Székesfehérvár és Vidéke, 1880 (8. évfolyam, 2-104. szám)

1880-02-21 / 15. szám

15. szám. 1880. február 21-én VIII-ik év­folyam. Megjelenik hetenkint kétszer, minden szerdán és szombaton. Szerkesztőség és kiadó-hivatal: Belv., lakatos-utcza 2. sz., emelet. Minden a lap szellemi részére vonatkozó köz­lemény, továbbá előfizetések, felszólamlások, hirdetések stb. ide intézendők. S Egyes példányok ugyanitt kaphatók. a Társadalmi, közművelődési és szépirodalmi KÖZLÖNY. Szerkesztőiül értekezni lehet naponkint délelőtt 9-től 2 óráig. Előfizetési árak: ^ Egész évre...................................8 frt — kr. Fél évre........................................4 frt — kr. Negyed évre..............................2 frt — kr. A „Nyílttériben egy sor 80 kr. Előfizetések és hirdetést”­ még elfogadtatnák: Budapest Goldberger A., Seervita-tér 3, sem Rajnai Vilmos, molnár-utcea. Réce, Hasenstein és Vogel, Taborstr. Hirdetések jutányosan számíttatnak.­­ Társadalmunk bajai. Hol keressük ma a társadalmi életet? Far­sang volt, talán némelyek a táncztermekbe tennék át súlypontját. — De innét fordítsuk el tekinte­tünket. A fényes, czifra ruhák sokszor a szüksé­get födözik, és foszlányokká válnak, mint az egy­kori jólét. Fényes nyomorúság! Ez a legalkalmasabb jelző, napjaink társadalmi helyzetére. Üres csillo­gás, léha fenhéjazás, — ez az, mivel úton-útfélen találkozunk. — A szeszélyes divat ama bálvány, melynek manap oly szerfölött áldoznak, hogy nincs szent, a mit érette fel ne adnának, s a becsületet odavetni — legközönségesebb. Csillogni, feltűnni, ideig-óráig, s azután akár a börtönbe kerülni, — közönyös dolog a mai kor emberei előtt. — A megszorult embertárst utolsó falat kenyerétől megfosztani, s a végső ruhadarab áráért pillanatnyi érvet szerezni, — megszokott valami. A nép keserves fillérein uralkodni, dorbé­­zolni, mindennapos, s az ily tetteket a boszóló igazság által felfedezni, — hónapos dolog. Egy pár hétig épülünk ezen az affairen, nemsokára jön a második, harmadik, negyedik és kitudja a há­nyadik; már el vagyunk reá készülve; s hogy még egy jó csomó titokban van — bizonyos. És ott a fényes táncztermekben járják az őrületes tánczot, mikor a népek milliói éheznek, nyomorognak. De ha jótékony a czél, mondják. Igaz a mulatság árából néhány fillér esik a jóté­konyság oltárára, azonban ez mind kevés ama forintokhoz képest, miket mellette az élvezet föl­emészt. — De hát másként nem megy a mai vi­lágban ! Bizony társadalmi életünkben is mélyen gyö­kerezett már a corruptio, melyet a szenvelgett álműveltség, az anyagiak után való mértéktelen futkosás, s a földi jólétnek eszközt és ezélt nem tekintő hajhászása­t szül. A társadalom felsőbb és alsóbb rétegei oly elvektől vannak áthatva, melyek valósítása a rend teljes felbomlását, végtelen anarchiát, s a nemzet pusztulását fogják előidézni. Nem politikai irány­zatnak, hanem a társadalmi betegségnek voltak kifolyásai a fővárosi sajnos tüntetések. Már ez alkalommal a petróleumos kanna megjelent a ke­zekben, s hálát adhatunk az Égnek, hogy még al­kalmazásba nem vétetett, de félő, miszerint a ma­gyar nemzet temetésénél ez fogja az égő anyagot szolgáltatni. Mikor a becsületet, erényt, jó hírnevet pénz­ért el lehet adni, akkor már azoknak uralma is jogosult, kik ezek közül egygyel sem bírnak.