Székesfehérvár és Vidéke, 1878 (6. évfolyam, 1-112. szám)

1878-04-20 / 32. szám

VI-ik évfolyam. 32. szám. 1878. április 20-án. M­egjelenik:­­ hetenkint kétszer, minden szerdán és szombaton. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Belv., lakatos­ utcza 2. sz., emelet. Minden a lap szellemi részére vonatkozó közlemény, továbbá előfizetések, felszó­lamlások, hirdetések stb. ide intézendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. Társadalmi, közművelődési és szépirodalmi KÖZLÖNY. Szerkesztőre­ értekezni lehet naponkint délelőtt 8-tól 11, délután 3—5 óráig. pSf Előfizetési árait: Egész évre....................8 frt. — kr-Fél évre..........................4 f­t. — kr.Negyed évre....................2 frt. — kr. Egy hónapra . . . . — — 70 kr. Egyes szám ára . . . — — 10 kr. Előfizetések és hirdetések még elfogad­tatnak: Kubik Lő­rinc könyvkereskedésé­ben, Goldberger A. papnövelde­ utca­­i Weisz Móritz hirdetési irodájában, Bécs Táborstrasse, Hasenstein és Vogelnél. Hirdetések jutányosan számíttatnak. J^Z 1 8 J y - I K I ORSZÁGOS kiállítás hivatalos közlönye. Husvétkor a városi tisztujítás előtt. Az egészségesen alkotmányos korban a pol­gárok keresik fel az érdem embereit, és csak a személyes hatalom idejében járnak-kelnek a szol­gálni akarók a kegy befolyását hálójukba keríteni. Ez utóbbi állapot jeleit észleljük ma, midőn meg­ritkulnak a jellemek, ellenben nagyobbul azok száma, kiknek fő gondja a nagyobb hivatali fizetés, egyúttal imádják a munkátlanságot. A kegyosztó hatalom nem is nevel önérzetes jellemeket, csakis szolgákat, a közügy tisztjei helyett a közjót emésztő hivatalnoki sereget. így közeledik az idő, melyben a sok babszemjankók közül nehéz a választás, sőt választás helyett a kinevezés fogja kilutrizni a leggyarlóbbakat. Ezen keserű pohár­ban leszen a legkeserűbb gyógyszer. Fájlaljuk azt a némaságot, mely a polgári élet egyik húsvét napját, a tisztújítást megelőzi. Ez nem feltámadási ünnepet, hanem gyászt jósol, annál inkább, mert szabad kényére ereszti azon konkolyvetők kezét, kik nyilvánosan lakatot hor­danak ajkaikon, részvétlenséget színlelnek, pedig közéletük folytatásában fáradhatlanok, a nemesebb elem botránkozásában, a jogélet akadályozásában kiválók, és ha nem volnának a köztisztelet szám­­űzöttjei, bizon felforgatnák sajátos megszokott élvezetből az ész és erkölcsi rendet. Ezen hatalmi consortium, ezen önző clyque által nyújtott kény­szerhelyzetnek hat éves capitulatióját pár hét múlva átéltük, de el nem temettük, sőt cselédkarával szaporodva feltámadni készül. Belekapaszkodik a méltán elítélt sógorság, komaság, s egyéb vér­es haszonrokonság elfogultságába, mert eszközül neki persze minden jó, hogyha a közügy siralmas állapotába is sülyed, mert ehhez a lelkiismereti kérdéshez csak mosolyogni szokott. Mi nem barátkozunk a nagyhatalomra fel­nevelt protectióval. Fájdalom, már az a-b­c isko­lában tanulja a gyermek, hogy a lelkiiismeretlen, pártos pártfogás védelme többet ér a szorgalomnál. Később az élet tanítja, hogy a tudomány, jellem, önérzet által, nem űzi el a nélkülözés aggodal­mait, míg a protectio a leghitványabbakat felemeli oda, hol azoknak tisztelegni szokás. Az újkor ifjúsága nem is a munkaképesség, erények, önbiza­lom hanem a hegyvadászati sport után ígér magának jövőt. Az a (rút!...) alkotmányos választás még zavarja a szerencsét imádóknak tisztújítás előtti álmait, majd ha a kinevezés fog kenyér helyett kalácsot osztogatni, akkor az adózó polgárok rovására a protectio nyílt erőszaktétele várható az új erkölcsi rend, az új erkölcsi philo­­sophia gyermekeinek örömére. Mi nem támogatunk személyes ügyet, poli­tikát, érdekeket, és ki a múltakon okulni akar, hisszük: meggyőződésünkhöz csatlakozik. A városi bizottság tagjai ilyen meggyőződéssel ha minden lehetőt megtesznek, akkor a város közügyi beteg állapotából Húsvét után feltámadhat.