, minden szerdán és szombaton. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Belv., lakatos utcza 2. sz., emelet. Minden alap szellemi részére vonatkozó közlemény, továbbá előfizetések, felszólamlások, hirdetések stb. ide intézendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. .1. Társadalmi, közművelődési és szépirodalmi KÖZLÖNY. Szerkesztői és értekezni lehet naponkinl délelőtt 9-től 2 óráig. Előfizetési árak: Egész évre...................8 frt. — kr Fél évre........................4 frt. — kr Negyed évre...................2 frt. — kr. Egy hónapra . . . . — — 70 kr. Egyes szám ára . . .-------10 kr. Előfizetések és hirdetések még elfogadtatnak: Kubik Lőrinc könyvkereskedésében. Goldberger A, papnövelde utca. Rajnai Vilmos, molnár utca Budapest. Bécs Táborstrasse, Hasenstein és Vogelnél. Hirdetések jutányosan számittatnak. A ZSICJ-IKT ORSZÁGOS KIÁLLÍTÁS HIVATALOS KÖZLÖNYE, Községi ügy. A közigazgatás helyes menetére a községi ügyek rendezettsége a leghatározottabban üdvös befolyással bir. — A községek ügyei megkívánják a legpontosabb és leglelkiismeretesebb szolgálatot, s ezeknek leghűségesebb ellenére, ha kell figyelmeztetője a megye, ez nagyon helyes, még pedig azért, mert sok község a törvény által nyert autonóm jogával magának nem hasznot, de valósággal kárt és romlást okoz. De ha a megye, illetve a tek. alispáni hivatal az ügyhöz méltó szigorral jár el a községek iránt, míg egyrészről azok kötelességeiket pontosan teljesítik, más részben pedig a lakosság anyagi és szellemi haladását mozdítja elő. Én hiszem, hogy a tek. alispáni hivatal az észlelt hibákat nem palástolja, a bűnt nem dédelgeti, hanem kész ott tenni, hol kell, és a visszaéléseknek gátat emelni törekszik, e föltételből indulva ki, hozok felszínre egy bűnt, mulasztást, mely ha idejében el nem fojtatik, káros hatású leend a közügyre, nyomasztó a népre, és szégyenfolt megyénkre nézve. Lássuk tehát magát az ügyet, előadom minden czifrázgatás nélkül. Megyénk egyik nagy községe képviselő-gyűlést tartott el év október első felében, főtárgya volt az 1879. évre szóló költségvetés. Mielőtt a költségvetés tárgyalásába bocsátkozott volna a testület, a t. jegyző úrtól a következőre kévetett felvilágosítás: „Minthogy már több ízben 1873. évtől fogva, a képviselő-testület utasította a t. jegyző urat, hogy a kint levő községi követeléseket tábláztassa be, azért kérdjük, hogy e törvénybe gyökerező kötelesség teljesítve lett-e?“ — Erre a következő őszinte feleletet nyerték: „A községnek van 4.000 irtot meghaladó követelése, ebből 120 frt van betáblázva, több nincs, 700 írtról pedig kötvény sincs, közel ezer forint veszélyben van. De ezen esetet bejelentettem a tek. alispáni hivatalnak, s nem jött rá semmi intézkedés, ennélfogva nem tettem én se semmit.“ „Nem gondolja-e a jegyző ur, hogy az 1871. évi XVIII. t.cz 111. §-a értelmében ez hivatalbeli hanyagság, melynek következése ismét a hivatott törvényben feltalálható.“ Erre nem jön felelet. — Látva a képviselő-testület a vagyon rendetlenségét, s tudván, hogy a felelősség az ő vállain nyugszik, a költségvetés tárgyalásába bele nem bocsátkozott, hanem utasítá a községi elöljáróságot, különösen a t. jegyző urat, hogy a község vagyonrendezéséhez haladéktalanul hozzáfogjon, mert ha így tart ez úgy tovább, nagyon félő, hogy e gazdag község, pár év múlva, kénytelen leend a község lakosaira, községi adót kivetni. Ezt a szomorú dolgot azért hoztam nyilvánosságra, hogy ebből megláttassék, mely itt az, amely a községeket a szegénységhez vezeti. — S bizonyosan az az oka e rendetlenségnek, hogy a megyei számvevő hivatal nem elég lelkiismeretesen jár el a bírói számadások megvizsgálása kö- A ülj UiVi 6 Lu M l/li Ül OZiÚliiudÚ» J/ JIJ tv/üUll U J UJilUftila