Állami Ybl gimnázium, Székesfehérvár, 1875

/ A távozó igazgató búcsúszava. IT U­­tolsó tisztemet teljesítem, midőn ez értesítőt közkézre bocsájtom: engedjenek kegyes olvasóim nehány bucsú­­■r­ szót ejtenem.­­ Az alreáliskolából lett főreáltanoda és igazgatóságom együdősek. Telve sok szép reménynyel, ringatom védenczem bölcsőjét s még többet ápolom, gondozom később a kisdedet, midőn oly meglepően szép fejlődést tanú­sított; úgy tetszett, hogy a gondviselésnek engemet illető végzetét úgy teljesítem, ha elmém minden gondolatát, szivem minden dobbanását ez intézet jövőjének szentelem. Hogy mit tettem, hogy mennyiben volt működésem jó, vagy rész, annak megítélésében tanártársaim az illetékes bírák, kiknek tudtával hangzott minden szám s történt minden mozdulatom, — de szándékaim méltánylásában itélőbirámul csak lelkiismeretemet tekinthetem, s ez nyugodt, mert aggodalom nélkül engedi elmondanom, hogy erőimtől telhetőleg mindent megtettem az intézet felvirágoztatá­sára, nem kíméltem fáradságot, nem időt, elannyira, hogy feledem­ az első személyt, feledem önmagamat. Átesve a kezdet nehézségein, leánytanodát állítottam. E mellett legkevésbé sem lazult a láncz, mely a reáliskola ügyéhez fűzött, de fájdalommal kelle tapasztalnom, hogy testtel-lésekkel csak egyik ügy szolgálatában állhatok; kellett, hogy egyikkel szakítsak. Egyik oly kedves volt nekem, mint a másik. Az erősebbel szakítok, azért-e, mert erősebb, és amaz inkább igényli a nem fáradó kezet, vagy azért, mert minden vonzóbb pályája elején, mint közepén, vagy épen végzetén, nem fejtegetem. Inkább óhajtok még egy kézszorítást kedves tanártársaimtól, egy utolsó pillantást feledhetlen tanítványaimtól, a­kik mindnyájához, s az intézet minden barátjához, jótevőjéhez, habár önszántamból, mégis fájdalommal intézem a végső Isten-hozzádot! M. A. I*

Next