Székesfehérvár és Vidéke, 1893. január-június (21. évfolyam, 1-79. szám)

1893-02-14 / 19. szám

Kil-ik évfolyam. Kedd, 1893. február 14. 19. szám. Rögjelaií hetenkínt háromszor: 4 i3 daak 0(idea,csütörtökä3 és szenbatok* I sarkesszőság é* kia4,S-h;vfd­fc.' : 3»i sráro*, S»* - tttc»a. %d,ap »e&llegii rémére vonatkozó Ma* tm'ísf fii ■íídfiaeíígek,, relisólamláae'ís ; stnsäa6öite'k stb.' idé táté»bisdok ■t:r-3?tJiáidAwjrak 19 krajoxk­órt *W«1*k i'f4s5"*iss&í**it­ b,&ji7.tá*táéjét 86, K.n«k i • teirji|’s*nt«iiilsí^**i­í»*ii..dé8él:ak . & l&g­ ki ki t,'- 4 M4 vkasalátági­*k kaufe*.»-* . TÁRSADALMI-, KÖZMIVELŐDÉSI- ÉS SZÉJfí . »DALMI Mefisetések cs akösölhetők a szerkesztőségben, Klökner Péter és Babik Lőrinc® könyv* kereskedésében. ■^Th&eTB&'n. mindsn poarfcaJalv»t«,lm&l.. WMsUsnkt* Eesvs e ls$ egy eldsls test*»»*) 40 feeSyre y#a heeaztre; egy Mely Meijrtgi^ss MnB Wt fel TShbasSr kir­etfib SO isásel: s­avleen^edés Mes jrlausaSli^F. «**» !«•› m asaaBkinl 4«t al«u­s.göl * Slöfixetési á­­ra.l­. JSgési evre...................8 irt. — kr. Fél évre ...................4 írt. — kr. Negyedévre .... 2 írt. — kr. A „Hyiíttúr‘'>ksE ify ser SS kr. Slőfiietések és hirdetések még el­fogadtat&ftk Budapesten t Hftftseastein és Vogler (Jatfk­i* jiggl.) hirdetési irodájába.: Do­ottya­ute&i it. a*. — bt­oidberger A. hirdetési irodftjAbai 1 /&I Mi*Ktesfc ». aa. — Dietbens Haaeoftt**» «* izgiet (nS«a Ma«**) fci«is*4#i iK.ddiftib.aa * « I sí ”Kf^»diigSM»<3 At. *11, — fttkal** kdiüi isis \ -t A• Wattítóíie Áíi.’ /;n I «S./SHpWSW* iatitiMswm» «SBEaM^iiäTs'i. f " i Fogy a földbirtokos. A földmivelési miniszter jelentése, a­mely, a tavalyinál jobban foglalkozik a mező­­gazdaságot érintő közgazdasági kérdésekkel is, mindjárt az első lapokon egy felette szo­morú jelenség képét tárja elénk. Ismét fogyott Magyarországon, daczára az abszolút szaporodásnak, a földmiveléssel foglalkozó népesség száma, a­mi 1870 ben még 4.243,948, 1880-ban 3.669,117 volt; már 1890 ben 3.551,407-re apadt. Ez a legszomorúbb jelenség, a­mit csak közgazdasági életünkről konstatálhatunk. Akkor, a­mikor a magyar haza lakos­sága rövid tíz év alatt 1.4 millióval vagyis 10.13%-kal a városoké 15%-kal, Budapesté 36.43 százalékkal emelkedett, mezőgazdasági népességünk folytonosan apadóban van. Ez apadás már 1870-től tart s ez időtől 1890-ig 692 ezer emberre tehető, vagyis a csökkenés 16,3 százalék. Mit jelentenek e számok! Azt, hogy a mezőgazdaság Magyaror­szágon, a pár excilence földmivelő-államban szűnik jövedelmezővé tenni, hogy a haza legegészségesebb, legjózannab eleme, a föld­mi­velő-nép elveszíti biztos kenyerét, mit a fö­l adott és húzódik be a város küzhödt levegőjébe, vagy ki Amerikába, hol legalább a véletlen morzsámn reménye van tovább tengetni életét. A­helyett, hogy a sok parlagon heverő, rendetlenül és kihasználatlanul kezelt terü­letek jobb művelés alá vonatnának, hogy a­­ belterjesebb gazdasági kultúra minél több munkáskezet foglalkoztatna, abból évről-évre kevesebb jut Magyarország földjének. És hová lett az a 692 ezer ember? Talán az iparban, az istenített kereskede­lemnél nyert biztosabb, nagyobb keresetet? Hiú álomban ringatódzik az, ki ez­­áltanokat hiszi. Hiszen 20 év alatt 1 millió­­ 569 ezer emberrel szaporodott Magyarország lakossága, ez a szaporulat a 692 ezer hiány­­ánval együtt 2 millió 261 ezer embert tesz ki, komikumnak is sok volna állítani, hogy­­ez mind az 1870-ik év óta alakult gyárakban stb. nyert foglalkozást. De igenis a mostoha gazdasági viszo­nyok, a helytelen gazdasági politika, a minden gazdasági termény értékesítésénél túltengett közvetítő kereskedelem, az