Székesfehérvár és Vidéke, 1882. január-június (10. évfolyam, 1-76. szám)

1882-05-23 / 60. szám

60. szám Kedd, 1882. május 23­­-ik évfolyam. Megjelelt h­etenkint háromszor, minden kedden, csütörtökön és szombaton. Szerkesztőség és kiadó-hivatal: Belváros, Toog'n­ár-'atora. Minden a lap szellemi részére vonatkozó köz­lemény, továbbá előfizetések, felszólamlások, hirdetések stb. ide intézendők. Egyes példányok 10 krajczárért T717 Weisz nádor-utczai dohány­tőzsdéjében, Blatter kaszárnya-utczai kereskedésében, Pánn. iskola-utczai kereskedésében, a lap kihordójánál és a szerkesztőségben kaphatók. TÁRSADALMI, KÖZMIVELŐDÉSI ÉS SZÉPIRODALMI K­ÖZLÖ­T­. Előfizetések eszközölh­etők a szerkesztőségben, Klökner Péter és Kubik Lőrin­cz könyvi kereskedésében. ■­ 7"ld.élb.en. minden postah­i­vata­lnál. Hirdetésekre nézve a lap egy oldala (columna) 40 helyre van beosztva , egy hely bélyegdijon kívül 90 kr. Többször hirdetők 30 százalék árleengedésben részesülnek. Szerkesztővel értekezni lehet naponkint délelőtt 9-től 2 óráig. Előfizetési átadr. Egész évre...................8 frt. — kr. Fél évre.........................4 frt. — kr. Negyedévre...................2 frt. — kr. A „Nyílttériben egy sor 30 kr. Előfizetések és hirdetések még elfogadtatnak : Budapesten : Haasenstein irodájában, Goldber­ger A., Dorottya-utcza 6. sz. Rajnai Vilmos, molnár-utcza és az orsz. hirdetési irodában. — Továbbá Bécsben: Haasenstein és Vogler, Taborstr., Schalek Henriknél, Dukes és Társá­nál, A. Oppelik. 7— Székesfehérvárott, a lap szer­kesztőségében és Klökner Péter könyvkereske­désében. Hirdetések jutányosan számíttatnak. Téves jogi nézetek a nép körében. Ami leggyakrabban viszi a dolgot oda, hogy summam jus summa injuria, az a tör­vénynek az az általános rendelkezése, hogy a törvényt mindenkinek tudnia kell. Azoknak a nagy száma, a­kiknek segélyét a jogismeret szempontjából igénybe veszik, elég csattanó­san bizonyítja, hogy mily sokan nem tudják a törvényt, de még elszomorítóbb az, hogy a törvény ismeret hiányából rendkívüli sok visz­­szaélések keletkeznek. A törvényhozásnak tíz évet meghaladó reformátori tevékenysége után is abban a helyzetben vagyunk, hogy a magán­jog terén az avatott jogászok sem képesek magukat tá­jékozni törvény hiányában, és a legfontosabb jogi kérdésekben a bíróságok szabad elhatá­rozásának vannak kitéve. Nem segít ezen a bajon az sem, hogy a felsőbb bíróságnak fon­tosabb eldöntései magán után elég bőven is­mertetve vannak, habár némelykor üdvös befo­lyása el nem vitatható,­­ mert az eldönté­sek gyakran ellenmondók, és nem minden adott esetre adnak útmutatást. Valami vi­­szánsabb dolgot nem is képzelhetünk e mai állapotnál, a­mikor a bíró a ténykérdés meg­állapításánál alakszerűségekhez van kötve, ellenben a jogi kérdésekben legtöbbször sza­bad elhatározással bír. Épen az ellenkezője annak, a­hogy lennie­ kellene. A jogismerők előtt ez az állapot még elviselhető, mert biráink, dicséretekre legyen mondva, legtöbb esetben körültekintők és az újabb jogi elvek szerint határoznak úgy, ahogy azok főbb vonásokban az egész művelt világ­ban el vannak terjedve, s ha egy egy jo­gász felfogásában csalatkozik is, ez bizony­talanná