Székesfehérvár és Vidéke, 1882. január-június (10. évfolyam, 1-76. szám)
1882-05-23 / 60. szám
60. szám Kedd, 1882. május 23-ik évfolyam. Megjelelt hetenkint háromszor, minden kedden, csütörtökön és szombaton. Szerkesztőség és kiadó-hivatal: Belváros, Toog'nár-'atora. Minden a lap szellemi részére vonatkozó közlemény, továbbá előfizetések, felszólamlások, hirdetések stb. ide intézendők. Egyes példányok 10 krajczárért T717 Weisz nádor-utczai dohánytőzsdéjében, Blatter kaszárnya-utczai kereskedésében, Pánn. iskola-utczai kereskedésében, a lap kihordójánál és a szerkesztőségben kaphatók. TÁRSADALMI, KÖZMIVELŐDÉSI ÉS SZÉPIRODALMI KÖZLÖT. Előfizetések eszközölhetők a szerkesztőségben, Klökner Péter és Kubik Lőrincz könyvi kereskedésében. ■ 7"ld.élb.en. minden postahivatalnál. Hirdetésekre nézve a lap egy oldala (columna) 40 helyre van beosztva , egy hely bélyegdijon kívül 90 kr. Többször hirdetők 30 százalék árleengedésben részesülnek. Szerkesztővel értekezni lehet naponkint délelőtt 9-től 2 óráig. Előfizetési átadr. Egész évre...................8 frt. — kr. Fél évre.........................4 frt. — kr. Negyedévre...................2 frt. — kr. A „Nyílttériben egy sor 30 kr. Előfizetések és hirdetések még elfogadtatnak : Budapesten : Haasenstein irodájában, Goldberger A., Dorottya-utcza 6. sz. Rajnai Vilmos, molnár-utcza és az orsz. hirdetési irodában. — Továbbá Bécsben: Haasenstein és Vogler, Taborstr., Schalek Henriknél, Dukes és Társánál, A. Oppelik. 7— Székesfehérvárott, a lap szerkesztőségében és Klökner Péter könyvkereskedésében. Hirdetések jutányosan számíttatnak. Téves jogi nézetek a nép körében. Ami leggyakrabban viszi a dolgot oda, hogy summam jus summa injuria, az a törvénynek az az általános rendelkezése, hogy a törvényt mindenkinek tudnia kell. Azoknak a nagy száma, akiknek segélyét a jogismeret szempontjából igénybe veszik, elég csattanósan bizonyítja, hogy mily sokan nem tudják a törvényt, de még elszomorítóbb az, hogy a törvény ismeret hiányából rendkívüli sok viszszaélések keletkeznek. A törvényhozásnak tíz évet meghaladó reformátori tevékenysége után is abban a helyzetben vagyunk, hogy a magánjog terén az avatott jogászok sem képesek magukat tájékozni törvény hiányában, és a legfontosabb jogi kérdésekben a bíróságok szabad elhatározásának vannak kitéve. Nem segít ezen a bajon az sem, hogy a felsőbb bíróságnak fontosabb eldöntései magán után elég bőven ismertetve vannak, habár némelykor üdvös befolyása el nem vitatható, mert az eldöntések gyakran ellenmondók, és nem minden adott esetre adnak útmutatást. Valami viszánsabb dolgot nem is képzelhetünk e mai állapotnál, amikor a bíró a ténykérdés megállapításánál alakszerűségekhez van kötve, ellenben a jogi kérdésekben legtöbbször szabad elhatározással bír. Épen az ellenkezője annak, ahogy lennie kellene. A jogismerők előtt ez az állapot még elviselhető, mert biráink, dicséretekre legyen mondva, legtöbb esetben körültekintők és az újabb jogi elvek szerint határoznak úgy, ahogy azok főbb vonásokban az egész művelt világban el vannak terjedve, s ha egy egy jogász felfogásában csalatkozik is, ez bizonytalanná teszi ugyan a törvénykezést és sok mellőzhető perre ad alkalmat, de kiáltó igazságtalanságokról mégsem panaszkodhatunk. De nem így áll a dolog a népkörben, mely a régi törvények és gyakorlat alapján telve van ma is hibás jogi nézetekkel, annak daczára, hogy azok a törvényszabályok már régóta meg vannak változtatva, vagy újabb intézményeinkkel homlokegyenest ellenkeznek. Ilyenek például az ingatlan javak zálogba adása birtoklás által, melyek a falukban széltében köttetnek. Ezek erejében annyira bízik a nép, hogy érvénytelenségét elhinni nem akarják s ha kijátszatnak nem lehet az illetőket megértetni, hogy a régi módon való zálogkötés gyökerében érvénytelen. Mikor a tulajdonos ingatlan vagyonának legnagyobb részét igy elzálogosította, de a telekkönyve tiszta marad: egy egy felvilágosodottabb