­­ De ha bevárja kiki némán a pusztulást, ha másoknál követelt felelősséget önmagánál nem kezdi érvényre emelni, akkor a szánandó helyzetet a nagy­közön­ség nemcsak szenvedi, hanem meg is érdemli. A választási jog a reactió szemében egy gyűlölt jog, mely sorompót húz önkényes termé­szete elé. Ezt a jogot a városi közügy előnyére használni kell, míg lehet. Ez a jog szabad és ér­telmes polgárok kezében erős fegyver a közügy megmentésére azokkal szemben, kiknek szelleme gyűlöl minden polgári jogot, szabad elhatározást, függetlenséget. A választási jog gyakorlatánál a tisztújítás alatt reméljük, óhajtjuk, hogy a reactió kísértete nem fog a szabad, lelkiismeretes aka­raton diadalmaskodni. A tisztújítás bizonyos tekintetben a városi létkérdés fontosságával bír. Miután semmi jel sem mutat arra, hogy a statusquo vezérei vagy nyil­vánosabb, vagy az eltérő nézetűek köréből kisebb magán­értekezletet szándékosnak tartani: elmond­juk itt sine ira et studio egyéni nézetünket, hogy megértessünk, vagy megc­áfoltassunk, mit sem törődve azon szédelgők zajongásával, melyet az ilyen bár személyre vonatkozó, de nem személyes­kedő őszinte tárgyalás felébreszteni szokott. Kezdjük meg feladatunkat a tisztikar fejénél, a polgármesternél. Székesfehérvár sok polgár­­nagyot látott rövid idő alatt, s így nem igen volt szerencsés a polgárnagyi szék betöltésénél, pedig ez a fődolog. Láttuk az eredményét. A polgárnagy személyében mit igényelhetünk ? ... a hivatalnoki, (bureaucrata) az alkotmányos, a népjogi, a pol­gári stb. uralom emberei külön-külön véleményen, lesznek. Mi a székesfehérvári polgár óhaját fejez­zük ki. A tábori jelszavakat, az elméleti elveket feltétlenül nem fogadjuk el, tapasztalásból nem szeretjük, hogy p. a kifogástalanul működött tiszt­viselő újra megválasztandó, mert ezen szép jel­szavak visszaélésre alkalmazhatók, mert előbb illetékesen az elv alkalmazhatósága, úgy az illeté­kesek egyetértése megállapítandó. A polgármesteri hivatalnak volt fogyatkozásai iránt már érdemei miatt is szándékosan hallgatásra szorítkozunk, de tesszük ezt azért is, mert a búcsúszónál a szeretet és elismerésnek szavait őszintén helyén látjuk. Ha a polgárnagy betegsége által nem volna akadá­lyozva tiszti helyét jövőre betölteni, szívesen csat­lakoznánk megválasztóihoz. Azt a tapogatódzó nézetet ha komoly, szerencsétlennek tartjuk, hogy beláthatlan időtartamú helyettesítéssel, egy látható városházi supplens választassák, és így pótoltassék a beteg férfiú, a múlt idő iránti rokonszenves elismerésből. — A város tisztikarának, személy­zetének kiterjedt ténykedését még a mindenütt jelenlehető, szüntelen ellenőrző, tevékenyen mű­ködő főnök is — itt említetten hagyott okok miatt — csak ügygyel-bajjal fogja vezérelni, de egy lakására internált, küzdelmesen izgalmas mun­kára nem alkalmas egészséggel rendelkező, bár kiváló szellemű férfiú alatt a város azon jelenlegi fejetlenségnek lenne kiszolgáltatva, melynek végét már mindenki szomjazza. A város közönségét meg­illette volna eddig, hogy egy főtisztviselőjének