Székesfehérvár és Vidéke, 1901. július-december (29. évfolyam, 75-155. szám)

1901-07-02 / 75. szám

2 ezen »Streber« végre, legalább igen sok esetben, nem azon körülmény által lenne kényszerítve, hogy a nyomorúságos díjazás mellett — ha semmit sem nyújthat is a betegnek, vagy ha csak kivételesen lehet is neki hasznára — mégis csak élnie kell, mert ne felejtsük, hogy a hiba nagyobb ré­sze a társadalmat, nem pedig a gyakorló orvosokat terheli. Többet ér bizony 10 szakszerű, lelkiismeretes és jól átgondolt és tisztességesen áthonorált orvosi látogatás, mint 50 vagy 100 megalamizsnázott orvosi látogatás, a betegre és az orvosra nézve egyaránt! De hát mi történjék szegényebb sorsú polgártársainkkal, kik ha megbetegednek, sem az orvost kellőkép díjazni, sem pedig a patika számlát fedezni nem képesek? Vá­laszom egyszerű. Betegsegélyző pénztáraink jelen szervezetükben, orvosi szempontból, nem nyújtanak, mert nem nyújthatnak — hogy ne mondjam — semmit a betegnek, azok megszűntével tehát szegényebb sorsú betegeink vesztesége igen problematikus lenne. Szegényebb sorsú polgártársaink gyógy­kezeléséről azonban már csak a köz­­egészségügy érdekében is feltétlenül gon­doskodnunk kell és azon terhekben, melye­ket azok gyógykezelése igényel, a társada­lom minden rétege vagyonunk arányában részt venni tartozik, most nem lehet ezen terheket egyszerűen egy rend nyakába várni 1-szer mert gyakorlatilag ez egy oly képte­lenség, mely nem terem jót, sem a köz­egészség ügyének, sem a betegnek, sem az orvosnak; 2-szor mert az egy égbe kiáltó igazságtalanság volna és a jog és köteles­ség közti szükséges egyensúlynak végzetes megbontására vezetne!! . . . Egyébként biz­tosra vehetjük, hogy az orvosi kar mindég és minden körülmény között a humanismus terén, már csak hivatásánál fogva is, a legelsők között fog helyet foglalni! A jókedvű fiatal­ember az igazgatósághoz folya­modott hát, elmondva, hogy a budapesti zene­­akadémiának a tagja, vizsgára készül, a­melynek sikerétől függ, hogy hattagú, neveletlen árvákból álló családját fentarthassa . . . Kéri a gyakorlatok megtartására az engedélyt. .Az igazgatóság föltételesen engedte meg a dolgot. Szakértő próbát rendelt el ugyanis az iránt, hogy a szobában való hegedű játék kihul­­lik-e az utczára, vagy sem ? Ha nem hallik ki, megadják az engedélyt. A mi jó Rácz Mihályunk, a börtönőr volt a szakértő. Kiállt az utczára a kerítés mellé s ugyan­csak lelkiismeretesen figyelt, fülelt, hogy hallik-e valamelyes dana? Egy árva hang nem sok, de bizony annyit nem hallott Rácz Mihály, abból az egyszerű ok­ból, mert a Széchényi Kubelik ez idő alatt­­ nem hegedült. Rácz Mihály jó lélekkel jelenthette, hogy a hegedű szó nem hallik ki az utczára, a­mire azután az igazgatóság megadta az írásbeli engedélyt a szobában való hegedülésre. Estére pedig a Duna part felé sétálók hal­hatták, hogy milyen vígan vannak benn az állam fogházban. Csak egy kis leány van a világon . . . A Széchenyi troubadour ugyanis abban a szent meggyőződésben él, hogy Éva leány­asz­­szony óta egyetlen egy valamire érdemes nő élt és él széles e világon, s Éva anyánknak ez egye­düli képviselője a 47—48-ik szélességi fok De talán mindég legelső helyet foglalta is el! Oh! ha egyszer a nagy­közönség fel­ébredett a műveltség magasabb fokára fog szert tenni; ha majd a hályog szemeiről leesik; ha megfogja tudni különböztetni a valót a szédelgéstől, úgy saját jól felfogott érdekében mily más elbírálásban fogja része­síteni a közegészségügy érdekeit és azok első­sorbani munkásait, az orvosokat! . . . mely körülmény azonban, ugyhiszem egy kis alapos felfordulás nélkül alig fog végbe mehetni! Dr. Révy Ferencz. SZÉKESFEHÉRVÁR ÉS VIDÉKE. A tanévzárás alkalmára. Méltán igen nagy dicséret jut hold. Say Rudolfnak, az iskolaszék volt buzgó és áldoza­tokra kész elnökének, midőn a polgári leányiskola keletkezőben volt. Ép oly bensőséggel adózott a fölolvasó Alföldi Lipót tanárnak és Nemessányi Adélnak, kik néhai Janny József igazgatósága mellett a kezdet nehézségeivel derekasan meg­­küzdöttek. Illőnek tartanám, ha az igazgató és régi ta­nári kar egykorú tanítványai valami módon moz­galmat indítanának az iránt, hogy volt profesz­­szoraiknak kegyeletes hálájukat megemlékezésük­kel lerójják. »Munkálkodásukra — így szólt a fölolvasó — hatóságok, szülők és tanítványok csak elis­meréssel emlékezhetnek vissza, hálával és köszö­nettel, annál inkább, ha tudjuk, hogy azért ások és fáradságos munkáért vajmi csekély javadalma­zásban részesültek. Első tanítóink közül az inté­zetnél már csak Alföldi Lipót urat bírjuk.