üzér azután megveszi az egész vagyont pár forintért, a tulajdonjogot bekebelezted magára, a zálogtartókat azután egyenkint költséges perrel kiveti a birtokból, akik pénzeket többé a tönkre jutott zálogbaadótól meg nem kapim." Nem egy élelmes üzér köszöni vagyonát a nép e jog ismerethiányának. A telekkönyvi bekebelezés erejéről megközelítő fogalommal sem bír a nép. Széltében adnak, vesznek, cserélnek azzal a meggyőződéssel, hogy míg az írásbeli jogirat a láda fenekén van, addig a szerzett vagyont tőlük senki el nem veheti. Az élelmeszérek az így elidegenített vagyont a tönkre jutott telekkönyvi tulajdonosoktól megveszik újra, természetesen potomáron, s a dolog javukra rendesen végrehajtással végződik, a láda fenekéről előszedett okirat birtokosa pedig ámul a világ igazságtalanságán, s azt hiszi, hogy a zsidóval perelni sem lehet, oly nagy a hatalma a bíróságok felett. Újabban legbajosabb a tanulatlan embert arról meggyőzni, hogy a törvény a kamatot a zsidóval szemben is korlátozza. Az adós a kötvénylevél minden lejáratánál hajmeresztő kamatot fizet, vagy tőkésít, s így tartozása rövid idő alatt hihetlen arányokban szaporodik; holott a kamatkorlátozásról és a bizonyításról csak némi fogalommal bírnának is, az uzsorának épen a népkörében lehetne gátat vetni, ahol a váltókkal nem lehet folytatni ezt az üzelmet. A járásbíróságok tevékenységének egy jelentékeny részét, a sommás visszahelyezési perek veszik igénybe, melyeket a paraszt a tulajdonjog kérdésével azonosít. A tényleges birtokállapotnak ezen, inkább rendőri oltalma gyakran a tulajdonnak kiáltó megsértését vonja maga után. Ha megnyeri a paraszt a repositiót, a tulajdon joggal többé nem törődik, mig egy másik megtámadhatlan joggal ki nem veti a birtokból; igy elveszti, úgy van meggyőződve, hogy azon többé segitni nem lehet. Tekintve pedig népünk foglalási hajlamát, e pontnál nem lehet ajánlanunk eléggé annak a meghonosítását, hogy minden birtokos határvonalul egy barázdát hagyjon felszántatlanul. Ezen az utón szerfelett sok költséges és demoralizáló pernek lehetne elejét venni. A hamis tanúskodás kiváltkép ezekben a perekben fordul elő s valóban megbotránkoztató hallani, midőn szembeszökő ellentétekre esküsznek a tanuk, az egyik félnek is, a másiknak is a részére. Az öröklési jogból is hihetetlen fogalmakat tapasztalunk a népnél. A nemes községek az ősiség alapján állanak ma is; az öröklött és szerzett vagyon befolyásáról az öröklési jogra megközelítő fogalommal sem bírnak. A leány gyermekek korlátoltabb öröklési jogát ma is szentül hiszik és rendesen némi csekély ingósággal elégítik azokat ki. Az örökség bírói átadásával, az osztály telekkönyvi bejegyzésével rendesen nem törődnek, a végrendeletek külalakja pedig legtöbbször nem bír a törvény kellékeivel. A telekkönyvi vagyonegység eldarabolása rendesen keresztül vihetetlen, mivel a terhekre semmi tekintettel nincsennek, hanem annál szívósabban és több jártassággal keresik a becsületsértési és kissebb hatalmaskodási pereket, melyek gyakran magukban véve indító okai sok verekedésnek és viszálkodásnak. És így tovább még számos jogi kérdést lehetne felemlíteni, melyekre nézve népünk tévedésben van, amelyből egyesekre a legelszomorítóbb hátrány és igazságtalanság következik, főleg ha hozzá vesszük még a parasztnak az alaki jogban való teljes járatlanságát és könnyű vérű optimizmusát. Ha ennek orvoslását egyedül arra bízzuk, hogy ki ki maga kárán tanuljon, akkor még igen sok földművesnek kell tönkre jutni,amíg alaposabb jogi ismeretekre tehetnek szert, s hogy ez be ne következzék, nem ajánlhatjuk eléggé azon értelmesebbeknek, akik a néppel érintkeznek, vegyenek fáradságot maguknak a földművelő népet helyesebb ismeretekre tanítani. A papoknak, jegyzőknek, tanítóknak közigazgatási tisztviselőnek és a műveltebb birtokosoknak ezen a téren felette üdvös tevékenységre nyilik tér. Lőrinczfy János. TARCZA. Nyűgöt költőiből. X. Volnék csak én