be, kell egy rovatnak lenni, melyben kitűnik, hogy a követelés biztosítva van e bekebelezéssel, vagy nem. Ha nincs, úgy a számadás visszautasítandó lenne, hogy a törvény kellékének elégtétessék. Igaz, hogy erre azt mondja a számvevő hivatal, hogy a közs. képviselő-testület vizsgálja elsősorban, ebbeli nehezményítő véleményét, miért nem terjesztő fel, ez teljesen igaz, de e vétség nem ad felmentést a számvevői felületes eljárásra. Nem az a czélom jelenben, hogy én kárhoztassak valakit, egyedül a tek. alispáni hivatal érdemleges figyelmét akarom a községi vagyon kérdésére felhívni, mint amely a mostani stádiumában tarthatatlan és nyomasztó. Sokat panaszkodnak az adózó polgárokra rótt teher miatt, még csak az kell hozzá, hogy a hivatalnokok könnyen hagyása folytán a teher növekedjék, ez több lenne, mint amennyit arczpirulás nélkül elviselhetni lehetne. Meg vagyunk arról győződve, hogy ez ügy gyors orvoslást nyer, s nem lesz okunk többször e szomorú ténynyel azt bizonyítani be, hogy mi kárhoztatjuk az államférfiakat a gazdálkodásért, s mi magunk körül van elég palástolni való. Meglátni más szemébe a szálkát, s magunkéba feledni a gerendát, nem helyes, hanem az a jó, hogy a szálkát is, meg a gerendát is húzzuk ki a szemből. Rend, pontosság és szigorúság, ez kell a hivatalban, az ellenőrzetben, s még egyszer ismételjük, hogy ezt mi a tek. alispáni hivatalban feltalálni véljük, ezért szóltunk. □ Az ercsűi Eötvös-emlék Tekintetes Bizottságának Ercsiben. Midőn a tanügy szolgálatában messze országokra szóló dicső tények folynak le közelünkben, Fehérmegye községi tanítótestülete nem lehet közönyös, nem maradhat néma! Ha a gondviselés úgy akarta, hogy századunk népművelődésének legelső apostola, Eötvös József báró Fehérmegye Ercsikvárosában aludja örök álmát, úgy annak jeles értelmisége, a nagy halott s önmagához méltóan cselekedett, midőn a drága hamvak fölé emelendő egy díszes szobor felállítását elhatározta. S midőn immár a legszebb eszme meg is valósult, büszkén áll a magyar tanítóság Mekkája, hová elzarándokolhatunk nehéz pályánkban vigaszt, kitartást s lelkesedést meríteni. Ki és mije volt Eötvös hazánk népnevelésének, ezt nem mi, s nem e helyen mondjuk el; ezt örök igékként hirdetik saját gazdag művei, melyekben fenmaradandóig „nemzet él e hazául“ Eötvös hódolva a természet örök törvényeinek, elköltözött ugyan a boldogok tulvilági honába, de szelleme itt van köztünk, mely a nemzet minden gyermekét, de különösen a népnevelőket sürgeti azon kincsek kiaknázására, melyeket ő a népboldogság megteremtésére műveiben mindmegannyi drága talizmánok gyanánt lerakott. Eötvös szellemét megőrizni az egész édes haza kötelessége, de szellemében hazánk ifjúságát, a nemzet jövő sarjadékát nevelni, a hazai tanítóság dolga. Eötvös kell, hogy pharusza legyen minden magyar néptanítónak kell, hogy nézetei s elvei szerint ténykedve, boldoggá igyekezzünk tenni e hazát, melynek jóvoltáért szive oly hőn dobogott, melynek szebb napjaiért annyit s oly nemesen fáradozott! A nemzet e jeles vezércsillagának hamvai fölé monumentális emléket állítani, kötelesség volt. Ezzel tartoztunk a nagy halott geniusának, ezzel a műveit világnak, ezzel önmagunknak, s e szép kötelességet teljesíteni, Fehér megyének, illetőleg Ercsinek jutott a szerencse ! Ha a megalakult ercsii Eötvös-emlék bizottság UJK1UVU JVUUUU1 Quuuviltvuu muujuiv, magát érdemessé, nem lehet hálátlan a magyar tanítóság, nem fojthatja vissza hálás érzelmeit különösen Fehér megye tantestülete, mely büszkén hirdeti az igazságot, hogy kebelében rejti a magyar tanügy lankadtlan vezérét: Eötvöst, a halhatatlan tanügyért! Fogadja tehát a Tek. Bizottság az eléje tűzött szép czél elérésében tanúsított férfiasan kitartó, nagy s dicséretes