« Tanügybarát, Péter és Pál ünnepe egyúttal magasabb tan­intézeteinknek is szép ünnepe volt. Egy s ugyanazon időben tódultak a tanulók még egyszer a jelen tanévben a főreáliskola, fő­gimnázium és polgári leányiskolába, hogy tanáraik kezéből a végső írásos ítéletet tanúsított szor­galmukról és tehetségeikről átvegyék. Különösen emelkedetté tette a polgári leányiskola évzáró ünnepét a sorrend következő pontja: »Visszatekintés polgári leányiskolánk 25 éves múltjára, Gőbel János György igazgatótól.« A hallgatóság a megkapó visszaemlékezésekre valóban megfeledkezett a tikkasztó hőségről, mely a zsúfolásig megtelt teremben uralkodott. Bámu­latos körültekintéssel kiterjeszkedett a nagyér­demű igazgató aránylag rövid előadásának kere­tében a nőnevelés minden részletére; megmutatta, miben különben városunk közönsége eddig sem kételkedett, mennyire tudatával bir a czélnak, me­lyet a vezetése alatt álló polgári iskolának követ­nie kell és nemes önérzettel utalt a gazdag ered­ményekre s a tényezőkre, melyek ezeket létrehozták. A »Visszatekintés« nem feledkezett meg senkiről és semmiről, lerótta a kegyeletet az el­hunytak iránt és igazságos jóleső elismeréssel illette a volt és jelen tanerőket, valamint az inté­zet hatóságát és a város nemes közönségét. között, a nógrád megyei Széchény rendezett ta­nácsú városban lakik. A szegény őrvezető lelkendezve rohant be. Nem értette a dolgot. Délután semmi nesz nem hallott, most meg ugyancsak sír a száraz fa. Szólt is miatta, de hiába, ott volt a pecsétes irás. Inkább megdicsérte hát a jókedvű hegedűst: - Azt mondom, a tekintetes úr nem fog megbukni azon a vizitán. Jól rángati a vonót... Hát vannak még naiv lelkek a világon. Egy napon uj lakótárs érkezése volt jelezve. Egyszerre csöngetnek s egy őr kíséretében csak­ugyan megérkezett az uj vendég, névszerint Kokuleczky Tóbiás ur, éktelen lármázás és károm­kodás közepette. Kokuleczky Tóbiás ur ugyanis tökrészeg volt. Az egész éjjelt bucsu-murin töl­tötte s három vonatot késett le, mig azután egyet sikerült megcsípni a barátainak. Abba bele­rakták Kokuleczky urat s a kalauznak megmond­ták, hogy Váczott adja át egy hordárnak, a ki szállítsa őt be az államfogházba. Némi akadályok árán ez meg is történt, de nem sok köszönet volt benne. Kokuleczky Tóbiás, foglalkozására nézve fűszer és gyarmatáru kereskedő, a világ legjám­­borabb embere, ha józan. Az a párbaja is, a­miért most Váczra kellett jönnie, illuminált álla­potában vette eredetét. Ilyenkor pedig Tóbiás urban tótágast áll a lovagiasság. Mindenkivel affaireket csinál, ha kell, ha nem. Lapunk huszonkilenczedik évfolyamának harmadik­ évnegyedében tisztelettel kérjük elő­fizetőinket, hogy előfizetésüket megújítani szí­veskedjenek. Hangzatos programotokra, puffogó frá­zisokra szükségünk nincsen. Tárgyban a valóságot, véleményben legjobb meggyőződé­sünket minden esetben megírni: ez program­­münk. A lapnak huszonkilencz esztendős fennállása mutatja, hogy az olvasó közönség helyeselte irányunkat. Ebben a legnemesebb szankcióban, a közvélemény elismerésében találjuk fáradságos — és a vidéki sajtó­viszonyok közepette, küzdelmes munkánk jutalmát. A „Székesfehérvár és Vidéke“ szerkesztősége és kiadóhivatala. A kisérő börtönőrnek is azt mondta nagy akadozva: — Én bemegyek, nem bánom. De barátom, maga nem lovagias ember, ha a segédséget el nem fogadja. Én az i . . . igazgatót provokálni akarom . . . A derék férfiú csakugyan provokálni akarta a fogházigazgatót, a­miért egy kupiczával sem akart inni abból az üveg cognacból, a­mit direkt e czélra magával hozott a muriból. Sőt az üveget el is vétette tőle. Nagy nehezen a börtönőr segítségével le­fektettük a minden öreg ágyuk e kollégáját s félig horkolt már, a mikor még a lelkünkre kö­tötte, hogy ha a vasúti kalauz, a hordár­ vagy a fogház igazgató segédei jelentkeznének, a legszi­gorúbb feltételeket állapítsuk meg. Ezen az emberen a megtorló igazságszol­gáltatás javító hatása ugyan nem nagyon lát­szott meg. Kokuleczky úr kalandjain kívül a kötelező anziksz-divat is jelentékeny mulatságát képezte a változó benn lakóknak, a­kik fölött­­ lettek lé­gyen jogász gyerekek vagy öreg méltóságos urak - a szegény Klein úr egyaránt uralkodott. Ő az államfoglyok doyenje. Az anziksz-kötele­zettség abból áll, hogy minden államfogoly kö­teles a többi államfogoly által tetszés szerint diktált czimre egy-egy anzikszot küldeni, saját aláírásával. Hát kérem az anziksz-czimek csupa Ilonka, HÍREK. Előfizetési felhívás.

Next