teszi ugyan a törvénykezést és sok mellőzhető perre ad alkalmat, de kiáltó igaz­ságtalanságokról még­sem panaszkodhatunk. De nem így áll a dolog a népkörben, mely a régi törvények és gyakorlat alapján telve van ma is hibás jogi nézetekkel, annak daczára, hogy azok a törvény­szabályok már régóta meg vannak változtatva, vagy újabb in­tézményeinkkel homlok­egyenest ellenkeznek. Ilyenek például az ingatlan javak zálogba adása birtoklás által, melyek a falukban szél­­tében köttetnek. Ezek erejében annyira bízik a nép, hogy érvénytelenségét el­hinni nem akarják s ha kijátszatnak nem lehet az ille­tőket megértetni, hogy a régi módon való zálogkötés gyökerében érvénytelen. Mikor a tulajdonos ingatlan vagyonának legnagyobb részét igy elzálogosította, de a telekkönyve tiszta marad: egy egy felvilágo­­sodottabb üzér azután megveszi az egész va­gyont pár forintért, a tulajdonjogot bekebe­lezted magára, a zálogtartókat azután egyen­­kint költséges perrel kiveti a birtokból, akik pénzeket többé a tönkre jutott zálogbaadó­­tól meg nem kapim." Nem egy élelmes üzér köszöni vagyonát a nép e jog ismerethiányának. A telekkönyvi bekebelezés erejéről megközelítő fogalommal sem bír a nép. Széltében adnak, vesznek, cse­rélnek azzal a meggyőződéssel, hogy míg az írásbeli jogirat a láda fenekén van, addig a szerzett vagyont tőlük senki el nem veheti. Az élelmes­­zérek az így elidegenített va­gyont a tönkre jutott telekkönyvi tulajdono­soktól megveszik újra, természetesen potom­áron, s a dolog javukra rendesen végrehaj­tással végződik, a láda fenekéről elő­szedett okirat birtokosa pedig ámul a világ igazság­talanságán, s azt hiszi, hogy a zsidóval pe­relni sem lehet, oly nagy a hatalma a bíró­ságok felett. Újabban legbajosabb a tanulat­lan embert arról meggyőzni, hogy a törvény a kamatot a zsidóval szemben is korlátozza. Az adós a kötvény­levél minden lejáratánál haj­meresztő kamatot fizet, vagy tőkésít, s így tar­tozása rövid idő alatt hihetlen arányokban szaporodik; holott a kamat­korlátozásról és a bizonyításról csak némi fogalommal bír­nának is, az uzsorának épen a népkörében lehetne gátat vetni, ahol a váltókkal nem lehet folytatni ezt az ü­zelmet. A járásbíróságok tevékenységének egy jelentékeny részét, a sommás visszahelyezési perek veszik igénybe, melyeket a paraszt a tulajdonjog kérdésével azonosít. A tényleges birtok­állapotnak ezen, inkább rendőri oltalma gyakran a tulajdonnak kiáltó megsértését vonja maga után. Ha megnyeri a paraszt a repositiót, a tulajdon joggal többé nem tö­rődik, mig egy másik megtámadhatlan jog­gal ki nem veti a birtokból; igy elveszti, úgy van meggyőződve, hogy azon többé segitni nem lehet. Tekintve pedig népünk foglalási hajlamát, e pontnál nem lehet ajánlanunk eléggé annak a meghonosítását, hogy minden birtokos határvonalul egy barázdát hagyjon felszántatlanul. Ezen az utón szerfelett sok költséges és demoralizáló pernek lehetne ele­jét venni. A hamis tanúskodás kiváltkép ezekben a perekben fordul elő s valóban meg­botránkoztató hallani, midőn szembeszökő el­lentétekre esküsznek a tanuk, az egyik félnek­­ is, a másiknak is a részére. Az öröklési jogból is hihetetlen fogalma­kat tapasztalunk a népnél. A