­­ Mikor a szabadság féktelen szabad­sággá fajult, akkor a szuronyokat bátran lehet a társadalmi rend fenntartására felhívni. De a nemzeti élet regenerálása, nem eszkö­zölhető a társadalmi rend felforgatásával. Vesze­delmes tant hirdetnek, kik azt állítják, hogy egy forradalom el fogja söpörni mindazon elemeket, melyek a corruptiónak előmozdítói valának; ne higyyék azt! Mert a forradalmak története azt bizonyítja, hogy az általános zavargásban épen a söpredék keveredik felül, melynek egyedüli törek­­­vése az enyim és tied közti különbség megszün­tetése. Ama­tan szerint tehát azt is mondhatnók, hogy a betegségek szükségesek, mert az orvosok máskép nem élhetnének; hogy a családapa halála előnyös, mert a gyermekek az örökséghez jutnak ; hogy a tolvajlás megengedhető, mivel a szegény általa a gazdag fölöslegét szerzi meg magának stb. Ami már magában véve rosz és vétkes, semmikép sem szolgálhat sem az egyes, sem a közjó előmoz­dítására. Az tagadhatlan, hogy a legnagyobb zavarok és szerencsétlenségekből egyesekre többé-kevésbbé haszon háramlik; de ha az ember mindazt, ami a társadalomra nézve hasznos vagy káros, kellőleg méltányolni akarja, úgy azok hatásait pontosan egybe kell vetni, hogy kitűnjék, váljon több ha­szon vagy kár származik-e belőlök. Éz a felmerült körülmények végelemzésének hiánya okozója a legtöbb erkölcsi és politikai tévedésnek. Sajnos jelenség korunkban, hogy minden megengedhetőnek tartatik, csak belőle haszon származzék; az ily műveletnek előbb-utóbb rom­mélyebb szivek közé számíthatja magát? Avagy például én, tehetek-e róla, hogy ott az elérhetlen messzeségben egy eszménykép van előttem, mely örökké hivólag int, melyre lelkem szemei függesztvék, és mely felé ellen­állhatatlan erő gondolatszárnyakon röpít, és mely tőlem mégis mindig annyira van, mint a láthatár? Én nem magam voltam teremtője azon szenvedélynek, mely lobogó lánggal égvén, az eszménykép nélkül csak becs­nélküli dolognak tekinti az életet. „Hisz a szerelem oly halkan és csendesen jő, mint a tavasz, mielőtt gondolna rá az ember, és felébreszti a legszebb dallamot azon szívben is, mely már sem tavaszban, sem rózsában nem hitt többé az életben,“ mondja egy német népdal. Oh kedves ifjúkor, te legboldogabb kora az életnek, a csapongó képzelet és ébredező szenvedélyek kora, melyben talánynyá lesz az ember önmaga előtt, és a szenvedélyektől felizgatott phantasia ideált alkot ma­gának, kiben a mindenség tökélyét összpontosítva képzeli! Nincs feledhetlenebb érzés az első szerelemnél; ha elmosódnak is az első szerelem édes emlékei a köz­napi élet bajai közt: egy édes álom, mely emlékünkbe idézi a múlt boldog perczeit, egy híven őrzött vers vagy levélke, egy emlékül ejtett száraz virágocska elegendő, hogy újra éljük múltúnk feledhetlen édes óráit. Mindez jut eszembe, midőn álmatlan éjjel az író­asztal elé ülök és vissza­képzelem magamat azon boldog korba, midőn még csalóka reménynyel van tele a szív, midőn a kalandozó képzelet mindent halomra hord, hogy csak minél magasabbra építhesse tündérvárát; midőn még nem vérezte meg kezünket éles tövise azon virágnak, melyet keblünkre tűzni akartunk, midőn még egy szebb jövő, egy boldog élet hajnala mosolyog felénk, midőn még ábrándozunk, szeretünk ! Helyesen mondja Heine: ki először szeret, még ha boldogtalanul is, az egy Isten. Merész röptű volt az én képzeletem is, más leszen a vége. — Nem járhatnak azok helyes utón, kik a népboldogítás hangzatos szallamaival a közvéleményt részükre hóditni törekesznek, s czéljaik valósítására nem átalják a közrend felfor­gatását előidézni. Azon elemek szövetségesei az ily tendentiáknak, kiknek veszteni valójuk semmi, de a zavarosban való halászat kecsegtető remé­nye meg vagyon számukra. Könnyű rendszerváltoztatást emlegetni, de helyébe más rendszert helyezni, nehéz ám. — Azonkívül ki ad garantiát, hogy ez vagy ama rendszer jobb, előnyösebb a másiknál, hisz mind­egyik ezzel kezdi és legtöbbje fiaskóval végzi. — Rendszerek, sarkalatos törvények megváltoztatása, nagy rázkódásokat idéz elő, s gyakran igen vesze­delmes következményeket szül. Ez okból a régi törvényhozók törvényeiket, alkotmányaikat úgy iparkodtak alapítani, hogy azok biztos alapon nyugodva semmi változtatást ne szenvedjenek; tapasztalásból tudván, hogy az újítások, változá­sok, az épületnek csak megrendítői. Szép példákat szolgáltat