Székesfehérvár és Vidéke, 1878 (6. évfolyam, 1-112. szám)
1878-04-20 / 32. szám
VI-ik évfolyam. 32. szám. 1878. április 20-án. Megjelenik: hetenkint kétszer, minden szerdán és szombaton. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Belv., lakatos utcza 2. sz., emelet. Minden a lap szellemi részére vonatkozó közlemény, továbbá előfizetések, felszólamlások, hirdetések stb. ide intézendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. Társadalmi, közművelődési és szépirodalmi KÖZLÖNY. Szerkesztőre értekezni lehet naponkint délelőtt 8-tól 11, délután 3—5 óráig. pSf Előfizetési árait: Egész évre....................8 frt. — kr-Fél évre..........................4 ft. — kr.Negyed évre....................2 frt. — kr. Egy hónapra . . . . — — 70 kr. Egyes szám ára . . . — — 10 kr. Előfizetések és hirdetések még elfogadtatnak: Kubik Lőrinc könyvkereskedésében, Goldberger A. papnövelde utcai Weisz Móritz hirdetési irodájában, Bécs Táborstrasse, Hasenstein és Vogelnél. Hirdetések jutányosan számíttatnak. J^Z 1 8 J y - I K I ORSZÁGOS kiállítás hivatalos közlönye. Husvétkor a városi tisztujítás előtt. Az egészségesen alkotmányos korban a polgárok keresik fel az érdem embereit, és csak a személyes hatalom idejében járnak-kelnek a szolgálni akarók a kegy befolyását hálójukba keríteni. Ez utóbbi állapot jeleit észleljük ma, midőn megritkulnak a jellemek, ellenben nagyobbul azok száma, kiknek fő gondja a nagyobb hivatali fizetés, egyúttal imádják a munkátlanságot. A kegyosztó hatalom nem is nevel önérzetes jellemeket, csakis szolgákat, a közügy tisztjei helyett a közjót emésztő hivatalnoki sereget. így közeledik az idő, melyben a sok babszemjankók közül nehéz a választás, sőt választás helyett a kinevezés fogja kilutrizni a leggyarlóbbakat. Ezen keserű pohárban leszen a legkeserűbb gyógyszer. Fájlaljuk azt a némaságot, mely a polgári élet egyik húsvét napját, a tisztújítást megelőzi. Ez nem feltámadási ünnepet, hanem gyászt jósol, annál inkább, mert szabad kényére ereszti azon konkolyvetők kezét, kik nyilvánosan lakatot hordanak ajkaikon, részvétlenséget színlelnek, pedig közéletük folytatásában fáradhatlanok, a nemesebb elem botránkozásában, a jogélet akadályozásában kiválók, és ha nem volnának a köztisztelet száműzöttjei, bizon felforgatnák sajátos megszokott élvezetből az ész és erkölcsi rendet. Ezen hatalmi consortium, ezen önző clyque által nyújtott kényszerhelyzetnek hat éves capitulatióját pár hét múlva átéltük, de el nem temettük, sőt cselédkarával szaporodva feltámadni készül. Belekapaszkodik a méltán elítélt sógorság, komaság, s egyéb véres haszonrokonság elfogultságába, mert eszközül neki persze minden jó, hogyha a közügy siralmas állapotába is sülyed, mert ehhez a lelkiismereti kérdéshez csak mosolyogni szokott. Mi nem barátkozunk a nagyhatalomra felnevelt protectióval. Fájdalom, már az a-bc iskolában tanulja a gyermek, hogy a lelkiiismeretlen, pártos pártfogás védelme többet ér a szorgalomnál. Később az élet tanítja, hogy a tudomány, jellem, önérzet által, nem űzi el a nélkülözés aggodalmait, míg a protectio a leghitványabbakat felemeli oda, hol azoknak tisztelegni szokás. Az újkor ifjúsága nem is a munkaképesség, erények, önbizalom hanem a hegyvadászati sport után ígér magának jövőt. Az a (rút!...) alkotmányos választás még zavarja a szerencsét imádóknak tisztújítás előtti álmait, majd ha a kinevezés fog kenyér helyett kalácsot osztogatni, akkor