Székesfehérvár és Vidéke, 1893. január-június (21. évfolyam, 1-79. szám)
1893-02-14 / 19. szám
Kil-ik évfolyam. Kedd, 1893. február 14. 19. szám. Rögjelaií hetenkínt háromszor: 4 i3 daak 0(idea,csütörtökä3 és szenbatok* I sarkesszőság é* kia4,S-h;vfdfc.' : 3»i sráro*, S»* - tttc»a. %d,ap »e&llegii rémére vonatkozó Ma* tm'ísf fii ■íídfiaeíígek,, relisólamláae'ís ; stnsäa6öite'k stb.' idé táté»bisdok ■t:r-3?tJiáidAwjrak 19 krajoxkórt *W«1*k i'f4s5"*iss&í**it b,&ji7.tá*táéjét 86, K.n«k i • teirji|’s*nt«iiilsí^**ií»*ii..dé8él:ak . & l&g ki ki t,'- 4 M4 vkasalátági*k kaufe*.»-* . TÁRSADALMI-, KÖZMIVELŐDÉSI- ÉS SZÉJfí . »DALMI Mefisetések cs akösölhetők a szerkesztőségben, Klökner Péter és Babik Lőrinc® könyv* kereskedésében. ■^Th&eTB&'n. mindsn poarfcaJalv»t«,lm&l.. WMsUsnkt* Eesvs e ls$ egy eldsls test*»»*) 40 feeSyre y#a heeaztre; egy Mely Meijrtgi^ss MnB Wt fel TShbasSr kiretfib SO isásel: savleen^edés Mes jrlausaSli^F. «**» !«•› m asaaBkinl 4«t al«us.göl * Slöfixetési ára.l. JSgési evre...................8 irt. — kr. Fél évre ...................4 írt. — kr. Negyedévre .... 2 írt. — kr. A „Hyiíttúr‘'>ksE ify ser SS kr. Slőfiietések és hirdetések még elfogadtat&ftk Budapesten t Hftftseastein és Vogler (Jatfki* jiggl.) hirdetési irodájába.: Doottyaute&i it. a*. — btoidberger A. hirdetési irodftjAbai 1 /&I Mi*Ktesfc ». aa. — Dietbens Haaeoftt**» «* izgiet (nS«a Ma«**) fci«is*4#i iK.ddiftib.aa * « I sí ”Kf^»diigSM»<3 At. *11, — fttkal** kdiüi isis \ -t A• Wattítóíie Áíi.’ /;n I «S./SHpWSW* iatitiMswm» «SBEaM^iiäTs'i. f " i Fogy a földbirtokos. A földmivelési miniszter jelentése, amely, a tavalyinál jobban foglalkozik a mezőgazdaságot érintő közgazdasági kérdésekkel is, mindjárt az első lapokon egy felette szomorú jelenség képét tárja elénk. Ismét fogyott Magyarországon, daczára az abszolút szaporodásnak, a földmiveléssel foglalkozó népesség száma, ami 1870 ben még 4.243,948, 1880-ban 3.669,117 volt; már 1890 ben 3.551,407-re apadt. Ez a legszomorúbb jelenség, amit csak közgazdasági életünkről konstatálhatunk. Akkor, amikor a magyar haza lakossága rövid tíz év alatt 1.4 millióval vagyis 10.13%-kal a városoké 15%-kal, Budapesté 36.43 százalékkal emelkedett, mezőgazdasági népességünk folytonosan apadóban van. Ez apadás már 1870-től tart s ez időtől 1890-ig 692 ezer emberre tehető, vagyis a csökkenés 16,3 százalék. Mit jelentenek e számok! Azt, hogy a mezőgazdaság Magyarországon, a pár excilence földmivelő-államban szűnik jövedelmezővé tenni, hogy a haza legegészségesebb, legjózannab eleme, a földmivelő-nép elveszíti biztos kenyerét, mit a föl adott és húzódik be a város küzhödt levegőjébe, vagy ki Amerikába, hol legalább a véletlen morzsámn reménye van tovább tengetni életét. Ahelyett, hogy a sok parlagon heverő, rendetlenül és kihasználatlanul kezelt területek jobb művelés alá vonatnának, hogy a belterjesebb gazdasági kultúra minél több munkáskezet foglalkoztatna, abból évről-évre kevesebb jut Magyarország földjének. És hová lett az a 692 ezer ember? Talán az iparban, az istenített kereskedelemnél nyert biztosabb, nagyobb keresetet? Hiú álomban ringatódzik az, ki ezáltanokat hiszi. Hiszen 20 év alatt 1 millió 569 ezer emberrel szaporodott Magyarország lakossága, ez a szaporulat a 692 ezer hiányánval együtt 2 millió 261 ezer embert tesz ki, komikumnak is sok volna állítani, hogyez mind az 1870-ik év óta alakult gyárakban stb. nyert foglalkozást. De igenis a mostoha gazdasági viszonyok, a helytelen gazdasági politika, a minden gazdasági termény értékesítésénél túltengett közvetítő kereskedelem, az évről-évre