Székesfehérvár és Vidéke, 1890. január-június (18. évfolyam, 3-76. szám)

1890-04-08 / 42. szám

Kedd, 1890. április 8. Xyriá.ik évfolyam. 42. szám. Megjelen hetenkint háromszor: minden kedden,csütörtökön és szombaton. Szerkesztőség és kiadó-hivatal: Belváros, Sas-utcza. Minden a lap szellemi részére vonatkozó közlemény, továbbá előfizetések, felszólamlások, hirdetések stb. ide intézendők. Egyes példányok 10 krajczárért eláss nádor-utczai dohány-tőzsdéjében, Botter kaszárnya-utczai kereskedésében, a lap kihordójánál és a szerkesztőségben kaphatók. TÁRSADALMI-, KÖZMIVELŐDÉSI- ÉS SZÉPIRODALMI KÖZLÖILTENVElőfizetések eszközölhetők a szerkesztőségben, Klökner Péter és Kubik Lőrincz könyvkereskedésében. "Vid-élren. rn-izicLen. posta,la.iva,ta,lxiá,l- Mirdetésekre nézve a lap egy oldala (columna) 40 helyre van beosztva, egy hely bélyegdíjon kívül hr. Többször hirdetők 30 százalk árleengedésben részesülnek. Szerkesztővel értekezni lehet naponkint délelőtt 9-től 2 évdig. Előfizetési drabe: Egész évre....................8 frt. — kr. Fél évre ....................4 frt. — kr. Negyedévre .... 2 frt. — kr. A „Nyílttériben egy sor 30 kr. Előfizetések és hirdetések még elfogadtatnak: Budapesten: Haasenstein és Vogler (Jaulus Gyula) hirdetési irodájában: Dorottya-utcza 12. sz. — Goldberger A. hirdetési irodájában: Váczi-utcza 9. sz. — Bécsben: Haasenstein és Vogler (Otto Maass) hirdetési irodájában: Wallfischgasse Nr. 10. — Schalek Henrik hirdetési irodájában : Wollzeile Nr. 11, Hirdetések Jutányos«!! giámittatesk. ! Nem-e meddő kísérlet? Hogy a magyar ipar és vele az egész iparos osztály nincs irigylésre méltó helyzetben, azt tudjuk és tudja mindenki, még az is, akinek Magyarország közgazdasági viszonyairól csak halvány fogalmai vannak csupán. És ez az oka, hogy kormányférfiak és szakkörök egy idő óta az ipar fejlesztésének problémáját úgyszólván a napi kérdések közé vették föl és a jó ügyhöz méltó buzgalommal tanácskoznak és banketteznek, hogy a fejlődés és fölvirágzás törvényeit, kétséget kizáró biztossággal megállapíthassák és mint egyedül üdvözítő módot elfogadásra ajánlják az iparos közönségnek. Sok kísérletet tettek e téren, de minden komolyabb eredmény nélkül. Újabban ismét kísérletet akarnak hozni a magyar ipar fejlesztése érdekében és ezt illetékes helyen egy új iparbank felállításával vélik legbiztosabban elérhetni. A kormány az új iparbanknak adóelengedési és egyéb kedvezményt akar nyújtani,viszont az átvejtendő iparbank kötésén iparvállalatoknak és egyen iparosoknak hitelt nyújtani, s így azokat pénzzel támogatni. Az ily törvényjavaslat örvendetes lépés ugyan az iparpártolás terén, ámde eleg a magyar ipar üdvösségének az az adóelengedés, melyet a nagy tőkének nyújtanak azért, hogy iparvállalatok támogatása czímén annál könynyebben bocsátkozhassák nyaktörő spekulácziókba kisebb iparosok megkárosítására. Mert ha az új iparbanknak nem a kisiparos segélyezése, hitellel való támogatása ’lesz a valódi czélja, akkor ez új pénzintézet ■csak szaporítani fogja ama tőkegyűjtődékszámát, melyek mindannyi forrásai a kisipar romlásának. Ha az előzményeket és az új pénzintézet létesítése körül fáradozó körök ügybuz■galmát vizsgáljuk, kétségtelenné válik, hogy itt bizonyos magánérdekek akarnak rendeznihajtó vadászatot a hasznos és jövedelmezőnekígérkező területen. Mert ha nem ez volna a czél, akkor egyáltalán nem volna értelme az új bank alapításának. Ahhoz, hogy valamely pénzintézet az iparosoknak kölcsönt nyújtson, nem kell új bankot fölállítani, hanem elegendő volna egy vagy több, már létező