nemes községek az ősiség alapján állanak ma is; az öröklött és szerzett vagyon befolyásáról az öröklési jogra megközelítő fogalommal sem bírnak. A leány gyermekek korlátoltabb öröklési jogát ma is szentül hiszik és rendesen némi cse­kély ingósággal elégítik azokat ki. Az örök­ség bírói átadásával, az osztály telekkönyvi bejegyzésével rendesen nem törődnek, a vég­rendeletek külalakja pedig legtöbbször nem bír a törvény kellékeivel. A telekkönyvi va­gyon­egység eldarabolása rendesen keresztül vihetetlen, mivel a terhekre semmi tekintet­tel nincsennek, hanem annál szívósabban és több jártassággal keresik a becsületsértési és kissebb hatalmaskodási pereket, melyek gyak­ran magukban véve indító okai sok vereke­désnek és viszálkodásnak. És így tovább még számos jogi kérdést lehetne felemlíteni, melyekre nézve népünk tévedésben van, a­melyből egyesekre a leg­elszomorítóbb hátrány és igazságtalanság kö­vetkezik, főleg ha hozzá vesszük még a pa­rasztnak az alaki jogban való teljes járatlan­ságát és könnyű vérű optimizmusát. Ha en­nek orvoslását egyedül arra bízzuk, hogy ki ki maga kárán tanuljon, akkor még igen sok földművesnek kell tönkre jutni,a­míg ala­posabb jogi ismeretekre tehetnek szert, s hogy ez be ne következzék, nem ajánlhatjuk eléggé azon értelmesebbeknek, akik a nép­pel érintkeznek, vegyenek fáradságot maguk­nak a földművelő népet helyesebb ismeretekre tanítani. A papoknak, jegyzőknek, tanítóknak közigazgatási tisztviselőnek és a műveltebb birtokosoknak ezen a téren felette üdvös te­vékenységre nyilik tér. Lőrinczfy János. TARCZA. Nyűgöt költőiből. X. Volnék csak én király. . . . (Enfant! si j’etais roi....) — Hugo Viktor. — Volnék csak én király, adnám országimat, kormánypálczámat és hű népemet neked Fejedre koronát, porphyr fürdőimet S a tenger gyöngyeit, terhes hajóimat Egy pillantásodért! Óh, volnék Isten én, a lég, világ, hullám, Az angyal s ördögök, kik félnek engemet A mély, sötét h­aos, villám a dörrenet : Világot, tért, időt, a mennyeket adnám Leány egy csókodért! XX. Itt nyugszol keblemen.... (Here rest on my bosom....) ■— Burns Róbert. — Itt nyugszol keblemen Enyémnek mondalak. Hol van e nagy világon Nálamnál boldogabb? Óh, mondjad, hogy szeretsz, S szived csak értem ég ! Úgy élve boldogan Csak érted élek még ! Nyakad körül karom Mint ékszer fonva van, Mennyekben is szeretnék így élni boldogan. Az égre esküszöm, Hogy szám h­iven szeret: S egy csókban ajkidon Pecsétlem eskümet! E. Szabó Lajos: Bolond idők s emberek, s egyéb bolond­ságokról! (Irta: Obermayer Lajos.) Merész egy szó ez a „b o l o­n­d ,“ s és azért na­gyon is óvatosan kell vele bánnunk, nehogy kikapjunk érte. Helyes használatát azonban csak úgy fogjuk meg­tanulhatni, ha előbb tisztába jövünk azzal, hogy mi is tulajdonkép a bolondság. Legyen szabad e szónak értelmét egy másik szó segélyével magyarázni, miután régi tapasztalás, hogy a hasonlatok­ és képletekkel való tanítás a legsikeresebb. Minthogy pedig azt óhaj­tom, hogy fáradozásomat siker koronázza, magam is a jelzett rendszerhez híven­­— a „bolond“ szó értelmét a „piszkos“ szó magyarázatával fogom érthetővé tenni, meg lévén egyszersmind győződve, hogy ezzel elég bolond dologra