Szent Margit leánygimnázium, Székesfehérvár, 1943
Hősök és szentek. Gondolatok Árpádházi Boldog Margit szenttéavatására. — A szabadelvű és a marxista gondolkodás eltemette a hőst. Irtózott azoktól a szellemi és akarati óriásoktól, akik a pénzszerzésen, bankalapításon és szérum-felfedezésen túl valami mást is vallottak életük eszményének. Mivel ez a gondolkodásmód gyökerében anyagelvű volt és a misztikumban legfeljebb az őssejt babonájáig jutott el, tagadta az eszmények, a nagy egyéniségek történelemalakító hatását. Kénytelen volt elismerni ugyan a nagy embereket, de jellegzetes íróiparosai igyekeztek megfosztani őket hősi nimbuszuktól, és papucsban meg hálókabátban állították őket — hazug egyoldalúsággal — az örökké serdülő szellemű nagyközönség elé. Ez a hősgyilkolás merőben idegen a magyar szellemtől, még akkor is, ha esetleg született magyar írók követik el. A hang ebben az esetben ugyanis Jákobé, de a kéz Ézsaué! A magyar ember minden reális kiegyensúlyozottsága ellenére is hisz az eszményekben, individuális lelki alkatánál fogva mélységesen becsüli a nagy tetteket, és óhajtva áhítja a hőst, hogy legyen kit magasztalnia, legyen kitől várnia szabadítását a szorongattatások idején. Népünk van még annyira férfias és gyermeki, hogy hinni tudjon a hősökben! Szent Istvánnak legalább a jobbját könyörögte ki az Úristentől, hogy itt maradjon köztünk jelképnek. Szent Lászlóról híven hitte, hogy »sárig arany« szobra életre kel Várad főterén, ha ellenség jön; Hunyadi János hősiességének emléke köztünk zeng a déli harangszóban; Mátyásra ma is olyan rajongva tekint népünk, mint Fadrusz magyarja a kolozsvári szobron; a sokáig mellőzött Zrínyi Miklós, a költő és a hadvezér napjainkban kapja meg az őt megillető kultuszt; Rákóczi ott él dalainkban, verseinkben; Petőfit még halála után félszáz esztendővel is élőnek álmodta a mítosz-teremtő magyar képzelet; Széchenyi minden magyar mögött felbukkanik, aki valami újat, gyökereset akar alkotni; és Kossuth apánk szinte mesebeli alakká nőtt, mint a nagy magyar fellángolások jelképe. De van a magyar Pantheonnak egy női csarnoka is. Ha hírben, kultuszban nem is oly mélyre tagozódó, mint a nagy magyar férfiaké, de a lélek hősi izzásában, az önfeláldozás szent mértéktelenségében egyenértékű vele. Igaz, a női lélek hősies csodái nem mindig férnek bele a megszokott hős-szemléletbe. Legyünk őszinték: a hős fogalmát — mint oly sok mindent — férfiérdekkel határoztuk meg. Kit nevezünk általában hősnek? Aki valami nagy célért valami rendkívüli tettet vagy tett-sorozatot hajt végre élete kockáztatásával vagy feláldozásával. Tehát csak az aktív ember, az expanzív, akarati ember a hős a köznapi szemléletben: a tettember, akinek valami köze van a fizikai harchoz. A türelem, önmegtagadás, önfeláldozás, másokért való csendes elégés hősei, a passzív hősök, befelé hősök a köznapi szemléletben nem számítanak a hősök közé. Ezért jut mostoha értékeléshez a nő, ez a férfival szemben passzívabb lény.