az adózó polgárok rovására a protectio nyílt erőszaktétele várható az új erkölcsi rend, az új erkölcsi philosophia gyermekeinek örömére. Mi nem támogatunk személyes ügyet, politikát, érdekeket, és ki a múltakon okulni akar, hisszük: meggyőződésünkhöz csatlakozik. A városi bizottság tagjai ilyen meggyőződéssel ha minden lehetőt megtesznek, akkor a város közügyi beteg állapotából Húsvét után feltámadhat. De ha bevárja kiki némán a pusztulást, ha másoknál követelt felelősséget önmagánál nem kezdi érvényre emelni, akkor a szánandó helyzetet a nagyközönség nemcsak szenvedi, hanem meg is érdemli. A választási jog a reactió szemében egy gyűlölt jog, mely sorompót húz önkényes természete elé. Ezt a jogot a városi közügy előnyére használni kell, míg lehet. Ez a jog szabad és értelmes polgárok kezében erős fegyver a közügy megmentésére azokkal szemben, kiknek szelleme gyűlöl minden polgári jogot, szabad elhatározást, függetlenséget. A választási jog gyakorlatánál a tisztújítás alatt reméljük, óhajtjuk, hogy a reactió kísértete nem fog a szabad, lelkiismeretes akaraton diadalmaskodni. A tisztújítás bizonyos tekintetben a városi létkérdés fontosságával bír. Miután semmi jel sem mutat arra, hogy a statusquo vezérei vagy nyilvánosabb, vagy az eltérő nézetűek köréből kisebb magánértekezletet szándékosnak tartani: elmondjuk itt sine ira et studio egyéni nézetünket, hogy megértessünk, vagy megcáfoltassunk, mit sem törődve azon szédelgők zajongásával, melyet az ilyen bár személyre vonatkozó, de nem személyeskedő őszinte tárgyalás felébreszteni szokott. Kezdjük meg feladatunkat a tisztikar fejénél, a polgármesternél. Székesfehérvár sok polgárnagyot látott rövid idő alatt, s így nem igen volt szerencsés a polgárnagyi szék betöltésénél, pedig ez a fődolog. Láttuk az eredményét. A polgárnagy személyében mit igényelhetünk ? ... a hivatalnoki, (bureaucrata) az alkotmányos, a népjogi, a polgári stb. uralom emberei külön-külön véleményen, lesznek. Mi a székesfehérvári polgár óhaját fejezzük ki. A tábori jelszavakat, az elméleti elveket feltétlenül nem fogadjuk el, tapasztalásból nem szeretjük, hogy p. a kifogástalanul működött tisztviselő újra megválasztandó, mert ezen szép jelszavak visszaélésre alkalmazhatók, mert előbb illetékesen az elv alkalmazhatósága, úgy az illetékesek egyetértése megállapítandó. A polgármesteri hivatalnak volt fogyatkozásai iránt már érdemei miatt is szándékosan hallgatásra szorítkozunk, de tesszük ezt azért is, mert a búcsúszónál a szeretet és elismerésnek szavait őszintén helyén látjuk. Ha a polgárnagy betegsége által nem volna akadályozva tiszti helyét jövőre betölteni, szívesen csatlakoznánk megválasztóihoz. Azt a tapogatódzó nézetet ha komoly, szerencsétlennek tartjuk, hogy beláthatlan időtartamú helyettesítéssel, egy látható városházi supplens választassák, és így pótoltassék a beteg férfiú, a múlt idő iránti rokonszenves elismerésből. — A város tisztikarának, személyzetének kiterjedt ténykedését még a mindenütt jelenlehető, szüntelen ellenőrző, tevékenyen működő főnök is — itt említetten hagyott okok miatt — csak ügygyel-bajjal fogja vezérelni, de egy lakására internált, küzdelmesen izgalmas munkára nem alkalmas egészséggel rendelkező, bár kiváló szellemű férfiú alatt a város azon jelenlegi fejetlenségnek lenne kiszolgáltatva, melynek végét már mindenki szomjazza. A város közönségét megillette volna eddig, hogy egy főtisztviselőjének