vállalkoztam. De talán még­sem , mert lássuk csak, hogy mi is tulajdonkép a piszok ? — Tudományos meghatározás alapján tulajdonképeni piszok nem is létezik, mert piszok alatt csakis olyas­valamit lehet érteni, ami nincs ott, a­hol lennie kellene, vagy más szóval, piszok mindaz, a­mi illetlen helyre került. Azért szokás p. o. az illetlen beszédet másként piszkos beszédnek is nevezni. Lássuk ezeknek bővebb bizonyítását. Tegyük fel azt, hogy egy deli, bájos úrhölgy égre emelt szemekkel, andalogva halad végig az erdő tisztá­sán ; s ime —■ oh balsors — egy a magasban szállin­gózó szalonka­k­­ép a kisasszony orrára csunyít. Ki merné tagadni, hogy biz ez elég piszkos dolog volt ? De türelem, mert e kis történetnek folytatása is van; a­mennyiben a kisasszony vagy urhölgy közelében ugyan­akkor ott volt délezeg udvarlója is, ki meglátva a tör­ténteket, haragjában hirtelen lekapta válláról a fegy­vert s nyomban le is lőtte az illetlen madarat; úgy hogy most már bátran mondhatjuk, miszerint a szalonka most az egyszer életéveit lakott udvariatlanságáért. De mondjam-e még tovább is a történteket, mondjam-e hogy ama hölgy hálás tekintettel fordult délczeg ud­varlójához, ki miután letörölte volt imádottja orrát, jutalmul azt nyeré, hogy egy kis csendes vacsorára jön hivatalos, s hogy ugyanekkor jó izán kaczagva s fala­tozva ettek ama madárból, mely nehány érával előbb oly illetlenül viselte volt magát; sőt hogy midőn ama *) Schnepf­ orrára cseppent csúnyaságnak még a madárban maradt része a tálból elfogyott, majdnem sírva fakadtak mind­ketten emez isteni falat kevés voltán! ? Íme a vig és szomorujáték s végül még a dráma és tragaedia ! me­lyeknek azonban együttvéve az a tanúsága, hogy a szalonka csunyitása sehogy sem illik a hölgyek picziny kis orrára, hanem annál is inkább inyencz urak asz­talára. A piszokról szőlő e kis történethez hasonlóan va­gyunk a bolondsággal is, mert bolond mindaz, mi ott nyer alkalmazást, a­hová nem illik, vagy jobban mondva a hol még nem divatos, így p. o. G­alileit midőn azt állitá,hogy a „föld mozog“, kortársai bolondnak mondot­ták, holott ma azt neveznék bolondnak, ki azt állítaná, hogy nem mozog. A bolondság is tehát hasonlóan a piszokhoz, hely, idő és alkalom szerint változtatja ér­telmét, s azért legyünk óvatosak s bánjunk e szóval úgy, hogy kiejtése által magunk is bolondokká ne váljunk. De térjünk tárgyunkra s lássunk néhány bolondságot! Bolondság és ezért, e két dolog a közvélemény szerint úgyszólván egyértelmű s egymástól elválhatlan; mindazáltal előre kell bocsátanom, miszerint itt nem a női, hanem a d­inai czopfról van szó, mely azonban néha nálunk, nem dunaiaknál is előfordul s rendsze­rint csak arra nézve nem képezi a bolondság jelképét, ki e czopfot viselni kénytelenítve érzi magát, vagy a ki tudta s beleegyezése nélkül viseli fején. így p. o. egy ezopfos chinai rólunk európaiakról a következőket jegyzette fel magának, mint az ő szo­kásaival bár ellenkező, de azért mégis elég ezopfos dolgokat. Az európai nők — mondja, Goldschmidt tatárja — hajukra rendesen fehér, kék és fekete port használ­nak, ábrázatukra pedig némely alkalommal vörös port is dörzsölnek, mert szeretik a különböző szinű