erre nézve a törté­nelem, melyet vajha a nemzetek intézői soha szem elől ne tévesztenének. Plutarch Solon életleírá­­sában mondja erről, hogy világosan látta ama ve­szélyeket, melyeket a változtatások, felforgatások okoznak, e végből a tanácsot eskü által fogadásra bírta, hogy törvényeit soha meg nem változtatja. Hasonlókép Lykurg, miután polgártársait reá bírta, hogy rendeleteit, törvényeit visszatértéig nem fogják megváltoztatni, — eltávozott és soha vissza nem tért. Polybius okát adja, miért lett Carthago mindig kisebb, Róma pedig nagyobb, és azt amazoknál a törvények és szokások szüntelen változásában, emezeknél pedig a hazai törvények szoros megtartásában lenni állítja. Pindar írja, hogy könnyű valamely országnak alkotmányát fel­dúlni , de az általa felingerlett s mozgásba jött ke­délyeket lecsillapitni, istenek munkája. „Új alkot­mányok szerkesztésére kézzel fogható okok szol­gáljanak“, ez vala Ulpiannak vezérelve, ama tapasztalásból merítve, miként csalatkoztak sok­szor a kormányjobbitók színlelt okok által. — A visszaélés nem mindig elégséges ok az alkotmá­nagyon lenge a tündérvárom, összeomlott egy fuvallatra. Három virágot ismertem egy csokorban, három barát­nőt, egymásért élő, haló elválaszthatlan barátnőt. A grácziaktól még a számra nézve sem különböztek. Maritta volt neve az elsőnek, mint egy gyönyörű thea rózsa, oly finom és átlátszó, oly üde és halk illatú, hogy igen közel kell állni hozzá, miszerint megérezzék. Magas, karcsú szőke leány, olyan mint az ifjú lomb, melyen még a születés nedve ragyog a napsugárban, bensőleg pedig tisztán gyermeteg, mint a­kinek saját bájairól még öntudata nincs. Marittával még az iskolá­ban ismerkedtem meg. Egy osztályba jártunk, én voltam a vigyázó, és a pajkos kis Marittát felírtam a lármázok közé. De oly szépen tudott kérni, törölném ki nevét. Igen, kedves gyermek, gondolom magamban, kitörlöm innen nevedet, de beírom szivem legmélyebb rejtekébe. Azóta mai napság is ott van beírva kitörölhetlen be­tűkkel. A másodikat Flórának hivták; egy a pálmák hazájából ide szakadt alée, melynek csak minden szá­zadik évben nyílik meg bimbómeze, de akkor ritka színekkel, csodálatos illattal diszlik. Flora még csak 18 éves, tehát virágzási ideje még el nem érkezett, és ő azt mondja, hogy nem is fog az soha eljönni. Igaz, hogy még sötét szívéből nem hajtottak a világos bim­bók, de — csak türelem! Flora barna, aranyos termetű, és komoly hivatása érzetében, mert hisz azt mondja, hogy apácza lesz, már is iparkodik arczának bizonyos gravitást, kölcsönözni, mi ugyan nem sikerül, de azért jól áll neki. A harmadik volt Viola, a szerény ibolyácska, bár én gyanítom, hogy a nagyravágyás és képzelgési álmok, melyek a regében a kis ibolyácskát oly gyakran meglátogatták, nála sem hiányoznak. Barna, magas, szép termetű, végtelen jó, elnéző biró, mindenki tetszik nyak fölforgatására, mi több — bizonyos helyze­tekben épen nem tanácsos a visszaéléseket egye­nesen s hirtelen megtámadni. „Érezzük a vissza­éléseket — mondja igen találóan mai viszonyainkra Montesquieu, s jobbítgatjuk azokat, de a megjobbításban ismét csak visszaéléseket látunk. Ne bántsuk a roszat, ha rosszabbaktól kell tarta­nunk , hagyjuk meg a jókat, ha a jobbakról kétel­kedünk. “ — Néhány szerény adat ez a történe­lemből, de elég tanuságos lehet azokra, kik az erkölcsi, társadalmi, politikai, valóban corrumpált helyzet megjavítását, a létezőnek gyökeres, hirte­len felforgatásában vélik rejteni. Kelen. TARCZA: Az úri keresztényeknek. Nép zsírjából kényes urak, Jőjön meg az eszetek! Vallást, nyomort, becsületet kigunyolni szűnjetek! Ég és föld már undorodik, A gyűlölet folyton nő, Térjetek a jó ösvényre Még reátok nem késő. Mig a polgár áhítattal Imádja az Istenéit S munkától fáradtan térdel A szent keresztfa előtt; Ti mámortól ittasodva Zeneszóval mulattok 1 S mig milliók éhínségben; Ti a kéjben kaczagtok. A milliók nyomorából Valami forr a légben, Melyből lehet áradat is, Hogy a férgest söpörje .... Don Scorpio. Álmatlan éjjel. (Elmefuttatás.) „Magasb elmék, mélyebb szivek! jaj tinektek e földön!