félévi elmaradásáról igazoló jelentést nyerjen. — Ezen helyzet folytatása lehetetlen. Az állami hiva­taloknál még más intézkedések is jönnek alkal­mazásba. A buzgó hivataloskodás után a város közönsége igenis hozhat érdij egy nemével áldo­zatot , de hogy a közszolgálat rovására előrelátható egészségi akadályok daczára valakit a választó testület polgárnagynak megválasszon, azt helyte­lennek bizonyítani fölösleges. Van ezen városnak több felvilágosult, élettapasztalt polgára, ki szak­szerű törvénytudás nélkül, mint azt a múlt időből ismerjük — nagyon is jól, közmegelégedéssel be tudná tölteni a polgárnagyi állást még ideiglenes minősítés nélkül is úgy, hogy a város érdeke meg­­óva, megőrizve lenne. Talán a hivatalos dogma­tikán észrevehető lenne, hogy a vezérlet nem hivatalos szobatudós kezében van, de ezen, nevez­zük hiányossággal, nagyon ki tudnánk békülni, elfelejtetné ezt azon közvetlenség, mely a város érdekeinek, közönsége valódi követelményeinek felkarolását fogná biztosítani. Mi tehát egy áldo­zat- és munkaképes, buzgó tisztalelkű polgárt a polgárnagyi, és egyéb állásban is szívünkből üdvö­zölni hajlandók vagyunk. Mit igénylünk a városkapitányi állástól? A hivatali erények mellett először is, hogy az utóbbi években a hajmeresztő arányban elterjedt prosti- s­tutio régi medrébe visszatereltessék. A jelenlegi TÁRCZA: Feltámadunk! Ej, mit nekünk a földi élet ? Utána minket szebb fogad, Ha kürt riadtán angyal ébred, S felnyitja a zárt sírokat. S Lybanonnak czédrusánál Delibb lesz sokkal alakunk; Az égnek üdve várva ránk vár! Feltámadunk — feltámadunk! Oh, ez az üdv kitárt egeknek Felhalmozódott kéje lesz! Mit szív kíván, s mi szép a szemnek, Rá a vágy félve ébredez, — S már is betöltve. — Ott a lányka, Kit átfog reszkető karunk, Párját a föld soha se látta! Feltámadunk, feltámadunk! Bolond, ki vágy itt élni, s érte Emésztni hagyja önmagát ! Ki küzd, ki fárad, mintha élte­tém érne soha éjszakát. Minek az a becsület útja? Göröngyein leroskadunk! Lám a bűné pázsitba húzva! Feltámadunk, feltámadunk! Minek a kincs? Szórjuk, a­mig van, Annak ki tiltott üdvöt ad! Gyilkoljuk, öljük érte nyiltan Testvért, szülőt, s a szép hazát! A pap azt fel nem róvja vétkül, A bűnt megváltja aranyunk; S az árulónak szobor épül . . . Feltámadunk, feltámadunk! Mit a jövő, s a nemzet élte? Segítsen magán, hogyha tud! Hazát megvédni, s élni érte Királyi kegyhez nincsen út! Híven megvédni gyilkosunkat Mindenkor készen áll karunk, Mig kardjaink testvérre sajtnak ... Feltámadunk, feltámadunk! Feltámadunk, fel!­mi a porszem, Hogy éljünk egy szebb életet, Minden, — csak ez árva hon nem, Az hogyha meghalt — elveszett. Feltámadunk! Bár valahára Más szóra is nyílhatna szánk: Karddal kezünkben felkiáltva: Feltámadánk, feltámadánk! Jávor. Böjti leves. „Nagy pénteken mossa holló a fiát“ — s mégis csak fekete marad. Ha a mi hollóink hogy lennének fehérek? Pedig de sokan vannak, de sokan mossák őket, gyöngéd szóval, maró gúnynyal, puha kézzel, ha­talmas ütlegekkel, még­se használ semmi. A rendes emberi bőr rég le­kophatott volna arczaikról, s náluk megfordítva csak keményedik. Vagy talán nem is volt rajta soha ? Kikiröpülnek odúikból, hová a népek átka, gunyja űzte őket, s honnan a kegyelem szava újólag a küzd­­térre szólítja ki. Mit éreznek? Talán dögszagot? Talán kezdődik a „tetemre hívás?