Székesfehérvár és Vidéke, 1880 (8. évfolyam, 2-104. szám)
1880-02-21 / 15. szám
15. szám. 1880. február 21-én VIII-ik évfolyam. Megjelenik hetenkint kétszer, minden szerdán és szombaton. Szerkesztőség és kiadó-hivatal: Belv., lakatos-utcza 2. sz., emelet. Minden a lap szellemi részére vonatkozó közlemény, továbbá előfizetések, felszólamlások, hirdetések stb. ide intézendők. S Egyes példányok ugyanitt kaphatók. a Társadalmi, közművelődési és szépirodalmi KÖZLÖNY. Szerkesztőiül értekezni lehet naponkint délelőtt 9-től 2 óráig. Előfizetési árak: ^ Egész évre...................................8 frt — kr. Fél évre........................................4 frt — kr. Negyed évre..............................2 frt — kr. A „Nyílttériben egy sor 80 kr. Előfizetések és hirdetést” még elfogadtatnák: Budapest Goldberger A., Seervita-tér 3, sem Rajnai Vilmos, molnár-utcea. Réce, Hasenstein és Vogel, Taborstr. Hirdetések jutányosan számíttatnak. Társadalmunk bajai. Hol keressük ma a társadalmi életet? Farsang volt, talán némelyek a táncztermekbe tennék át súlypontját. — De innét fordítsuk el tekintetünket. A fényes, czifra ruhák sokszor a szükséget födözik, és foszlányokká válnak, mint az egykori jólét. Fényes nyomorúság! Ez a legalkalmasabb jelző, napjaink társadalmi helyzetére. Üres csillogás, léha fenhéjazás, — ez az, mivel úton-útfélen találkozunk. — A szeszélyes divat ama bálvány, melynek manap oly szerfölött áldoznak, hogy nincs szent, a mit érette fel ne adnának, s a becsületet odavetni — legközönségesebb. Csillogni, feltűnni, ideig-óráig, s azután akár a börtönbe kerülni, — közönyös dolog a mai kor emberei előtt. — A megszorult embertárst utolsó falat kenyerétől megfosztani, s a végső ruhadarab áráért pillanatnyi érvet szerezni, — megszokott valami. A nép keserves fillérein uralkodni, dorbézolni, mindennapos, s az ily tetteket a boszóló igazság által felfedezni, — hónapos dolog. Egy pár hétig épülünk ezen az affairen, nemsokára jön a második, harmadik, negyedik és kitudja a hányadik; már el vagyunk reá készülve; s hogy még egy jó csomó titokban van — bizonyos. És ott a fényes táncztermekben járják az őrületes tánczot, mikor a népek milliói éheznek, nyomorognak. De ha jótékony a czél, mondják. Igaz a mulatság árából néhány fillér esik a jótékonyság oltárára, azonban ez mind kevés ama forintokhoz képest, miket mellette az élvezet fölemészt. — De hát másként nem megy a mai világban ! Bizony társadalmi életünkben is mélyen gyökerezett már a corruptio, melyet a szenvelgett álműveltség, az anyagiak után való mértéktelen futkosás, s a földi jólétnek eszközt és ezélt nem tekintő hajhászásat szül. A társadalom felsőbb és alsóbb rétegei oly elvektől vannak áthatva, melyek valósítása a rend teljes felbomlását, végtelen anarchiát, s a nemzet pusztulását fogják előidézni. Nem politikai irányzatnak, hanem a társadalmi betegségnek voltak kifolyásai a fővárosi sajnos tüntetések. Már ez alkalommal a petróleumos kanna megjelent a kezekben, s hálát adhatunk az Égnek, hogy még alkalmazásba nem vétetett, de félő, miszerint a magyar nemzet temetésénél ez fogja az égő anyagot szolgáltatni. Mikor a becsületet, erényt, jó hírnevet pénzért el lehet adni, akkor már azoknak uralma is jogosult, kik ezek közül egygyel sem bírnak. Mikor a szabadság féktelen szabadsággá fajult, akkor a szuronyokat bátran lehet a társadalmi rend fenntartására felhívni. De a nemzeti élet regenerálása, nem eszközölhető a társadalmi rend felforgatásával. Veszedelmes tant hirdetnek, kik azt állítják, hogy egy forradalom el fogja söpörni mindazon elemeket, melyek a corruptiónak előmozdítói valának; ne higyyék azt! Mert a forradalmak története azt bizonyítja, hogy az általános zavargásban épen a söpredék keveredik felül, melynek egyedüli törekvése az enyim és tied