Székesfejérvár, 1875 (5. évfolyam, 1-104. szám)

1875-09-11 / 73. szám

'­ff X? ' & * Irodalom és művészet. A szépmű­vészetekről, főleg a költészet és festészet rokonságáról. Irta: Gróf Zichy Jenő. — Felolvastatott a Vörösmarty-körben 1874. évi deczember 4 . (Vége.) Zeuxis a nagy görög festész Crotonában léte al­kalmával többi között Homer Helénáját festé; a hal­hatatlan költő azon sorai szerint, melyekben ez előadja e remek nő megjelenését Troja egyik kapujánál, hogy a Menelaus és Paris közötti párbaj kimenetelét lássa, melynek eredményétől sorsa függött — s az oda gyűlt aggok szépségétől elragadtatva ezen nevezetes szavakat susogják: „Ez asszony méltó, hogy érette két nemzet a hosszú harcz nyomorait tűrje.“—Soha sem verseny­zett, mondja Valerius, e képre a festészet és költészet hasonló mérvben. A győzelem egyik részére sem haj­lott, mert mindkettő kiérdemelte a koronát. Mert miként a bölcs költő,­mérsékletében, a költészet határai közt maradt, s a helyett, hogy Helena szépségét részletes leírás által iparkodott volna előadni, igen helyesen a a költészetnek inkább hatalmában álló eszközökhöz nyúlt és a szépség elragadó hatását rajzolta, mely még azon aggokat sem hagyta hidegen, s maga az alak körvonalazását a lélekre bízta, úgy a nem ke­vésbé bölcs festész, a szépséget egyedül csak állomá­nyai összhangzatosságában állitá a szem elé s a hatást, melyet a nézőben ébreszteni akart, műve formáitól várta. Tábláján egyedül Helena állott, melynek természetes formái a művészet legfenségesebb alakításával voltak adva.—Zeuxis tehát Helénájának eszméjét Homertől vette, a költő szelleme itt művész rokonára talált, tár­gyát kikölcsönözé és a festész­ezt művészete szabályai szerint újra alakitá és mégis különböző utakon egy czélhoz jutottak: a szépség eszményesítéséhez. Homer a görög művészet virágzó kora előtt századokkal élt, a természet szépségeit festői lélekkel vizsgálta s plasti­­cus nagyszerű alakításaiban bámulatos nagy marad örök időkre. Nem csoda tehát, ha a későbbi művészek sokban általa tanulták ismerni a természet szépségeit és ennek eszményítését. A­mit Zeuxis, Apelles, Phydias Homertől tanultak, a következők eltanulták ezektől s mint rokoni hagyo­mányt öröklik e tanokat a művészek mai napig is. A közép­korban Dante egyike azon költőknek, kik a képzőművészetekre kiváló befolyással voltak. Az ő idejében azonban, mely a keresztény képzőművésze­tek bölcsőjére esik, már nem voltak oly elszigeteltek a két művészet határai, mint a görögöknél. Simonides, értekezésem elején felhozott bölcs, mondatát úgy értelmezték ekkor már, hogy a­mit a költőnek szabad, szabad a festőnek is: nem értették azon finom megkülönböztetést, melyet azon mondat a költészet és festészet határaira tesz, vagy nem akarták figyelembe venni. Átcsapott a két művész egymás kor­látain. — így állott elő a festészetben az allegória és symbolizálás, a költészetben az alak léle­kre hatásának előadása helyett magának az alaknak rajzolása. A költészet és festészet szellemi rokonságát tár­gyalva, nem szabad e két művészet egy lényegében igen­is különböző praegnans momentumáról megfeled­keznünk, arról t. i. hogy a festészet szolgálatjára áll a tér, holott a költészetnek az idő! Ennek tehát minden lehet, a mi az időben lefoly, mig amannak csak egy megkötött tárgyhoz kapcsolt eszmét lehet egyszerre előadni. — Például: a költő elmondhatja mikép állott ellent Laokoon a Trójába viendő nagy falónak, miként vonta ezért magára Minerva istenasszony haragját és ez által küldött óriási kigyó mint vetett véget az ő és két fia életének. De a festész ezt egyszerre nem teheti, a tér, mely csak formát képes felvenni nem engedi azt meg. — A képiró Laokoonnak egyik, vagy másik helyzetét adhatja csak egyszerre s ha másként tesz, több képet fest egy táblára. Ezért csinálhatott Sophok­les Laokoonból egy tragédiát s ezért adhattak Alesander és társai egy műben csak egy situatiót Laokoon tör­ténetéből, mely világhírű plasticus mű jelenleg is még a nápolyi úgynevezett Muzeo borbonico legremekebb és legbecsesebb műkincsei közé számíttatik. Újabb időkben az allegóriás festészet, mely volta­­képen a két művészet összesítése, mindig nagyobb és nagyobb tért foglalt, századunk legjelesebb képírói, mint a minő Cornelius, Kaulbach, Wiertz, Than, Jérome Zichy stb. ezen újabb tannak apostolaivá lettek mind. Hazai művészeink között tán Orlai Soma volt a leg­első jégtörő a művészet ezen pályáján, a midőn Vörös­marty egyik költői beszélykéjét „Szép Ilonka“ czimű költeményét véve művészi munkálodása feladatául, e sikerült mű különben sokkal ismertebb, minthogy én azt tisztelt hallgatóimnak leírjam; beszél maga mellett a művész munkája, melyről nem bírálat, de elismeréskép ki kell mondanunk, hogy megfelel