bankintézetnek adóelengedést vagy egyébb állami kedvezményt nyújtani, ha az iparososztály hiteligényeinek kielégítésére kötelezné magát alapszabályilag. Vagy nem czélszerűbb volna-e az újabb alapítás kockázatának elkerülésével egyszervűsen állami korvezményben részeslni vidéki pénzintézeteket és ily módon a vidéki iparosztályt kiemelni abból a kátyúból, melybe a sanyarú hitelviszonyok rántották. Ha a kormány által benyújtott törvényjavaslatban elvül kimondatnék, hogy az ujiparban abban különböznék a már fenálló pénzintézetektől, hogy mialatt az utóbbiak csak kellő garancia és jótállás mellett nyuj■ tanak hitelt, addig az új pénzintézet a hitel megszavazása körül egyedül csak a megszorult iparos egyéni megbízhatóságát, azorgal- mát és képességét veti latba, mondjuk, haj az új pénzintézet a már létező bankintéze-teknek nemcsak győzelmes konkurrense, ha nem a törekvő, de a szegény iparososztály igazi és önzetlen jótevője is akar lenni, akkor az állami kedvezmények nemcsak jogosultak, de hasznosak is volnának és minden áron azon kellene lenni, hogy az új iparbank létesítése akadályokba ne ütközzék. De miután az új bank valójában nem lesz egyéb oly pénzintézetnél mely kápráztató frázisok hangoztatása mellett csak versenyt akar csinálni a már létező hitelinté-zeteknek, valóban lehetetlen elfojtani azt az aggodalmat, hogy ez esetben is csak önös érdeknek sikerült diadalt ütni az országos érdek fölött. Mert ha az iparosnak pénzre lesz szüksége és nem fog tudni kellő jótállókat szerezni, ne higgye, hogy az új iparbank kölcsönt fog adni neki. Ha pedig ilyennel rendelkezik, akkor ugyanoly kamatláb mellett bármely pénzintézet szívesen leszámítolja a váltóját. Akkor hát mire való az uj ipar bank? „F. Sz.“ * ■■ ' "! Az igazgatói zárjelentésekben nem — kanapé processus, — hanem elvi, illetve jogi kérdés, tehát a mi tanitók is szinte bízunk a közigazgatási bizottság bölcseségében, hogy az ügy érdekében igazságosan fog ítélni. A czikkben elősoroltatnak az évi zárjelentésekben a tanítók működéséről szóló kitételek, melyek a sajtóban nyilvánosságra hozattak, de ezekre lejebb teszem észrevételeimet.. De megjegyzés nélkül nem hagyhatom, hogy a tanító, midőn kötelességének megfelelt, szabad óráiban ne végezhessen más munkát. Igen hiba volna, ha az a munka idő alatt a takarékpénztárba menne biztosnak és magát saját osztályában helyettesítteti, az már vétkes mulasztás lenne. Továbbá elősoroltatik feltételesen "valamely tanító" megjelenése az iskolában, de az oly sötét színben van előtüntetve, hogy az ördögöt sem lehet feketébbre festeni. De nem is hiszem, hogy az a teb. szerkesztőség tollából került ki, mert sokkal jobb és nemesebb szíve van a tanítók iránt, így tehát nem is méltatom a válaszra, mert ily tanító nem létezhetik. Megengedem, hogy városunk az iskolaszéki tagokat az iskolalátogatástól felmenteni óhajtván, s azon teendőket az igazgatóra bízta, de azzal még nincs jogosítva, hogy az évi zárjelentésében a tanilok működéséről az újságban —sőt mi több — sokkal előbb közölje, uit-..i tó*-igyalva lesz, mert hiszen az igazgató is csak oly ' gyarló és tévedhet mint minden más gyarló ember. Jó végből kérem fel a tek. szerkesztő urat, engedje az igazgatói jelentésekről saját nézetemet is elmondani, amennyiben én felebbeztem. Mindenek előtt előre bocsájtom, hogy a tek. iskolaszék által hozott határozatot nem azért felebbeztem, mintha az igazgató úrnak a tanítók rendtartási és fegyelmi eljárása feletti őrködési jogát kétségbe vonnám, hanem az indokból felebbeztem, mert az igazgatói évi zárjelentésnek a tanítók