közti különbség megszüntetése. Amatan szerint tehát azt is mondhatnók, hogy a betegségek szükségesek, mert az orvosok máskép nem élhetnének; hogy a családapa halála előnyös, mert a gyermekek az örökséghez jutnak ; hogy a tolvajlás megengedhető, mivel a szegény általa a gazdag fölöslegét szerzi meg magának stb. Ami már magában véve rosz és vétkes, semmikép sem szolgálhat sem az egyes, sem a közjó előmozdítására. Az tagadhatlan, hogy a legnagyobb zavarok és szerencsétlenségekből egyesekre többé-kevésbbé haszon háramlik; de ha az ember mindazt, ami a társadalomra nézve hasznos vagy káros, kellőleg méltányolni akarja, úgy azok hatásait pontosan egybe kell vetni, hogy kitűnjék, váljon több haszon vagy kár származik-e belőlök. Éz a felmerült körülmények végelemzésének hiánya okozója a legtöbb erkölcsi és politikai tévedésnek. Sajnos jelenség korunkban, hogy minden megengedhetőnek tartatik, csak belőle haszon származzék; az ily műveletnek előbb-utóbb rommélyebb szivek közé számíthatja magát? Avagy például én, tehetek-e róla, hogy ott az elérhetlen messzeségben egy eszménykép van előttem, mely örökké hivólag int, melyre lelkem szemei függesztvék, és mely felé ellenállhatatlan erő gondolatszárnyakon röpít, és mely tőlem mégis mindig annyira van, mint a láthatár? Én nem magam voltam teremtője azon szenvedélynek, mely lobogó lánggal égvén, az eszménykép nélkül csak becsnélküli dolognak tekinti az életet. „Hisz a szerelem oly halkan és csendesen jő, mint a tavasz, mielőtt gondolna rá az ember, és felébreszti a legszebb dallamot azon szívben is, mely már sem tavaszban, sem rózsában nem hitt többé az életben,“ mondja egy német népdal. Oh kedves ifjúkor, te legboldogabb kora az életnek, a csapongó képzelet és ébredező szenvedélyek kora, melyben talánynyá lesz az ember önmaga előtt, és a szenvedélyektől felizgatott phantasia ideált alkot magának, kiben a mindenség tökélyét összpontosítva képzeli! Nincs feledhetlenebb érzés az első szerelemnél; ha elmosódnak is az első szerelem édes emlékei a köznapi élet bajai közt: egy édes álom, mely emlékünkbe idézi a múlt boldog perczeit, egy híven őrzött vers vagy levélke, egy emlékül ejtett száraz virágocska elegendő, hogy újra éljük múltúnk feledhetlen édes óráit. Mindez jut eszembe, midőn álmatlan éjjel az íróasztal elé ülök és visszaképzelem magamat azon boldog korba, midőn még csalóka reménynyel van tele a szív, midőn a kalandozó képzelet mindent halomra hord, hogy csak minél magasabbra építhesse tündérvárát; midőn még nem vérezte meg kezünket éles tövise azon virágnak, melyet keblünkre tűzni akartunk, midőn még egy szebb jövő, egy boldog élet hajnala mosolyog felénk, midőn még ábrándozunk, szeretünk ! Helyesen mondja Heine: ki először szeret, még ha boldogtalanul is, az egy Isten. Merész röptű volt az én képzeletem is, más leszen a vége. — Nem járhatnak azok helyes utón, kik a népboldogítás hangzatos szallamaival a közvéleményt részükre hóditni törekesznek, s czéljaik valósítására nem átalják a közrend felforgatását előidézni. Azon elemek szövetségesei az ily tendentiáknak, kiknek veszteni valójuk semmi, de a zavarosban való halászat kecsegtető reménye meg vagyon számukra. Könnyű rendszerváltoztatást emlegetni, de helyébe más rendszert helyezni, nehéz ám. — Azonkívül ki ad garantiát, hogy ez vagy ama rendszer jobb, előnyösebb a másiknál, hisz mindegyik ezzel kezdi és legtöbbje fiaskóval végzi. — Rendszerek, sarkalatos törvények megváltoztatása, nagy rázkódásokat idéz elő, s gyakran igen veszedelmes következményeket szül. Ez okból a régi törvényhozók törvényeiket, alkotmányaikat úgy iparkodtak alapítani, hogy azok biztos alapon nyugodva semmi változtatást ne szenvedjenek; tapasztalásból tudván, hogy az újítások, változások, az épületnek csak megrendítői. Szép példákat szolgáltat