félévi elmaradásáról igazoló jelentést nyerjen. — Ezen helyzet folytatása lehetetlen. Az állami hivataloknál még más intézkedések is jönnek alkalmazásba. A buzgó hivataloskodás után a város közönsége igenis hozhat érdij egy nemével áldozatot , de hogy a közszolgálat rovására előrelátható egészségi akadályok daczára valakit a választó testület polgárnagynak megválasszon, azt helytelennek bizonyítani fölösleges. Van ezen városnak több felvilágosult, élettapasztalt polgára, ki szakszerű törvénytudás nélkül, mint azt a múlt időből ismerjük — nagyon is jól, közmegelégedéssel be tudná tölteni a polgárnagyi állást még ideiglenes minősítés nélkül is úgy, hogy a város érdeke megóva, megőrizve lenne. Talán a hivatalos dogmatikán észrevehető lenne, hogy a vezérlet nem hivatalos szobatudós kezében van, de ezen, nevezzük hiányossággal, nagyon ki tudnánk békülni, elfelejtetné ezt azon közvetlenség, mely a város érdekeinek, közönsége valódi követelményeinek felkarolását fogná biztosítani. Mi tehát egy áldozat- és munkaképes, buzgó tisztalelkű polgárt a polgárnagyi, és egyéb állásban is szívünkből üdvözölni hajlandók vagyunk. Mit igénylünk a városkapitányi állástól? A hivatali erények mellett először is, hogy az utóbbi években a hajmeresztő arányban elterjedt prosti- stutio régi medrébe visszatereltessék. A jelenlegi TÁRCZA: Feltámadunk! Ej, mit nekünk a földi élet ? Utána minket szebb fogad, Ha kürt riadtán angyal ébred, S felnyitja a zárt sírokat. S Lybanonnak czédrusánál Delibb lesz sokkal alakunk; Az égnek üdve várva ránk vár! Feltámadunk — feltámadunk! Oh, ez az üdv kitárt egeknek Felhalmozódott kéje lesz! Mit szív kíván, s mi szép a szemnek, Rá a vágy félve ébredez, — S már is betöltve. — Ott a lányka, Kit átfog reszkető karunk, Párját a föld soha se látta! Feltámadunk, feltámadunk! Bolond, ki vágy itt élni, s érte Emésztni hagyja önmagát ! Ki küzd, ki fárad, mintha éltetém érne soha éjszakát. Minek az a becsület útja? Göröngyein leroskadunk! Lám a bűné pázsitba húzva! Feltámadunk, feltámadunk! Minek a kincs? Szórjuk, amig van, Annak ki tiltott üdvöt ad! Gyilkoljuk, öljük érte nyiltan Testvért, szülőt, s a szép hazát! A pap azt fel nem róvja vétkül, A bűnt megváltja aranyunk; S az árulónak szobor épül . . . Feltámadunk, feltámadunk! Mit a jövő, s a nemzet élte? Segítsen magán, hogyha tud! Hazát megvédni, s élni érte Királyi kegyhez nincsen út! Híven megvédni gyilkosunkat Mindenkor készen áll karunk, Mig kardjaink testvérre sajtnak ... Feltámadunk, feltámadunk! Feltámadunk, fel!mi a porszem, Hogy éljünk egy szebb életet, Minden, — csak ez árva hon nem, Az hogyha meghalt — elveszett. Feltámadunk! Bár valahára Más szóra is nyílhatna szánk: Karddal kezünkben felkiáltva: Feltámadánk, feltámadánk! Jávor. Böjti leves. „Nagy pénteken mossa holló a fiát“ — s mégis csak fekete marad. Ha a mi hollóink hogy lennének fehérek? Pedig de sokan vannak, de sokan mossák őket, gyöngéd szóval, maró gúnynyal, puha kézzel, hatalmas ütlegekkel, mégse használ semmi. A rendes emberi bőr rég lekophatott volna arczaikról, s náluk megfordítva csak keményedik. Vagy talán nem is volt rajta soha ? Kikiröpülnek odúikból, hová a népek átka, gunyja űzte őket, s honnan a kegyelem szava újólag a küzdtérre szólítja ki. Mit éreznek? Talán dögszagot? Talán kezdődik a „tetemre hívás?