működésének megítélésére vonatkozó részének, hirja TÁRCZA. Dalaim. Dalaim csak szánjatok: A szerelem fényes napja Ragyogja be felcsattogó Szárnyatok. Könyeimnek tengerén Megfürödve, szánjatok Hol koszorút fon egy istennő: A — remény. Zengjetek hozzá imát: Lerajzolván kedvesem — kit E szív végső dobbanásáig Imád. Az istennő szivetán Megkönyörül valahára Fájó lelkem kínjainak Torlatán: S enyhe révbe elvezet; Hold feledve a világot, Bírom végre azt az áldott Azt a kedves kis kezet. ________ Soós Lajos. A Tisza virága. Regény két kötetben. Irta :Babay Kálmán. (13. folytatás.) A párázat lassan leszáll a pázsitra, leirhatatlan széppé lesz a pókhálón és harmatgyöngyökön szivárványt játszó napsugár! Megjelennek a vadméhek titkos odúikból s álomba ringató dongással röpködik körül a fehér füzeres virágú akác bóditó szirmait. A zenész zaja növekedik. Vadgalamb búg az alsó ágakon, kakukk kiáll a távol fái között, pacsirta röppen a magasba, gébics csicsere cserél a kökény legmagasabb gályán, egy-egy pöször dong bele a felséges hangzavarba. Egy kis ér szeli ketté a szép ligetet, melynek kristálytisza vize, vizi növények alkotta zöld ágyon nyargal tova a hatalmas Tiszáig. Megáll a legény; a természet eme szépségére valami kimagyarázhatatlan nyomás nehezül keblére. Töveteg szemei elnézik a fürge gyíkot, a mint okos szemeivel a zöld fü rejtőkéből felé tekint, a kékröptű szitakötőt, a mint rá csimpaszkozik a vízparti nefelejts kékjére . . . s annak a gondolatnak, mely agyára tolul, annak az érzésnek, mely szivét megkapja, nem tud nevet adni. Előbb azt gondolta, hogy tán jobb is volna nem élni ebben a világban, mely csak kínokat szül és gyötrelmeket rak az emberre, mint nehéz bilincset, melyet sírjáig vonszolnia kell. Most meg úgy megkapta lelkét az élni vágyás, élni, munkálkodni, verejtékezni s aztán megnyugodva édes álom szárnyán elszenderedni. A virágillat, a madárdal, a ragyogó napsugár körül öleli, csókdossa, kiszorít agyából minden fájdalmas gondolatot. De ez csak addig tart, mig meg nem változik a remész képe. Mintha még a természet is kaczérkodni akarna vele, hogy gyötörje, hogy kínozza. A vadgalamb elnémul, amint párja megérkezik s összetapadt ajakkal bókolnak a merengő legény felé. A pacsirta alá-alászáll, megáll feje ujján, megrezegteti barna szárnyait s pityekkelve suhan le a rozs közötti fészkére. A fülemüle bebuvik a kecskerágó sűrűjébe s fészkén ülő párja tollai között hízelkedve babrál, hegyes csőrével. A jó Isten gondoskodik arról, hogy teremtményei mind megtalálják a boldogságot, csak ő előtte zárta be annak ajtaját; mindenki boldog többékevésbbé e széles világon, csak egyedül ő a boldogtalan. — El, el innét ! Ez a nagy boldogság, ez a megelégedettség irigygyé tesz ; el, el innét, ahol minden gúnyolni látszik engem! Lehorgasztott fővel megy előre; tán nem is látja, hogy a faluban van, tán észre se veszi, mint vigyorog rá gonosz ábrázattal az apadon ülő kosaras boszorkány. — Ej, ej szép gyermekem nem szép ámolyan büszkének lenni! még csak megse látja az ember leányát. ---------------------------------------------------... ......................................................r *■ Félrezzen gondolataiból s ott látja maga előtt hamiskás mosolylyal, vigyorgó ábrázattal Czinege Böskét. — Ne haragudjék Örzsenénl, elgondolkoztam valamién, no, honnét s merre? Közel lép hozzá a banya s beszéde csak nem suttogássá válik. — Hogy honnét ? Nem egészen az operencziás tengertől, azon jóval idébb van egy hely, hol orgonafák közt van a zöld salukáter, meg lapdarózsák között a kis pad, melyről