erre nézve a történelem, melyet vajha a nemzetek intézői soha szem elől ne tévesztenének. Plutarch Solon életleírásában mondja erről, hogy világosan látta ama veszélyeket, melyeket a változtatások, felforgatások okoznak, e végből a tanácsot eskü által fogadásra bírta, hogy törvényeit soha meg nem változtatja. Hasonlókép Lykurg, miután polgártársait reá bírta, hogy rendeleteit, törvényeit visszatértéig nem fogják megváltoztatni, — eltávozott és soha vissza nem tért. Polybius okát adja, miért lett Carthago mindig kisebb, Róma pedig nagyobb, és azt amazoknál a törvények és szokások szüntelen változásában, emezeknél pedig a hazai törvények szoros megtartásában lenni állítja. Pindar írja, hogy könnyű valamely országnak alkotmányát feldúlni , de az általa felingerlett s mozgásba jött kedélyeket lecsillapitni, istenek munkája. „Új alkotmányok szerkesztésére kézzel fogható okok szolgáljanak“, ez vala Ulpiannak vezérelve, ama tapasztalásból merítve, miként csalatkoztak sokszor a kormányjobbitók színlelt okok által. — A visszaélés nem mindig elégséges ok az alkotmánagyon lenge a tündérvárom, összeomlott egy fuvallatra. Három virágot ismertem egy csokorban, három barátnőt, egymásért élő, haló elválaszthatlan barátnőt. A grácziaktól még a számra nézve sem különböztek. Maritta volt neve az elsőnek, mint egy gyönyörű thea rózsa, oly finom és átlátszó, oly üde és halk illatú, hogy igen közel kell állni hozzá, miszerint megérezzék. Magas, karcsú szőke leány, olyan mint az ifjú lomb, melyen még a születés nedve ragyog a napsugárban, bensőleg pedig tisztán gyermeteg, mint akinek saját bájairól még öntudata nincs. Marittával még az iskolában ismerkedtem meg. Egy osztályba jártunk, én voltam a vigyázó, és a pajkos kis Marittát felírtam a lármázok közé. De oly szépen tudott kérni, törölném ki nevét. Igen, kedves gyermek, gondolom magamban, kitörlöm innen nevedet, de beírom szivem legmélyebb rejtekébe. Azóta mai napság is ott van beírva kitörölhetlen betűkkel. A másodikat Flórának hivták; egy a pálmák hazájából ide szakadt alée, melynek csak minden századik évben nyílik meg bimbómeze, de akkor ritka színekkel, csodálatos illattal diszlik. Flora még csak 18 éves, tehát virágzási ideje még el nem érkezett, és ő azt mondja, hogy nem is fog az soha eljönni. Igaz, hogy még sötét szívéből nem hajtottak a világos bimbók, de — csak türelem! Flora barna, aranyos termetű, és komoly hivatása érzetében, mert hisz azt mondja, hogy apácza lesz, már is iparkodik arczának bizonyos gravitást, kölcsönözni, mi ugyan nem sikerül, de azért jól áll neki. A harmadik volt Viola, a szerény ibolyácska, bár én gyanítom, hogy a nagyravágyás és képzelgési álmok, melyek a regében a kis ibolyácskát oly gyakran meglátogatták, nála sem hiányoznak. Barna, magas, szép termetű, végtelen jó, elnéző biró, mindenki tetszik nyak fölforgatására, mi több — bizonyos helyzetekben épen nem tanácsos a visszaéléseket egyenesen s hirtelen megtámadni. „Érezzük a visszaéléseket — mondja igen találóan mai viszonyainkra Montesquieu, s jobbítgatjuk azokat, de a megjobbításban ismét csak visszaéléseket látunk. Ne bántsuk a roszat, ha rosszabbaktól kell tartanunk , hagyjuk meg a jókat, ha a jobbakról kételkedünk. “ — Néhány szerény adat ez a történelemből, de elég tanuságos lehet azokra, kik az erkölcsi, társadalmi, politikai, valóban corrumpált helyzet megjavítását, a létezőnek gyökeres, hirtelen felforgatásában vélik rejteni. Kelen. TARCZA: Az úri keresztényeknek. Nép zsírjából kényes urak, Jőjön meg az eszetek! Vallást, nyomort, becsületet kigunyolni szűnjetek! Ég és föld már undorodik, A gyűlölet folyton nő, Térjetek a jó ösvényre Még reátok nem késő. Mig a polgár áhítattal Imádja az Istenéit S munkától fáradtan térdel A szent keresztfa előtt; Ti mámortól ittasodva Zeneszóval mulattok 1 S mig milliók éhínségben; Ti a kéjben kaczagtok. A milliók nyomorából Valami forr a légben, Melyből lehet áradat is, Hogy a férgest söpörje .... Don Scorpio. Álmatlan éjjel. (Elmefuttatás.) „Magasb elmék, mélyebb szivek! jaj tinektek e földön!