király. . . . (Enfant! si j’etais roi....) — Hugo Viktor. — Volnék csak én király, adnám országimat, kormánypálczámat és hű népemet neked Fejedre koronát, porphyr fürdőimet S a tenger gyöngyeit, terhes hajóimat Egy pillantásodért! Óh, volnék Isten én, a lég, világ, hullám, Az angyal s ördögök, kik félnek engemet A mély, sötét haos, villám a dörrenet : Világot, tért, időt, a mennyeket adnám Leány egy csókodért! XX. Itt nyugszol keblemen.... (Here rest on my bosom....) ■— Burns Róbert. — Itt nyugszol keblemen Enyémnek mondalak. Hol van e nagy világon Nálamnál boldogabb? Óh, mondjad, hogy szeretsz, S szived csak értem ég ! Úgy élve boldogan Csak érted élek még ! Nyakad körül karom Mint ékszer fonva van, Mennyekben is szeretnék így élni boldogan. Az égre esküszöm, Hogy szám hiven szeret: S egy csókban ajkidon Pecsétlem eskümet! E. Szabó Lajos: Bolond idők s emberek, s egyéb bolondságokról! (Irta: Obermayer Lajos.) Merész egy szó ez a „b o l ond ,“ s és azért nagyon is óvatosan kell vele bánnunk, nehogy kikapjunk érte. Helyes használatát azonban csak úgy fogjuk megtanulhatni, ha előbb tisztába jövünk azzal, hogy mi is tulajdonkép a bolondság. Legyen szabad e szónak értelmét egy másik szó segélyével magyarázni, miután régi tapasztalás, hogy a hasonlatok és képletekkel való tanítás a legsikeresebb. Minthogy pedig azt óhajtom, hogy fáradozásomat siker koronázza, magam is a jelzett rendszerhez híven— a „bolond“ szó értelmét a „piszkos“ szó magyarázatával fogom érthetővé tenni, meg lévén egyszersmind győződve, hogy ezzel elég bolond dologra vállalkoztam. De talán mégsem , mert lássuk csak, hogy mi is tulajdonkép a piszok ? — Tudományos meghatározás alapján tulajdonképeni piszok nem is létezik, mert piszok alatt csakis olyasvalamit lehet érteni, ami nincs ott, ahol lennie kellene, vagy más szóval, piszok mindaz, ami illetlen helyre került. Azért szokás p. o. az illetlen beszédet másként piszkos beszédnek is nevezni. Lássuk ezeknek bővebb bizonyítását. Tegyük fel azt, hogy egy deli, bájos úrhölgy égre emelt szemekkel, andalogva halad végig az erdő tisztásán ; s ime —■ oh balsors — egy a magasban szállingózó szalonkakép a kisasszony orrára csunyít. Ki merné tagadni, hogy biz ez elég piszkos dolog volt ? De türelem, mert e kis történetnek folytatása is van; amennyiben a kisasszony vagy urhölgy közelében ugyanakkor ott volt délezeg udvarlója is, ki meglátva a történteket, haragjában hirtelen lekapta válláról a fegyvert s nyomban le is lőtte az illetlen madarat; úgy hogy most már bátran mondhatjuk, miszerint a szalonka most az egyszer életéveit lakott udvariatlanságáért. De mondjam-e még tovább is a történteket, mondjam-e hogy ama hölgy hálás tekintettel fordult délczeg udvarlójához, ki miután letörölte volt imádottja orrát, jutalmul azt nyeré, hogy egy kis csendes vacsorára jön hivatalos, s hogy ugyanekkor jó izán kaczagva s falatozva ettek ama madárból, mely nehány érával előbb oly illetlenül viselte volt magát; sőt hogy midőn ama *) Schnepf orrára cseppent csúnyaságnak még a madárban maradt része a tálból elfogyott, majdnem sírva fakadtak mindketten emez isteni falat kevés voltán! ? Íme a vig és szomorujáték s végül még a dráma és tragaedia ! melyeknek azonban együttvéve az a tanúsága, hogy a szalonka csunyitása sehogy sem illik a hölgyek picziny kis orrára, hanem annál is inkább inyencz urak asztalára. A piszokról szőlő e kis történethez hasonlóan vagyunk a bolondsággal is, mert bolond mindaz, mi ott nyer alkalmazást, ahová nem illik, vagy jobban mondva a hol még nem divatos, így p. o. Galileit midőn azt állitá,hogy a „föld mozog“, kortársai bolondnak mondották, holott ma azt neveznék bolondnak, ki azt állítaná, hogy nem mozog. A bolondság is tehát hasonlóan a piszokhoz, hely, idő és alkalom szerint változtatja értelmét, s azért legyünk óvatosak s bánjunk e szóval úgy, hogy kiejtése által magunk is bolondokká ne váljunk. De térjünk tárgyunkra s lássunk néhány