“ Alighanem, hiszen ing már a piros bársonyszék. „A mór megtette kötelességét, a mór mehet,a gyümöl­csét majd leszedi más, őt majd felavatják a „nemzet martyrjának“ vérző sebekkel, tövis koronával — no meg egy kis „arany-gyapjúval­“ Ad vocem arany-gyapjú! Még itt sincs június már kezdődik a gyapjú-nyitás. H­a sietni kell vele, ha a párisi világtárlaton hazánk e terményét is be akarjuk mutatni. Gyönyörű példányok, szinte sajnálja az ember rajtuk az arany-gyapjat. De miért ennyi egyszerre? Annak megvan a maga oka-foka. Az újévi arany-gyapjas esedezett érettük, talán azért, hogy ne csak ő legyen az egyedüli birka. Ez a sok kitüntetés, lehet, hogy valami vész elő­jele. Akkor szokták a gyerekeket czirogatni, édes czu­­korral jól tartani, mikor az apára van szükség. Ez a mód a legközelebbi út az apák szivéhez, ha t. i. kedves gyermekük a kitüntetett. De ha a szülői hajlékból ki­űzött vásott fiút dédelgetik, bár akkor az apa rá se he­­derít, ha mindjárt szekérszámra hozza is haza az arany­­gyapjút. Azt már felmutatta a történelem, hogy egy nem­zet — bár nem volt rá kényszerülve — kardot rántott az ugyancsak megingatott trón védelmére, de megfor­dítva csak nem akar bekövetkezni, pedig itt volna az ideje, s mi láttuk ám a „király-dombon“ felvillani Sz. István kardját, s ha nem csalódunk, egyik csapása Muszkaország felé sújtott. Vagy talán nem is igaz, hisz már a „király-domb“ sem áll a helyén. Szép is volna azt a sokat pihent hadsereget el­küldeni a babérszedésre. Soha könnyebben nem menne a dolog, de csak úgy, ha medvevadászatra rándulná­­nak, mert kelet sebesült párduczával szemben bajos lenne a győzelem­gyűjtés, úgy látszik az osztrák had­sereg német ajkú (hát már ajka is van?) tisztjei nem osztják ezt a nézetet. Legalább a fővárosi vigadó hősök azt tanúsítják, kik a hazatérő török hősök üdvözletét semmibe se vették. Ezen különben nincs mit csodálkozni. Látott már a világ osztrák tisztet, ki az ellenségnek hátat ne for­dított volna, ha arra került a sor? Tisztjeink a törököt ellenségnek tekintik, már csak azért is, mert ezek nem igen hagyják magukat megveretni. Panaszkodott is a török őrnagy egy útközben vele összejött porosz ezre­desnek az osztrák tisztek udvariatlanságáról. „Hagyja el ön — vágott bele az ezredes — vérükben van már, nekünk is csak hátukat mutogatták 66-ban. Hja, úgy van az, s úgy is lesz, míg a magyaroso­dásnak meg nem nyílnak a hadsereg zárt sorai. Az pedig nem lesz soha, legkevésbé az „egyéves önkény­­tesek“ által, lévén ezek nagyobb németek a csaszlaui „herr lastinant“-nál is. Egy ily önkénytesből lett had­­nagygyal megy minap barátja a hatvani utczában. S a jó barát — mint ha magyar — sokáig meg­talált állni Kossuth Lajos arczképe előtt. A hadnagy tőle elfor­dulva a nőket szemüvegezi. „No, talán nem tetszik az „öreg“ arczképe? — Szólt hozzá a jó barát. „Igen, de ... meglátja valami felébb valóm, s nem jó hitben fogok állni előtte.“ Így felelt a magyar gyerek, a most osztrák tiszt, ki a múlt évi demonstrátiók alkalmával Kossuth éljen­zésben elrekedt. ” Pedig kormányunk sokat tesz a magyarosításért. S a kormány elnökének vas­marka ugyancsak torkon ragadta az ország zsírján hizó nyomorultakat. De ő csak egy szegény magyar miniszter, s mint ilyen, hogy bánna ő a teljhatalmú magyar falókkal, kik a „magyar királyt“ nevezik legfelségesebb haduruknak. Különben erről máskor. Egy tál levesnek ennyi untig elég, kivált ha ily böjties. Hja nem lehet, nem szabad felereszteni a politikával. A­ki pedig még ebben is politikát keres, az bizony isten megérett az a­rany gyapjúra. Bujtár.

Next