“ Alighanem, hiszen ing már a piros bársonyszék. „A mór megtette kötelességét, a mór mehet,a gyümölcsét majd leszedi más, őt majd felavatják a „nemzet martyrjának“ vérző sebekkel, tövis koronával — no meg egy kis „arany-gyapjúval“ Ad vocem arany-gyapjú! Még itt sincs június már kezdődik a gyapjú-nyitás. Ha sietni kell vele, ha a párisi világtárlaton hazánk e terményét is be akarjuk mutatni. Gyönyörű példányok, szinte sajnálja az ember rajtuk az arany-gyapjat. De miért ennyi egyszerre? Annak megvan a maga oka-foka. Az újévi arany-gyapjas esedezett érettük, talán azért, hogy ne csak ő legyen az egyedüli birka. Ez a sok kitüntetés, lehet, hogy valami vész előjele. Akkor szokták a gyerekeket czirogatni, édes czukorral jól tartani, mikor az apára van szükség. Ez a mód a legközelebbi út az apák szivéhez, ha t. i. kedves gyermekük a kitüntetett. De ha a szülői hajlékból kiűzött vásott fiút dédelgetik, bár akkor az apa rá se hederít, ha mindjárt szekérszámra hozza is haza az aranygyapjút. Azt már felmutatta a történelem, hogy egy nemzet — bár nem volt rá kényszerülve — kardot rántott az ugyancsak megingatott trón védelmére, de megfordítva csak nem akar bekövetkezni, pedig itt volna az ideje, s mi láttuk ám a „király-dombon“ felvillani Sz. István kardját, s ha nem csalódunk, egyik csapása Muszkaország felé sújtott. Vagy talán nem is igaz, hisz már a „király-domb“ sem áll a helyén. Szép is volna azt a sokat pihent hadsereget elküldeni a babérszedésre. Soha könnyebben nem menne a dolog, de csak úgy, ha medvevadászatra rándulnának, mert kelet sebesült párduczával szemben bajos lenne a győzelemgyűjtés, úgy látszik az osztrák hadsereg német ajkú (hát már ajka is van?) tisztjei nem osztják ezt a nézetet. Legalább a fővárosi vigadó hősök azt tanúsítják, kik a hazatérő török hősök üdvözletét semmibe se vették. Ezen különben nincs mit csodálkozni. Látott már a világ osztrák tisztet, ki az ellenségnek hátat ne fordított volna, ha arra került a sor? Tisztjeink a törököt ellenségnek tekintik, már csak azért is, mert ezek nem igen hagyják magukat megveretni. Panaszkodott is a török őrnagy egy útközben vele összejött porosz ezredesnek az osztrák tisztek udvariatlanságáról. „Hagyja el ön — vágott bele az ezredes — vérükben van már, nekünk is csak hátukat mutogatták 66-ban. Hja, úgy van az, s úgy is lesz, míg a magyarosodásnak meg nem nyílnak a hadsereg zárt sorai. Az pedig nem lesz soha, legkevésbé az „egyéves önkénytesek“ által, lévén ezek nagyobb németek a csaszlaui „herr lastinant“-nál is. Egy ily önkénytesből lett hadnagygyal megy minap barátja a hatvani utczában. S a jó barát — mint ha magyar — sokáig megtalált állni Kossuth Lajos arczképe előtt. A hadnagy tőle elfordulva a nőket szemüvegezi. „No, talán nem tetszik az „öreg“ arczképe? — Szólt hozzá a jó barát. „Igen, de ... meglátja valami felébb valóm, s nem jó hitben fogok állni előtte.“ Így felelt a magyar gyerek, a most osztrák tiszt, ki a múlt évi demonstrátiók alkalmával Kossuth éljenzésben elrekedt. ” Pedig kormányunk sokat tesz a magyarosításért. S a kormány elnökének vasmarka ugyancsak torkon ragadta az ország zsírján hizó nyomorultakat. De ő csak egy szegény magyar miniszter, s mint ilyen, hogy bánna ő a teljhatalmú magyar falókkal, kik a „magyar királyt“ nevezik legfelségesebb haduruknak. Különben erről máskor. Egy tál levesnek ennyi untig elég, kivált ha ily böjties. Hja nem lehet, nem szabad felereszteni a politikával. Aki pedig még ebben is politikát keres, az bizony isten megérett az arany gyapjúra. Bujtár.