munkájáért Fehérmegye tantestületének legmélyebb háláját, legforróbb köszönetét ! A szobor költségeinek fedezéséhez pedig, midőn az idezárt 50 irtot kegyesen fogadni kérjük, sajnálattal említjük meg, miszerint fáj, hogy a bennünket oly kö- TÁRCZA, Népdal. Ennek a kis lánynak lennék szeretője. Az életnek utján leghűbb kísérője: Szive bánatának villámhárítója, Szive örömének megsokszorozója. Ennek a kis lánynak lennék a babája, Hogyha megszeretne, soha meg nem bánja; A szivembe zárom örök szerelemmel; Gondosan megőrzöm féltékeny szemekkel. Ennek a kislánynak lennék én a férje, Érdemes lennék a szive szerelmére. Más asszonyra soha rá se pillantanék: Hej! ha nékem adná gyöngygyel rakott szivét Wenisch János. Egy bolondos történet. (Emlékül Thudt Mariskának.) Elbeszéli: Aeneas. A történetnek főhőse Sarvay Győző hírlapíró, ki néhány hónappal ezelőtt egy lapban — melynek állandóan hűséges munkatársa — az újdonságok rovatában következő hírt közölte: „Bolondos történet. X. városban történt. Egy ifju seladon heves szerelemre lobbant a szomszédban lakó becsületes és jómódú pékmester egyetlen leánya, a szép, ragyogó fekete szemű Juliska iránt. Na ez még eddig nem valami bolond történet. Hanem a Juliska először mit sem tudott, később pedig mit sem akart tudni az ifjú seladon lángoló szerelméről. Ez fájt az ifjú érzékeny szívének. Leveleket írogatott Juliskához, melyek mindegyike őszinte, lángoló szerelmének voltak tanúbizonyságai. De Juliska hajthatatlan maradt. Ekkor nekibusulta magát az ifjú, elment a Juliskáék ablaka alá, s ott főbe lőtte magát. Ez már aztán a bolond történet.“ Mikor Győzőnek ezt, a közleményét elolvastam, elmentem hozzá és megkérdeztem tőle, hogy igazán olyan bolondos történetnek tartja-e ő, mint ahogy írja, ha egy ifjú visszautasított szerelmének baja miatt az imádott lény ablaka alatt öngyilkossá lesz? Válaszul azt adta, hogy ha még ilyet kérdezni is tudok, hát megérdemlem, hogy a Lipót-mezőre vigyenek . . . Hát hogy ne volna már az „bolond“, ki annyira elfeledkezik magáról, hogy egy nőnek — ki az ő őszinte, tiszta szerelmét visszautasítja — azzal növeli hiúságát, hogy az ablaka alatt lövi magát főbe. Na már ennél nem is képzeli, hogy emberi lény nagyobb bolondot tudjon tenni. És ő mégis nagyobbat tett! Szokása volt — mielőtt reggel a hivatalba ment volna, s midőn este onnan eljött — kisétálni a temetőbe. A temető előtt van egy régi - régi épület, melynek egy vasrácsozattal ellátott ablaka épp a temetőre néz ki. Ezt az ablakot Győző utóbbi sétái alkalmával sokszor meg-megnézte. No mert ott néha-néha egy szép szőke fej jelent meg: szép, mosolygó kék szemekkel, angyalszelid vonásokkal, melyek mindegyike oly igéző volt, mint Istennek csókjai vésték volna, finom metszésű piros ajkakkal, melyeknek gyönyörű zománcza az örök szép mosoly . .. Önkénytelenül meg-megállott bámulni az édes, kinos boldogsággal a „kedves ablakot.“ Megtöbbszörözte sétáinak számát, csakhogy minél többször láthassa a szép ismeretlent... és egyszer csak arra ébredt fel, hogy hevesen beleszeretett a „szőke angyalba.“ Kezdett nem elégedni meg a néma bámulással ; heves vágy szállta meg beszélni vele .. . De hogyan ... ki ismeri őt... ? Már-már csaknem lemondott, hogy valaha, ha beszélni nem is fog vele, de legalább közelről láthassa, midőn egy véletlen megkönyörült rajta. Szép májusi alkonyat volt, olyan, mint csak a költők álmodhatnak és oly zajtalan, mintha a természet hálaadó imáját susogná ; csak a lanyha szellő surrant el néha a lombokon, s ilyenkor a fák levelei halkan zizegtek, s ez áhitatos csendhez a glóriát suttogták. A fák homályos árnyai kisértetként mozogtak a lassú fuvalom szárnyán, majd nőve, majd fogyva, amint ide vagy oda hajtattak lombdús koronáik. Oly