“ éneklő koszorús költőnk Kisfaludy Sándor, midőn az emlékezetes 1795-diki badacsoni szüretről Amor nyilától halálosan megsebezve, kétségbeesetten rohant a harczba, keresve a halált, mely őt lekaszálni még sajnálta. De, édes Istenem, ki tehet róla, hogy a a nemzeti kaszinóban, a Széchényi lakoma alkalmával Budapesten mondott felköszöntője. A lakomán Zichy Antal után Dessewffy Aurél gróf emelt poharat azon férfiúra, ki a múlt évben oly mozgalmat indított meg, mely a nemzet emlékei között maradandó lesz. Ez a székesfehérvári kiállítás és azzal összefüggő gazdasági tanácskozások. És ezen férfiú másrészt egyedül volt az, ki a mágnások közül, kivált a legutóbbi affairben és frontot csinált a kaszinó ellen. Ez gróf Zichy Jenő ! Zichy Jenő gróf ezután előrebocsájtva, hogy ha az előtte szóló által említett affairben más nézeten volt, azért nem lehet őt hibáztatni, hanem hibáztatni lehetne a kaszinó több tagját sat., feszült figyelem közt a következő beszédet mondotta el: Tisztelt gyülekezet! Nemzeti kaszinónk ünnepet ül ! Az erénynek legnemesbikét gyakorolja, a midőn a nemzet nevében a hála és elismerés legmelegebb szavaiban emlékezik meg hazánk nagy fiáról a nemzeti kaszinó megteremtőjéről. Jog és kötelesség teljesítése ez egyszersmind! Azért jog, mert Széchényi végrendeletileg e társulatra, mint halhatatlan testületre hagyományozta azon előjogot, hogy minden évben a társulati közgyűlés havában összegyűlvén, társas ebéden róla megemlékezhessünk. Kötelesség pedig, mert Széchenyiről megfeledkezni azonos volna egész nemzeti létünk megtagadásával ! Nagy Széchenyiek, a midőn ezen előjogot társulatunkra ruházta, ez elhatározásával még halála után is örökös hálára kötelezte nemzetünket. Nem tömjéneztetés vagy magasztaltatási vágy indította őt ezen neki, és a jelzők ő nála csak a felső fokban léteznek, mindenkiről a superlativusban nyilatkozik. Mondom, e három leány szoros baráti frigyben élt, de legjobban csüggött a másik kettőnek szíve Marittán. Azt szerették, csodálták, magasztalták, de ki is tudna Maritta bájainak ellent állni. Engem is megigézett ragyogó szemeivel, üde csevegésével, melyet órahosszakig tudtam elhallgatni. Én élveztem a thea rózsa mámorító illatát, én voltam a negyedik a szép szövetségben. És kezdem építeni tündérváramat, hogy ez mindig így tartand, Maritta leend ideálom, Flora és Viola barátnőim. Egy vigyázatlan szó, és mindennek vége volt. Pedig én nem akartam oly korán letépni a bea rózsát, Isten látja lelkemet, csak biztonságot szerezni, váljon remélhetem-e, hogy egykor csak nekem fog illatozni, hogy majd gyökerestől kiszedve a rózsafát, elvihetem-e egykor kis házamba, tovább virágozandó az én gyönyörűségemre. Hiába mondom már, merész röptű volt képzeletem, lenge a tündérváram ledönté az egy fuvallat. Csak a vár jobbik szárnya maradt meg épen, a barátság Flora és Violával, a balszárnya, melynek alapköve a szív, aztán nem leend felépítve soha! Azóta a fonyadó virágok utolsó sóhaját hordta el az őszi szél, hópillék takarják a letarolt mezőket, nyugszik a természet. Ilyen az élet! Ha lehulltak a virágok, téli álomba szendérel minden, várva, remélve egy szebb tavaszt, mely viruló pompájában megújult boldogságot igér. Mert hiában, egy szebb jövőbe vetett hitet, a sors iránti bizalmat mi sem képes kiirtani a kebelből; szivünk rejtélyes erői nem engednek nyugodni, s igy vágyainknak, reményeinknek nem lesz vége soha; — de hát mi is lenne remény nélkül az élet ! — Menjünk aludni! ,M.A punk mai számához féliv melléklet van csatolva. Gr. Zichy Jenőnek