csendes este jól esik hallgatni a dali madarat, meg a menyecske suttogását... No, kitalálnád-e, honnét? És meddig? Nem a világ végéig, csak addig mig meg nem találom azt, ki a mióta elment a padról, elvitte magával a madárkákat is, meg az asszony kedvét is . . . no, kitalálnád-e fiam ? Mintha mellbe lökték volna Istvánt, úgy elállt a szava, úgy elszorult a lélegzete e beszédre. Oh, nagyon tudta, mit beszél ez az asszony, egyszerre kitalálta, kiről akar szólni, de azért csak tetette magát, mintha mit sem tudna. — Csakugyan nem találom el. — Ne te ne a galambom hogy teszi magát! Te István, néztél már valamikor a tükörbe ? És nem gondolkozol néha-néha az elmúlt dolgokról ? És mikor a legény fürkészve rátekintett, kivillantak a banya odvas fogai, füléig szaladt tarisznya szája. — He ! he! he! szép gyermekem, csak nem csicsóka, vagy valami fülesbagoly került ott balfelől az üngöd alá, hanem szív. Értetted ? szív, eleven, piros szív, amelyért majd megvesznek, bolondulnak lányok, menyecskék. Hallgass csak, ne szólj egyet se, tudom én, látom én, mikor a szentegyházban vagyunk. A múltkor is egy leányka — ne félj, nem árulom el, hogy ki volt — meggyónta nekem, hogy mennyire szeret tégedet, aztán te még csak szóba se állasz vele. Jaj kincsem — mondok neki — szegény Istvánnak még most is fáj a szive első szeretője után. — De Örzse néni . . .! — Hallgass csak, jól tudom én magamról, hogy azt elnyomni nem lehet. Bár csak ne tudnám! az az én nyomorúságom most, hogy valamikor nagyon tudtam, mi az a szerelem. De hát szegény voltam, az meg gazdag volt, nem mehettem hozzá, mint te nem vehetted el szúnyog Évit. Hej pedig csupa truccból ment Katona Imréhez. Ha jobban hallgatott az apjára, mint a szívére, akkor nem is szeretett igazán; ne gondolja, hogy búsulok utánna. S hozzáment Imréhez. De bánta, de bánja még még most is! — Örzse néni — kivezetett a kertbe — látja-e ezt a padot . — Ha látom-e ? persze hogy látom — mondok. — Hát ha én gazdag volnék szinaranynyal huzatnám be ezt a padot, erre az egyik felére meg ahol ő szokott ülni, piros rózsalevelet hintenék minden reggel, gyöngyvirággal keverve . . . ! — Ezt mondta, éppen ezekkel a szavakal. Aztán egy nagyot fohászkodott utánna. Még ríva fakad, ha nem vigasztalom, hogy isten nem halt még meg az István. — De örzse néni ! — Várj. Jaj kincsem — mondok neki — azt hiszed az ő lelkét is nem furdalja valami ? Hát miért ment el Kanyaríkatóba lakodalmad napján, miért nem mert itthon maradni ? Ha nem szeretne még most is, nem tette volna ezt. Láttad volna akkor! Ölelgetett, csókolgatott, ilyen vén bolondot — Uram bocsá! — mint én, nyalt-falt s aztán csak rít, meg nevetett. Tudja mit Örzse néni, nézze, itt van ez a keszkenő, keresse fél Istvánt, adja oda neki; tegye hozzá még, hogy nincs éjjelem, nincs nappalom , miatta, jöjjön el, alig várom, égek, epedek utána. Az uramat beküldtem a városba, csak délutánra jön meg... mondja meg neki, hogy egy nagy kút van az udvarunkban, a melyikben nem látni meg a vizet, olyan mélyen van. Sokszor dobáltunk bele együtt kövecset s három lélegzetvételre hallatszott a csobbanás. Hát — mondja meg neki — ha nem akarja, hogy holnap reggelre abból a kutból húzzanak ki, hát jöjjön el . . . (Folyt. köv.) Audiatur et altera pars. Észrevétel az iskolaigazgatói jelentésekre. Tek. szerkesztő úr! Miután a sajtó nemcsak a közönség érdekeinek, hanem a tanügy, úgy a tanítók érdekeinek is őre és képviselője, ugyanazért szabadjon a becses lapja 41-dik számában megjelent .Iskola igazgatói jelentések* czímű czikkre néhány észrevételemet megtenni.