szép, oly igézően gyönyörű volt a temető ebben az ünnepélyes csendben. Győző ott ült egy módosult sírkő kiálló részén, beárnyékolva szomorú tűz lehajló ágai által... Ott ült egyedül, mert merengő lelke tova szállt; elragadták a titkos sóhajok, magukkal vitték egy bűnös világba . . . Merengett, álmodott. Képzelme túlszárnyalt a mennybolton, s úgy vágyott e képzelt légkörből soha megtérni. .. Egyszer csak úgy tetszett neki, mintha abban a tiszta, illatos levegőben lassan kint egy halk sóhajszerű dallam támadt volna, mely lelki szemei előtt álom gyanánt vonult keresztül. Egész megigézve ült ott. El nem tudta képzelni, hogy mi történik vele, még soha nem szállotta meg lelkét oly sajátságos hangulat, mint e képzelt dal hallatára . . . Valami szűnni nem akaró nyughatatlanság rohanta meg, mely annál megfoghatatlanabbnak tetszett előtte, miután az áhitatnak egy bizonyos neme is elönté egész valóját. Az önfeledettség egy régóta sejtett, és régóta hasztalanul várt órája volt ez, mely most egész váratlanul beköszöntött hozzá ... s át kellett adni magát ez óra minden szeszélyének, minden bűbájának .. . Oh! mint újult meg egész valója! A remény, a megelégedés látszottak megtérni, s diadalmas bevonulásokat tartani szivébe ! A halk, titokteljes dallamhangok pedig mindinkább közeledtek ... Olyan busán, olyan bánatosan rezegtek a csendes alkonyon és verődtek vissza Győző szivében tisztán, nyugodtan, mint az ezalatt előbújt hold méla sugarai a sötét keresztek bádog feliratain .. . úgy tetszett neki, mintha valahol hallotta volna már e háborgó, küzködő, el-elcsendesülő, majd ismét hangos fájdalomba kitörő hangokat! Olyan szomorú, olyan panaszos volt az a dal. Magasztalta a hűséget, amint üdvöt oszt, s végül gunykaczajjal ijeszt el; dicsőítette a szépséget, mely szendeségével elragad, s utóbb kárhozatba dönt és fönnen hirdette a bűbájt, amint megigéz és hatalmába ejt és amint vesztét okozza annak, ki le nem mondhat róla, ha örök varázséletével egyszer érte őt! Nemsokára gyenge ruhák suhogása vonta magára figyelmét. . . önkénytelenül tekintett a zaj felé — és .. . és ott látta jönni bálványát szivének két más barátnője karjába fűzve karját, tekintetével az égboltján merengve — s lassú fuvulaszerü hangon „Szomorúan zug-bug a szél, Csendről nyugalomról beszél“ kezdetű népdalt énekelve. Forgott körülötte a világ, a hold, a csillagok tánczoi jártak; minden mintha megelevenedett és lábat kapott volna ... a virágok, a bokrok, a fák, a keresztek megindulni látszottak szemei előtt. . . feje szédült, ereiben a vér mint a tenger hullámárja zajlani kezdett és mintha lángokkal lett volna vegyítve, égette egész valóját. . . szive lázas sebességgel dobogott. .. És a közeledő hölgyek elé akart rohanni... de lábai megtagadták a szolgálatot . .. A hölgyek pedig — anélkül, hogy észrevették volna Győzőt — vezették ábrándozó barátnéjukat, kinek szép selyempilláktól evedzett szemei mintegy a túlvilágba látszottak tévelyegni, s amint felnyitás lecsuká őket, úgy tűnt fel, mint egy rövid időközönkint fel-feltűnő csillag az égen. Egész lelkéből szivta be az est üde, a virágok illataitól — hódító legét, s lélegzete oly mély, oly lassú volt, — midőn felhagyott a dalolással — mintha szive mélyéből tört volna elő. — Arcza szoborszerben szép és nyugodt volt. Egész lénye pedig a rózsaillattól elkábult tündérhez hasonlított, ki édes álmok közt mereng el dús képzelme szárnyain és titokszemen szövi az örök szép tündérmeséket. Csoda-e, ha egészen el volt ragadtatva általa szegény Győző barátom . .. E pillanattól kezdve egyedüli vágya volt Győzőnek megismerkedni az ismeretlen széppel. Hanem hát az nem ment olyan könnnyen ... Egy egész hosszú évet kellett várnia, míg végre megnyílt előtte a paradicsom ajtaja . ..