évről-évre jobban­­ szorító adóprés, a gazdasági hitel teljes ren­dezetlensége, a gazdasági szakértelem teljes hiánya s az egész ország falusi népességét szipolyozó vidéki uzsora; kihúzta a falusi­­ lakosság talpa alól a földet, kiűzte a zsellért,­­napszámost kicsiny, de biztos hajlékából; jöttek az elemi csapások a filloxeia a ma­i elpusztult szólók, még máskép haszonvehető parczellái is parlagon hevernek s rohamosan, feltartóztatlanul szaporodik a tönkrementek száma, a­kik rajonként tolulnak mint a városok felé, remélve, hogy abban a sok ,külső csillogásban, hódító mozgalomban jut nekik is egy kis vaczok, egy falat kenyér. Mi pedig hiszünk a hamis számoknak, és elvakíttatva a nagy külföldi államok metropolisaitól, elég hibásan nemzeti jólé­tünk hazug jeléül fővárosunkból világvárost­­ igyekszünk csinálni és helyes közgazdasági politikát vélünk követni akkor, midőn a­­ legvégsőig megfeszítjük erőnket a nagy váro­­­­sok­ teremtésére, elfeledve, hogy biztosan­­csak a gazdag vidék feleslegéből, de nem száraz kenyere és verejtéke árán, épülhetnek olyan városok, a­melyek fényében egy nemzet igazi élete tükröződik vissza. A városi élet abnormis fejlődésének szomorú következményeit, mely a vidék lakos­ságának felszívásában nyilvánul, tagadták minálunk. Pessimistikus nézetnek, a hajtott agra­­rizmus szülte rémképének bélyegezték min­denütt, ha valaki reá mert matatni vidéki lakosságnak csökkenése, a mezőgazdasággal foglalkozók számának apadására, szegénye­désére. i—e. TÁRCZA. Az Ügyvéd tárczája. — Regény két kötetben. — 38 Irta: Hugó Alfréd. Fordította: M. Mayer Ida. II. KÖTET. (Folytatás.) — S mégis meg kell elégelnie, — válaszolt a törpe rendithetlen nyugalom és ravasz mosolylyal, — az ön érdekében cselekszem, midőn hallgatok s a feleletet akkor tartom fenn, ha elérkezettnek talá­lom az időt arra nézve, hogy ezt aggodalom nélkül megtehetem. — Nyerészkedni akar talán ? — Ments Isten ! — Miért vonakodik tehát? Avagy talán a bol­dogult atyám iránti kegyelet tartja vissza . — Nem s ismétlem, hogy csupán az ön érde­kében hallgatok, amit később ön is be fog látni. Reinhard izgatottsága e kijelentésre tetőpontra hágott s mielőtt válaszolt volna, hosszú léptekkel kezdett fel s alá járni a szobában. Egy jó negyed­óráig tartott, mig rendbeszedhette gondolatait, mely­nek — felpattanva — ilyen kifejezést adott: — Saját érdekemben ? S mi köze van önnek ez én érdekemhez? — Semmi egyéb, — felelt vigyorogva a törpe, — minthogy ön az én testvéremnek, Katalinnak a gyermeke. Érti most már ? Reinhard csaknem magán kívül lett e szavak hallatára s dühvel utasította vissza a nagybácsi beavatkozásait. — Érdekeimet, — mondá, — majd csak én magam fogom megvédeni, elég eszem van hozzá s nem kérek tanácsot öntől. Ismétlem tehát: beszéljen ! Verhagent azonban nem lehetett kapaczitálni. — Várjon, mig a halott a földben lesz, — mondá ügyetlen mozdulattal s rendithetlen hideg vénet, — tudnia kell önnek, hogy az ő akarata volt e titokra egyszers mindenkorra fátyolt borítani; azt is tudja, hogy mily hála és köszönettel tartozik a megboldogultnak, tehát, ha másból nem, legalább kegyeletből tisztelje ez akaratot addig, amig porhü­velye az anyaföldnek vissza nem adatott. Reinhard, kire ez utóbbi szavak mély hatással látszottak lenni, az ablak mélyedésébe húzódott és gondolataiba merült. — Jól van, türelmes leszek tehát és várni fogok, — mondá némi szünet után, — ha előbb egy pár kérdésemre válaszol. — Ha kérdései olyanok lesznek, melyekre tartózkodás nélkül felelhetek, szívesen megteszem. Kérdezzen tehát! — Előkelő ember volt atyám? —kérdé Rein­hard el nem titkolható