jobban szorító adóprés, a gazdasági hitel teljes rendezetlensége, a gazdasági szakértelem teljes hiánya s az egész ország falusi népességét szipolyozó vidéki uzsora; kihúzta a falusi lakosság talpa alól a földet, kiűzte a zsellért,napszámost kicsiny, de biztos hajlékából; jöttek az elemi csapások a filloxeia a mai elpusztult szólók, még máskép haszonvehető parczellái is parlagon hevernek s rohamosan, feltartóztatlanul szaporodik a tönkrementek száma, akik rajonként tolulnak mint a városok felé, remélve, hogy abban a sok ,külső csillogásban, hódító mozgalomban jut nekik is egy kis vaczok, egy falat kenyér. Mi pedig hiszünk a hamis számoknak, és elvakíttatva a nagy külföldi államok metropolisaitól, elég hibásan nemzeti jólétünk hazug jeléül fővárosunkból világvárost igyekszünk csinálni és helyes közgazdasági politikát vélünk követni akkor, midőn a legvégsőig megfeszítjük erőnket a nagy városok teremtésére, elfeledve, hogy biztosancsak a gazdag vidék feleslegéből, de nem száraz kenyere és verejtéke árán, épülhetnek olyan városok, amelyek fényében egy nemzet igazi élete tükröződik vissza. A városi élet abnormis fejlődésének szomorú következményeit, mely a vidék lakosságának felszívásában nyilvánul, tagadták minálunk. Pessimistikus nézetnek, a hajtott agrarizmus szülte rémképének bélyegezték mindenütt, ha valaki reá mert matatni vidéki lakosságnak csökkenése, a mezőgazdasággal foglalkozók számának apadására, szegényedésére. i—e. TÁRCZA. Az Ügyvéd tárczája. — Regény két kötetben. — 38 Irta: Hugó Alfréd. Fordította: M. Mayer Ida. II. KÖTET. (Folytatás.) — S mégis meg kell elégelnie, — válaszolt a törpe rendithetlen nyugalom és ravasz mosolylyal, — az ön érdekében cselekszem, midőn hallgatok s a feleletet akkor tartom fenn, ha elérkezettnek találom az időt arra nézve, hogy ezt aggodalom nélkül megtehetem. — Nyerészkedni akar talán ? — Ments Isten ! — Miért vonakodik tehát? Avagy talán a boldogult atyám iránti kegyelet tartja vissza . — Nem s ismétlem, hogy csupán az ön érdekében hallgatok, amit később ön is be fog látni. Reinhard izgatottsága e kijelentésre tetőpontra hágott s mielőtt válaszolt volna, hosszú léptekkel kezdett fel s alá járni a szobában. Egy jó negyedóráig tartott, mig rendbeszedhette gondolatait, melynek — felpattanva — ilyen kifejezést adott: — Saját érdekemben ? S mi köze van önnek ez én érdekemhez? — Semmi egyéb, — felelt vigyorogva a törpe, — minthogy ön az én testvéremnek, Katalinnak a gyermeke. Érti most már ? Reinhard csaknem magán kívül lett e szavak hallatára s dühvel utasította vissza a nagybácsi beavatkozásait. — Érdekeimet, — mondá, — majd csak én magam fogom megvédeni, elég eszem van hozzá s nem kérek tanácsot öntől. Ismétlem tehát: beszéljen ! Verhagent azonban nem lehetett kapaczitálni. — Várjon, mig a halott a földben lesz, — mondá ügyetlen mozdulattal s rendithetlen hideg vénet, — tudnia kell önnek, hogy az ő akarata volt e titokra egyszers mindenkorra fátyolt borítani; azt is tudja, hogy mily hála és köszönettel tartozik a megboldogultnak, tehát, ha másból nem, legalább kegyeletből tisztelje ez akaratot addig, amig porhüvelye az anyaföldnek vissza nem adatott. Reinhard, kire ez utóbbi szavak mély hatással látszottak lenni, az ablak mélyedésébe húzódott és gondolataiba merült. — Jól van, türelmes leszek tehát és várni fogok, — mondá némi szünet után, — ha előbb egy pár kérdésemre válaszol. — Ha kérdései olyanok lesznek, melyekre tartózkodás nélkül felelhetek, szívesen megteszem. Kérdezzen tehát! — Előkelő ember volt atyám? —kérdé Reinhard el nem titkolható