Állami Ybl gimnázium, Székesfehérvár, 1938

Dr. Mohai Lajos 1886—1939. Zimankós téli időben, szállingózó hópelyhek közt hagyott el ben­nünket csendben, szerényen, amilyen csendes és szerény volt egész egyénisége. Még előttünk látjuk ismert jóságos arcát, azokat a beszé­des, barátságos szemeket, még halljuk nyugodt hangját, mely vigasz­talva simított végig a fájó gyermekszíven, máskor sziporkázó szelle­mességgel hangzott el meghitt baráti körben. Közel fél éve pedig aggódó sejtelemmel beszélt a halálos kórról, mely erős szervezetét megtámadta, és lassan megemésztette életerejét, — és ma nincs többé. Jóságos alakja nem tűnt fel többé a volt reáliskola táján, sem a fehérvári határban a vadásztársaságok kedves tagjaként; nem látjuk többé az Egyházközség asztalánál, a társas körök emelvényén, de leginkább az iskola katedrája érzi hiányát, ahol egy életet töltött telve lelkese­déssel, túláradó atyai szeretettel és teljes odaadással. Dr. Mohai Lajos Székesfehérvárott született 1886. jún. 14-én. Iskoláit a helybeli ciszt. rendi kat. gimnáziumban végezte mindvégig kiváló eredménnyel. Itt tűnt fel először tehetsége és vallásos lelke, úgyhogy az ifjúsági Mária-Kongregációnak egyik első prefektusa lett. Tanulmányait a budapesti m. kir. Tud. Egyetemen mint a Báró Eötvös József-Kollégium tagja folytatta, és 1908-ban a finnugor nyelvészet­ből bölcsészetdoktori oklevelet szerzett. Tanári pályáját a keszthelyi premontrei r. gimnáziumban kezdte 1908-ban. A következő évben az állam szolgálatába lépett. Először Lőcsén a kir. kat. gimnáziumhoz került, majd Munkácson teljesített szolgálatot. A világháború után 1919. húsvétjén hazajött szülővárosába, de állomáshelyére már nem térhe­tett vissza. A cseh uralom megkezdte állástvesztő működését, és ő is a menekülő magyar tisztviselőtársadalom keserű kenyerét volt kény­telen enni.­­ Mohai Lajost szülővárosa fogadta vissza ölébe, itt nyert állást az akkori főreáliskolában. Szeretetreméltó egyénisége hamar megkedveltette nemcsak az iskolában, hanem a város társadalmának széles körében is. Rajongó természetszeretete a vadász társaságok kedvelt tagjává tette, széleskörű műveltsége és ragyogó előadóképes­sége a társadalmi egyesületek vezetőségében biztosított számára helyet. Nem szeretett fenn forogni sohasem. Szerény egyénisége a csend­ben dolgozó munkás férfi szerepét szánta neki, de ha a közélet az első sorokba szólította, igaz lelkiismerettel, emberül állotta meg helyét. A múlt esztendő végén orvosainak tanácsára búcsút kellett mon­dania az iskolának, ahol lelkének fáklyája ellobogott. A sorvasztó kór nem engedte, hogy a nyugalom pihenőjét élvezze, mert félév múlva, jan. 4-én áldásos lelkét visszaadta az Úrnak. — Temetése napján, mintha a szomorú életsors újra összekötötte volna lelkét utolsó állo­

Next