Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1877
Melyet midőn a hegytetőn Jó Detre szász eszébe vön, Mint hullámot a sziklagát Visszanyomá futó hadát. Kezében a nagy dárdanyél Keresztbe fogva nem henyél: Egy vége szúr, más vége üt, Tör, zúz, seper, dönt mindenütt. Mily nagy mérvet öltött a harcz s mily kimeríthetetlen volt mindkét fél emmberszáma, — szépen rajzolja a következő versszak. 16. Sokat leölt az éji harcz, Porba borult sok büszke arcz: De, mint hullám hullámra kél, Jár a halotton, a ki él. És bár a holtnak száma nincs, Az élőknek egy híja sincs, Mindenfelől a hegyközön Új had tolong, új népözön. A mérhetlen néptömeg s még inkább az, hogy a gonosz — szellem — Manó — új áldozatokat vár: felkölti a harcz rémeit. A turul, a minek harczi jósmadara még nem repdes, még lecsüngve áll; de a vészbanyák ott fenn annál vadabbul csikorganak s Hadúr nem jó. Indokolt a költő bánatos megszólítása: 17, Hej Béla, most, hej Kadosa, Kemény táncz lesz ez a tusa! Barna hajú szép honfiak, Mi haszna még a gyors nyilak! Bár tőlök a nap elborul, Tárnokvölgye bealkonyul, Zászlótokon lecsüngve áll, Nem repdes a turulmadár. A tudósok a tánczot a pogány istentiszteleti szertartásokból származtatják. A táncz a hún népnél sem volt idegen. A Bécsi Képes Krópista a hún