izgatottsággal. — Igen. — Törvényes férje volt anyámnak ? — Nem. Reinhard szemeiben a harag villáma csikázott. — Szerencsétlen ember? — kiáltá Verhagen vállait megragadva, — s ön nem követett el min­den lehetőt arra nézve, hogy az illető egybekeljen anyámmal ? — Sajnos, ezt tenni nem állott módomban. Később be fogja ezt látni ön is, mert atyja soha sem fogja elismerni, s ha jogait keresné, csak a gyűlöletet szítaná maga ellen. Reinhard e kijelentés után ismét gondolataiba mélyedt. — S mi indok vezérelte Gumbinner ügyvédet arra, hogy már születésemkor érdeklődjék irántam s adoptáljon ? — kérdé hosszas gondolkozás v­an. — Ügyésze volt az ön atyjának, s mert házas­sága nem áldatott meg gyermekekkel, — válaszolt Verhagen vállat vonva. — Örökbefogadási tettével akkor — igaz — áldozatot is hozott ügyfelének; de midőn ezt téve, egyszersmind utódot és öreg nap­jaira támaszt is nyert önben. — Előkelő születésű ember volt atyám ? — Igen. — S azon előkelő úr nem törődött többé velem ? — Nem, ■ erre nem is volt szüksége, mert Farsangi élet. Terpsid­ore kisasszony Carneval herceg karján na tartja végleges búcsúzóját. Egy évre elvonulnak a világiés A búcsúzó — mint egy elkeseredett jó­-j ( mondá­s csak két esetben vig, mikor az ember a Capától és a farsangtól búcsúzik. Az utóbbinak bu­­csúzása van most 63 pedig három napon keresztül nagyon vig kedélyességek között. Ha megfordították volna a farsangot akként, hogy a végét tették volna előre, akkor kedélyesség dolgában évtizedek óta ez lenne a legiigabb farsang. „Finis coronat opus“, vagyis a vég koronázza be a művet, tartja a köz­mondás. Ha ezt a közmondást tartjuk szem előtt, akkor a jelenlegi farsangunk kitűnő kedélyességgel­­folyt le. Tudom, hogy ezt nem akarják elhinni azok, tudta, hogy gyermeke és titka a legjobb kezek­ben van. — Hát anyámból mi lett? — kérdé Reinhard­­ egyre fokozódó kiváncsiság és nyugtalansággal. — Katalin nem sokára azután, hogy önnek , életet adott, meghalt. Reinhard kebeléből akaratlanul is mély sóhaj ,tört elő. — Anyám tehát meghalt anélkü­­l, hogy én­­ismerhettem volna, — mondá, szemeiből egy kény­cseppet törölve ki, — s igy most ön az egyedüli, aki születésem titkát birja? — Igen, én vagyok az egyedüli, — felelt a törpe ravaszul mosolyogva és kezeit dörzsölve. Reinhard ismét megállt a törpe előtt s lásas­­ tekintete áthatólag nyugodott annak torz arczán. [Gyűlölet telte el azon férfiú iránt, kinek életét s köszönhető, kinek neve oly makacsul eltagadtatok­­ előtte, a akit gazdasága és előkelő volta miatt mind­­­­ekkoráig nem ismerhet. — Nemde a csillogó arany pergése csábitó, s ön, testvérének feláldozott becsületéért busás kár­­pótlást nyert a hallgatásért ? — mondá tekintetét , egy perezre sem véve le Verhagenről. E nem várt megjegyzésre a törpe felugrott székéről. Sötét pír bob­tá el csúf arczát s haragtól s kitágult vörös szemeit megvetőleg jártatá végig az ügyvéden. — Ezt még senki sem merészelte szemembe­­ mondani! — kiáltó rikácsoló hangon. — S én ismétlem, amit mondtam, — folytatá Reinhard a nélkül, hogy tekintetét csak egy perezre is levette volna a törpéről, — hasztalan tehát min­den tagadása, mert az önt érdeklő papírok mellett , egy jegyzetet is találtam, melyből világosan kitűnik,­­hogy atyám önnek, mindjárt születésem után, jelen­tékeny összeget kölcsönzött. — A kötelezvényt érti ön? — mormogá Ver­hagen s lehajtá formátlan nagy fejét, ezután székébe ült vissza 8 zsebkendőjével törölgető verejtékes hom­lokát. — Bizonyos tekintetben igaza van önnek, — folytatá kevés szünet múlva, — azonban, hogy meg-­ értsen, az okokat is ismernie kell önnek. Figyeljen, kik az úgynevezett „fesszes* bálokban vettek részt, de kétkedésüket szívesen eloszlatják azok, kik a tó­városi olvasókör által folyó hó 11-én rendezett tánc­­­vigalomban részt vettek, sőt ha ezek tanúbizonysága nem lenne elég, hatósági bizonyítványnyal is lehet igazolni, mert hát a vigalmon jelen volt Havranek József városunk polgármestere, daliás kapitányunk meg éppen a kitűrő rendezőség élén állt s a kör derék igazgatója Festetics Bernő gróffal együtt valódi lelke volt a vigalomnak. A kedélyesség foko­zására nem csekély befolyással volt az is, hogy a fóvárosi kör szeretett elnöke Tassy Béla árvaszéki elnök szintén jelen volt s buzdította az ifjúságot a táncz édes küzdelmeire. E buzdításnak köszönhető valószínűleg az is, hogy a vigalomnak nem a pir­­kodó hajnal, hanem a már „megreggelizett nap“ vetett véget. A kezdet is korán volt. Esti fél kilenc­ órakor jelent meg Ssidel Lajos a daliás bálatya — a par­don — rendező-bizottsági elnök kedves nejével, mire felhangzott a „Rákóczy” induló s rögtön utána a magyar andalgó. Folyt azután páratlan jó kedvvel a táncz késő reggelig. A kitűnően sikerült vigalmon jelen voltak: Seidel Lajosné, dr. Hattyuffy Dezsőné, Mányai Mihályné, Farkas Sándorné, Fortringler Ferencné, özvegy Laufenauer Ferenczné, Illés Zsigmondné, Raukl Zsigmondné, Heisz Alajosné, Roszberger Tyrone, Tarr Endréné, V­uss Pálné, Kovács Elek­né, Tremkó Ferenczné, Marshall Nándorné, Jóth Istvánné, Salamon Károlyné, Kovács Ferencné, Ma­­lomsoky Sán­dorné, Wéber Gusztávné, Bernáth Ig­­nácné, Csizmadia Józsefné, Gyurkovits Alajosné, özv. Mittler Józsefné, Jandrók Istvánné, Montskó Fló­riánná, Forster Flóriánná, Endersz Sándorné, özv. Hollaky Árpádné, özv. Édesné, Korády Jánosné, Fekete Ferenczné stb. úrnők: Illés Irén, Kovács Klementin, Regedy Irén, Matusz Boriska, Heisz nővérek, Roszberger Irén, Mittler Emma és Gizella, Laufenauer Katicza, Ke-tehát. Azon időben igen nyomasztó helyzetben valók s miután Katalin már nem élt, nem utasíthattam el magamtól a segélyező kart, mely becsületem megmentésére nyújtatott felém, így állván a dolog, ne higyje tehát, hogy én nem gyűlölöm a csábítót. Ne higyja, mondom, mert őt azon percztől kezdve gyűlöltem, midőn lábát házunkban először betevé; gyűlölöm ma is és hiszem, hogy a végleszámolás órája nem sokára ütni fog. Reinhard aretán diadalmas mosoly jelent meg e szavak hallatára. — Jól van, — mondá, — nem kívánom, hogy tovább folytassa, eleget tudok már is. S mi hátrál­tatja bosszújának kivitelében ? — Az ön jóléte és boldogságáért való aggo­dalom, — válaszolt a törpe némileg összeszedve magát, — higgyen tehát szavaimnak s legyen meg­győződve, hogy csak javát akarom. Nem ül még oly erősen a nyeregben, mint gondolja, s előbb be kell várnia a dolgok fejlődését, s hogy nevelő atyjának minden ügyfele hű marad-e önhöz is. A nyilt táma­dás atyjának előkelő rokonai ellen sokat árthatna önnek. Ezen támadásnak titokban és oly módon kell megtörténnie, hogy............ Reinhard helyeslőleg bólintott fejével. — Nyugodtan reám bizhatja e dolgot, — mondá, — s nem leszek oly balga, hogy magam alatt vágjam a fát. — Helyest válaszolt a törpe, — tehát csak a temetés után fogunk a cselekvéshez. — Apropos, mielőtt távoznék, nem nézhetném meg még egy­szer a halottat? — Ha kívánja, miért ne ? — mondá Reinhard kedvetlenül, — különös kívánság, mely bátorságra vall. — A­mint vesszük. Én különben nem félek a halottaktól, s szeretem őket látni. — Csodálatos kedvtelés! — csufolódzék Rein­hard, — Klausné asszony majd kalauzolni fogja önt. Verhagen elégülten mosolyogva, udvariasan köszöntő Reinhardot s elhagyá az irodát. (Folytatás kftv.)

Next