arczokat, mint Khoreki tatárjai; ezeken kívül nem ritkán fekete foltocskákat is ragasztanak nyállal képük minden ré­szére, kivéve talán orruk hegyét, melyen még nem lát­tam ily pontozatot. Sőt a legtöbb nőnek két arcza van, egyikkel alszik, a másikkal pedig társaságokba jár. Az elsőt többnyire csak férje és családja számára tartja otthon, a másodikat pedig akkor teszi fel, ha elmegy, hogy tessék az idegeneknek. A családi arca gyakran nem sokat ér, de az utczai már valamivel jobban néz ki. Ez utóbbit mindig az öltöző asztalnál készítik, hol a hízelgő és a tükör tanácskozva egymással, határozzák meg a napi ábrázat színét. Ezen kívül a nők otthon ruhát is többet viselnek, mint akkor, midőn kimennek s még saját termeikben megrázkódnak a legkisebb szel­­lőcske folytán, az utczán félmeztelenül sétálnak s még sem fáznak soha, stb. Azt hiszem elég volt ennyi ízlelésül ebből a szopfos beszédből, mely ha nagyrészt igaz is, mégis csak bolondság, mert először is nem egy chinai ajkára való, másodszor pedig, mert nem lehetünk (! ?) a szüle­tésre nézve bár görög, de felfogásra nézve ezoptos (! ?) Periclessel egy véleményen, ki azt mondja, hogy az a nő a legjobb, kiről legkevesebbet beszélnek! Milyen ba­darság ! (?) Valóban méltó egy görög ajkaira! — Tér­jünk tehát más bolondságra s ne törődjü­nk sokat azzal sem, hogy még a mi öregasszonyaink olvasója is nagyon hasonlít a chinaiak imádságot daráló gépéhez, hanem gondoljunk inkább arra, hogy mennyivel szebb, hogy a mi nőink nem tesznek úgy, mint némely vad­törzseknél szokás, s nem fúrják meg az orrukat vagy ajkukat, hogy ékszert aggathassanak beléje, hanem hogy miután fúrás nélkül még sem lehetnek el, inkább csak a két fülüket lyukasztják át s aggatják teli holmi üveg, csont, cserép vagy érczdarabokkal; s ezt a fúrást is nagy bölcsen (! ?) akkor végezik, midőn a gyermek mégoly kicsinyke,hogy egyrészt sirás-rivás által senkit még meg nem indít, másrészt pedig a támadás ellen sem védheti magát, s így nincs szükség arra, hogy beleegyezését kinyerjük. Nekünk nagyoknak, időseknek és erőseknek az tetszik, hogy a pic­inykéknek füle lyukas legyen, mi tehát futunk, faragunk rajtuk, a magunk kedve szerint, és ez helyes, okos, mert divatos ! (?) No de vannak bolondságok, a­melyek azt hiszem, hogy mindig bolondok maradnak, bár hol s mikor tör­ténjenek. Ilyen p. o. a franczia utazók feljegyzése sze­rint egy vadtörzsnek azon szokása, mely szerint náluk gyermek születése alkalmával nem a nő fekszik gyer­mekágyat, hanem a férfi. A nőnek azonnal fel kell kelnie és dolga után látni, ellenben a férfi nyughelyén marad, fogadja a szerencsekivonatokat és semmi oly ételt nem élvez, mi a gyermeknek megárthatna. Büchner is több ily badarság lételét említi, midőn p. o. felemlíti azt is, hogy az egyáltalán nem létező ör­dögöt, a fehér ember feketének, a szerecsen pedig fe­hérnek festi. Ugyanígy, a mi ízlésünkkel ellenkezőleg s így közbeszéd szerint bolondul szeretik a chinaiak azt, ha a nők igen vastagok és ha oly kis lábakkal bírnak, hogy nem képesek járni. A japániak pedig csak a sárga bőr­színt találják szépnek és fogaikat befeketítik, mert utálatosnak tartják „fehér fogakkal bírni, mint a ku-

Next