“ éneklő koszorús költőnk Kisfaludy Sándor, midőn az emlékezetes 1795-diki badacsoni szüretről Amor nyilától halálosan megsebezve, kétségbeesetten rohant a harczba, keresve a halált, mely őt lekaszálni még sajnálta. De, édes Istenem, ki tehet róla, hogy a a nemzeti kaszinóban, a Széchényi lakoma alkal­mával Budapesten mondott felköszöntője. A lakomán Zichy Antal után Dessewffy Aurél gróf emelt poharat azon férfiúra, ki a múlt évben oly moz­galmat indított meg, mely a nemzet emlékei között maradandó lesz. Ez a székesfehérvári kiállítás és azzal összefüggő gazdasági tanácskozások. És ezen férfiú másrészt egyedül volt az, ki a mágnások közül, kivált a legutóbbi affairben és frontot csinált a kaszinó ellen. Ez gróf Zichy Jenő ! Zichy Jenő gróf ezután előrebocsájtva, hogy ha az előtte szóló által említett affairben más nézeten volt, azért nem lehet őt hibáztatni, hanem hibáztatni lehetne a kaszinó több tagját sat., feszült figyelem közt a kö­vetkező beszédet mondotta el: Tisztelt gyülekezet! Nemzeti kaszinónk ünnepet ül ! Az erénynek legnemesbikét gyakorolja, a midőn a nemzet nevében a hála és elismerés legmelegebb sza­vaiban emlékezik meg hazánk nagy fiáról a nemzeti kaszinó megteremtőjéről. Jog és kötelesség teljesítése ez egyszersmind! Azért jog, mert Széchényi végrendeletileg e társulatra, mint halhatatlan testületre hagyományozta azon elő­jogot, hogy minden évben a társulati közgyűlés havá­ban összegyűlvén, társas ebéden róla megemlékez­hessünk. Kötelesség pedig, mert Széchenyiről megfeled­kezni azonos volna egész nemzeti létünk megtaga­dásával ! Nagy Széchenyiek, a midőn ezen előjogot társu­latunkra ruházta, ez elhatározásával még halála után is örökös hálára kötelezte nemzetünket. Nem tömjé­­neztetés vagy magasztaltatási vágy indította őt ezen neki, és a jelzők ő nála csak a felső fokban léteznek, mindenkiről a superlativusban nyilatkozik. Mondom, e három leány szoros baráti frigyben élt, de legjobban csüggött a másik kettőnek szíve Marittán. Azt szerették, csodálták, magasztalták, de ki is tudna Maritta bájainak ellent állni. Engem is meg­­igézett ragyogó szemeivel, üde csevegésével, melyet órahosszakig tudtam elhallgatni. Én élveztem a thea rózsa mámorító illatát, én voltam a negyedik a szép szövetségben. És kezdem építeni tündérváramat, hogy ez mindig így tartand, Maritta leend ideálom, Flora és Viola barátnőim. Egy vigyázatlan szó, és mindennek vége volt. Pedig én nem akartam oly korán letépni a b­ea rózsát, Isten látja lelkemet, csak biztonságot szerezni, váljon remélhetem-e, hogy egykor csak nekem fog illa­tozni, hogy majd gyökerestől kiszedve a rózsafát, elvi­­hetem-e egykor kis házamba, tovább virágozandó az én gyönyörűségemre. Hiába­ mondom már, merész röptű volt képzeletem, lenge a tündérváram ledönté az egy fuvallat. Csak a vár jobbik szárnya maradt meg épen, a barátság Flora és Violával, a balszárnya, melynek alapköve a szív, az­tán nem leend felépítve soha! Azóta a fonyadó virágok utolsó sóhaját hordta el az őszi szél, hópillék takarják a letarolt mezőket, nyug­szik a természet. Ilyen az élet! Ha lehulltak a virágok, téli álomba szendérel minden, várva, remélve egy szebb tavaszt, mely viruló pompájában megújult boldogságot igér. Mert hiában, egy szebb jövőbe vetett hitet, a sors iránti bizalmat mi sem képes kiirtani a kebelből; szivünk rejtélyes erői nem engednek nyugodni, s igy vágyainknak, reményeinknek nem lesz vége soha; — de hát mi is lenne remény nélkül az élet ! — Menjünk aludni! ,M.A­ punk mai számához féliv melléklet van csatolva. Gr. Zichy Jenőnek

Next