bolondságot! Bolondság és ezért, e két dolog a közvélemény szerint úgyszólván egyértelmű s egymástól elválhatlan; mindazáltal előre kell bocsátanom, miszerint itt nem a női, hanem a dinai czopfról van szó, mely azonban néha nálunk, nem dunaiaknál is előfordul s rendszerint csak arra nézve nem képezi a bolondság jelképét, ki e czopfot viselni kénytelenítve érzi magát, vagy a ki tudta s beleegyezése nélkül viseli fején. így p. o. egy ezopfos chinai rólunk európaiakról a következőket jegyzette fel magának, mint az ő szokásaival bár ellenkező, de azért mégis elég ezopfos dolgokat. Az európai nők — mondja, Goldschmidt tatárja — hajukra rendesen fehér, kék és fekete port használnak, ábrázatukra pedig némely alkalommal vörös port is dörzsölnek, mert szeretik a különböző szinű arczokat, mint Khoreki tatárjai; ezeken kívül nem ritkán fekete foltocskákat is ragasztanak nyállal képük minden részére, kivéve talán orruk hegyét, melyen még nem láttam ily pontozatot. Sőt a legtöbb nőnek két arcza van, egyikkel alszik, a másikkal pedig társaságokba jár. Az elsőt többnyire csak férje és családja számára tartja otthon, a másodikat pedig akkor teszi fel, ha elmegy, hogy tessék az idegeneknek. A családi arca gyakran nem sokat ér, de az utczai már valamivel jobban néz ki. Ez utóbbit mindig az öltöző asztalnál készítik, hol a hízelgő és a tükör tanácskozva egymással, határozzák meg a napi ábrázat színét. Ezen kívül a nők otthon ruhát is többet viselnek, mint akkor, midőn kimennek s még saját termeikben megrázkódnak a legkisebb szellőcske folytán, az utczán félmeztelenül sétálnak s még sem fáznak soha, stb. Azt hiszem elég volt ennyi ízlelésül ebből a szopfos beszédből, mely ha nagyrészt igaz is, mégis csak bolondság, mert először is nem egy chinai ajkára való, másodszor pedig, mert nem lehetünk (! ?) a születésre nézve bár görög, de felfogásra nézve ezoptos (! ?) Periclessel egy véleményen, ki azt mondja, hogy az a nő a legjobb, kiről legkevesebbet beszélnek! Milyen badarság ! (?) Valóban méltó egy görög ajkaira! — Térjünk tehát más bolondságra s ne törődjünk sokat azzal sem, hogy még a mi öregasszonyaink olvasója is nagyon hasonlít a chinaiak imádságot daráló gépéhez, hanem gondoljunk inkább arra, hogy mennyivel szebb, hogy a mi nőink nem tesznek úgy, mint némely vadtörzseknél szokás, s nem fúrják meg az orrukat vagy ajkukat, hogy ékszert aggathassanak beléje, hanem hogy miután fúrás nélkül még sem lehetnek el, inkább csak a két fülüket lyukasztják át s aggatják teli holmi üveg, csont, cserép vagy érczdarabokkal; s ezt a fúrást is nagy bölcsen (! ?) akkor végezik, midőn a gyermek mégoly kicsinyke,hogy egyrészt sirás-rivás által senkit még meg nem indít, másrészt pedig a támadás ellen sem védheti magát, s így nincs szükség arra, hogy beleegyezését kinyerjük. Nekünk nagyoknak, időseknek és erőseknek az tetszik, hogy a picinykéknek füle lyukas legyen, mi tehát futunk, faragunk rajtuk, a magunk kedve szerint, és ez helyes, okos, mert divatos ! (?) No de vannak bolondságok, amelyek azt hiszem, hogy mindig bolondok maradnak, bár hol s mikor történjenek. Ilyen p. o. a franczia utazók feljegyzése szerint egy vadtörzsnek azon szokása, mely szerint náluk gyermek születése alkalmával nem a nő fekszik gyermekágyat, hanem a férfi. A nőnek azonnal fel kell kelnie és dolga után látni, ellenben a férfi nyughelyén marad, fogadja a szerencsekivonatokat és semmi oly ételt nem élvez, mi a gyermeknek megárthatna. Büchner is több ily badarság lételét említi, midőn p. o. felemlíti azt is, hogy az egyáltalán nem létező ördögöt, a fehér ember feketének, a szerecsen pedig fehérnek festi. Ugyanígy, a mi ízlésünkkel ellenkezőleg s így közbeszéd szerint bolondul szeretik a chinaiak azt, ha a nők igen vastagok és ha oly kis lábakkal bírnak, hogy nem képesek járni. A japániak pedig csak a sárga bőrszínt találják szépnek és fogaikat befeketítik, mert utálatosnak tartják „fehér fogakkal bírni, mint a ku-