izgatottsággal. — Igen. — Törvényes férje volt anyámnak ? — Nem. Reinhard szemeiben a harag villáma csikázott. — Szerencsétlen ember? — kiáltá Verhagen vállait megragadva, — s ön nem követett el minden lehetőt arra nézve, hogy az illető egybekeljen anyámmal ? — Sajnos, ezt tenni nem állott módomban. Később be fogja ezt látni ön is, mert atyja soha sem fogja elismerni, s ha jogait keresné, csak a gyűlöletet szítaná maga ellen. Reinhard e kijelentés után ismét gondolataiba mélyedt. — S mi indok vezérelte Gumbinner ügyvédet arra, hogy már születésemkor érdeklődjék irántam s adoptáljon ? — kérdé hosszas gondolkozás van. — Ügyésze volt az ön atyjának, s mert házassága nem áldatott meg gyermekekkel, — válaszolt Verhagen vállat vonva. — Örökbefogadási tettével akkor — igaz — áldozatot is hozott ügyfelének; de midőn ezt téve, egyszersmind utódot és öreg napjaira támaszt is nyert önben. — Előkelő születésű ember volt atyám ? — Igen. — S azon előkelő úr nem törődött többé velem ? — Nem, ■ erre nem is volt szüksége, mert Farsangi élet. Terpsidore kisasszony Carneval herceg karján na tartja végleges búcsúzóját. Egy évre elvonulnak a világiés A búcsúzó — mint egy elkeseredett jó-j ( mondás csak két esetben vig, mikor az ember a Capától és a farsangtól búcsúzik. Az utóbbinak bucsúzása van most 63 pedig három napon keresztül nagyon vig kedélyességek között. Ha megfordították volna a farsangot akként, hogy a végét tették volna előre, akkor kedélyesség dolgában évtizedek óta ez lenne a legiigabb farsang. „Finis coronat opus“, vagyis a vég koronázza be a művet, tartja a közmondás. Ha ezt a közmondást tartjuk szem előtt, akkor a jelenlegi farsangunk kitűnő kedélyességgelfolyt le. Tudom, hogy ezt nem akarják elhinni azok, tudta, hogy gyermeke és titka a legjobb kezekben van. — Hát anyámból mi lett? — kérdé Reinhard egyre fokozódó kiváncsiság és nyugtalansággal. — Katalin nem sokára azután, hogy önnek , életet adott, meghalt. Reinhard kebeléből akaratlanul is mély sóhaj ,tört elő. — Anyám tehát meghalt anélkül, hogy énismerhettem volna, — mondá, szemeiből egy kénycseppet törölve ki, — s igy most ön az egyedüli, aki születésem titkát birja? — Igen, én vagyok az egyedüli, — felelt a törpe ravaszul mosolyogva és kezeit dörzsölve. Reinhard ismét megállt a törpe előtt s lásas tekintete áthatólag nyugodott annak torz arczán. [Gyűlölet telte el azon férfiú iránt, kinek életét s köszönhető, kinek neve oly makacsul eltagadtatok előtte, a akit gazdasága és előkelő volta miatt mindekkoráig nem ismerhet. — Nemde a csillogó arany pergése csábitó, s ön, testvérének feláldozott becsületéért busás kárpótlást nyert a hallgatásért ? — mondá tekintetét , egy perezre sem véve le Verhagenről. E nem várt megjegyzésre a törpe felugrott székéről. Sötét pír bobtá el csúf arczát s haragtól s kitágult vörös szemeit megvetőleg jártatá végig az ügyvéden. — Ezt még senki sem merészelte szemembe mondani! — kiáltó rikácsoló hangon. — S én ismétlem, amit mondtam, — folytatá Reinhard a nélkül, hogy tekintetét csak egy perezre is levette volna a törpéről, — hasztalan tehát minden tagadása, mert az önt érdeklő papírok mellett , egy jegyzetet is találtam, melyből világosan kitűnik,hogy atyám önnek, mindjárt születésem után, jelentékeny összeget kölcsönzött. — A kötelezvényt érti ön? — mormogá Verhagen s lehajtá formátlan nagy fejét, ezután székébe ült vissza 8 zsebkendőjével törölgető verejtékes homlokát. — Bizonyos tekintetben igaza van önnek, — folytatá kevés szünet múlva, — azonban, hogy meg- értsen, az okokat is ismernie kell önnek. Figyeljen, kik az úgynevezett „fesszes* bálokban vettek részt, de kétkedésüket szívesen eloszlatják azok, kik a tóvárosi olvasókör által folyó hó 11-én rendezett táncvigalomban részt vettek, sőt ha ezek tanúbizonysága nem lenne elég, hatósági bizonyítványnyal is lehet igazolni, mert hát a vigalmon jelen volt Havranek József városunk polgármestere, daliás kapitányunk meg éppen a kitűrő rendezőség élén állt s a kör derék igazgatója Festetics Bernő gróffal együtt valódi lelke volt a vigalomnak. A kedélyesség fokozására nem csekély befolyással volt az is, hogy a fóvárosi kör szeretett elnöke Tassy Béla árvaszéki elnök szintén jelen volt s buzdította az ifjúságot a táncz édes küzdelmeire. E buzdításnak köszönhető valószínűleg az is, hogy a vigalomnak nem a pirkodó hajnal, hanem a már „megreggelizett nap“ vetett véget. A kezdet is korán volt. Esti fél kilenc órakor jelent meg Ssidel Lajos a daliás bálatya — a pardon — rendező-bizottsági elnök kedves nejével, mire felhangzott a „Rákóczy” induló s rögtön utána a magyar andalgó. Folyt azután páratlan jó kedvvel a táncz késő reggelig. A kitűnően sikerült vigalmon jelen voltak: Seidel Lajosné, dr. Hattyuffy Dezsőné, Mányai Mihályné, Farkas Sándorné, Fortringler Ferencné, özvegy Laufenauer Ferenczné, Illés Zsigmondné, Raukl Zsigmondné, Heisz Alajosné, Roszberger Tyrone, Tarr Endréné, Vuss Pálné, Kovács Elekné, Tremkó Ferenczné, Marshall Nándorné, Jóth Istvánné, Salamon Károlyné, Kovács Ferencné, Malomsoky Sándorné, Wéber Gusztávné, Bernáth Ignácné, Csizmadia Józsefné, Gyurkovits Alajosné, özv. Mittler Józsefné, Jandrók Istvánné, Montskó Flóriánná, Forster Flóriánná, Endersz Sándorné, özv. Hollaky Árpádné, özv. Édesné, Korády Jánosné, Fekete Ferenczné stb. úrnők: Illés Irén, Kovács Klementin, Regedy Irén, Matusz Boriska, Heisz nővérek, Roszberger Irén, Mittler Emma és Gizella, Laufenauer Katicza, Ke-tehát. Azon időben igen nyomasztó helyzetben valók s miután Katalin már nem élt, nem utasíthattam el magamtól a segélyező kart, mely becsületem megmentésére nyújtatott felém, így állván a dolog, ne higyje tehát, hogy én nem gyűlölöm a csábítót. Ne higyja, mondom, mert őt azon percztől kezdve gyűlöltem, midőn lábát házunkban először betevé; gyűlölöm ma is és hiszem, hogy a végleszámolás órája nem sokára ütni fog. Reinhard aretán diadalmas mosoly jelent meg e szavak hallatára. — Jól van, — mondá, — nem kívánom, hogy tovább folytassa, eleget tudok már is. S mi hátráltatja bosszújának kivitelében ? — Az ön jóléte és boldogságáért való aggodalom, — válaszolt a törpe némileg összeszedve magát, — higgyen tehát szavaimnak s legyen meggyőződve, hogy csak javát akarom. Nem ül még oly erősen a nyeregben, mint gondolja, s előbb be kell várnia a dolgok fejlődését, s hogy nevelő atyjának minden ügyfele hű marad-e önhöz is. A nyilt támadás atyjának előkelő rokonai ellen sokat árthatna önnek. Ezen támadásnak titokban és oly módon kell megtörténnie, hogy............ Reinhard helyeslőleg bólintott fejével. — Nyugodtan reám bizhatja e dolgot, — mondá, — s nem leszek oly balga, hogy magam alatt vágjam a fát. — Helyest válaszolt a törpe, — tehát csak a temetés után fogunk a cselekvéshez. — Apropos, mielőtt távoznék, nem nézhetném meg még egyszer a halottat? — Ha kívánja, miért ne ? — mondá Reinhard kedvetlenül, — különös kívánság, mely bátorságra vall. — Amint vesszük. Én különben nem félek a halottaktól, s szeretem őket látni. — Csodálatos kedvtelés! — csufolódzék Reinhard, — Klausné asszony majd kalauzolni fogja önt. Verhagen elégülten mosolyogva, udvariasan köszöntő Reinhardot s elhagyá az irodát. (Folytatás kftv.)