a művész által vá­lasztott költemény szépségének! Ilyen irányú munkák között különben legelső helyen felemlítendő a nem rég meghalt Schwindt Mór, Szép Melusina nevű műsoro­­zata, a költészet symbolicus ecsetelésének tán ez a leg­remekebb műve. Végül a festészet egy elvitázhatlan előnyét kell, hogy felhozzam még itt, a­melyet viszont a költészet­tel szemben a festőművészet bir és ez abban áll, hogy a költészet csak a költő eredeti anyanyelvében bir magasztos voltának teljes fényében tündökölni, csak teljes eredetiségében bir a költészet elragadtató hatás­sal lenni, — a legremekebb költészet bármely kelleme­­tes hangzatú nyelvre való átfordítása is történne ezen fordítás a legremekebb költő által is, bizony az mégis csak a költemény szépségének rovására történnék, mert eredetiségével hatása is elveszett, holott a festészetről majdnem ugyanazt lehetne mondani a­mit a zenéről, hogy ez az összes civilizált világ nyelve! Engedjék meg, hogy itt példaképen Vörösmarty hatalmas „Szó­zatját“ említsem föl, az újabb kor pocsisa tán alig bir egy remekebb költeményt, mely hatalmasabban bírna egy nemzet lelkéhez szólani, elragadná ez magával lelkesítő erejével a legtunyább kedélyeket is! A fran­czia és német literatura egyes mesterei próbálkoztak meg e hősköltemény átfordításával és mivé lett az a híres Saint René Tayllandier tolla alatt, szép csinos kis művecske, ép úgy Kertbényi német fordítása is! de a lelkesítő erőt, az elragadtató hatást, azt mondhatni, a „Szózat“ lelkét híjába keressük, elveszett elpárolgott az a fordítás műtétele alatt. Engedjék meg, hogy ezen általános megjegyzéssel a mai előadásomat bezárjam — fogadják tisztelt hall­gatóim szíves türelmükért legőszintébb hálám kifejezését. Ezen mai fölolvasásomat különben úgy kérem te­kinteni, mint egy a szépművészetekről tartandó rendes előadási folyam bevezetését, ha az én igen tisztelt hallgatóim kívánságával és óhajával találkozom, föltéve hogy a Vörömarty-kör tisztelt választmánya e kíván­ságnak kifejezést ad, késznek nyilatkozom magára a mai napon megkezdett fölolvasást a jövő Vörösmarty ünnepélyek valamelyikén folytatólag fölvenni és pedig a mai, úgy mondhatnám, előszóban körvonalazott irány­ban és így jövő alkalomkor a szépművészetek elága­zásairól, és a festészet egyes iskoláiról, annak fokozatos fejlődéséről értekeznék. "I de soha ne engedje, hogy fejét fölemelje az és őt legyűrje.“ Nagybátyám lehorgasztotta fejét; „nem, nem, nem“ szólott, „senki sem praedestinálhatja magát a nagyságra. Theóriád csak boldogtalan különczöket szülhet, de nem nagy embereket. Egyoldalú merevség jóra nem vezethet.“ „És ki tudná megvonni a határvonalat nagy gon­dolkodó, nagy ember és nagy különcz között?“ kérde Lichtenberg, „e fogalmak gyakran összevegyülnek. Téved, ki a nagy emberben mindig harmóniát keres, a nő merő öszhang, a férfi merő egyhangúság. Hogy a nők közt első lehess, apró erényeik mindegyikében kitűnőnek kell lenned, de a nagy férfi egyetlen darab faragatlan gránitszikla lehet, melynél csak a súly jő számításba; minden egyéb mellékes dolog.“ „Elismerem, hogy ebben igazad lehet, de mikép áll ez összefüggésben azzal, a­mit én érzek?“ kérdem. „Miképen? Szorosabban mint gondolnád. Ki a fájdalomnak nem enged, az a férfiú, ki a fájdalmat felhasználni tudja, ki abból épít, az a nagy ember. Nem láttad-e a lángot, mely éget s rombol, nem láttad-e alkotni is? Minden nagy veszedelem, mely az embert körülveszi, egy-egy nagy munkaerő, csak alkalmazni tudjuk: a vizát, mely malmokat hajt, a légáram, mely a hajót viszi, a tűz, mely az aranyat olvasztja, így a fájdalom is, mely tud ösztönözni vagy bénítani; kit a fájdalom kerget, az gyorsabban halad másoknál, de a­kit leköt, az mozdulatlanul vesztegel.“ „Igen,“ mondom, áthatva az ő rendületlen hitétől „én keresem és megtalálom a fájdalmat a legtöbb nagy ember életében. Egyedül, egyedül álltak ők oly sok esetben, elszigetelten, de magasan, nem találva rokon­kedelt nőben vagy férfiban, melyre lehajthatták volna fáradt fejüket.“ Nagybátyám fölkelt e szavakra, megfogta kezemet s néma részvéttel rám tekintett. „Így vagyunk?“ kérdé szomorúan. „Fájdalom, igen. Szivem nem tudja megveszte­getni eszemet. Látom, bár nem akarom látni, a sze­relmet Haide szívében. Azt pedig jól tudom, hogy ő csak egyszer tud szeretni. El, el, messzire!“ Lehetett-e itt szólni? Némán megindultunk és ha­ladtunk a park széléhez hosszú fasoron keresztül. Még égett bennem az elhatározás, melyet Lichtenberg hős gondolkodása kigyűjtött, s mégis én voltam az első, ki az ismerős hangokat meghallottam, melyekre szivem halálos ijedéssel összerezzent. Gyors rántással kivontam magamat Lichtenberg karjaiból és néhány szökéssel ott termettem a park bejáratánál. Ott ült Oraár egy padon csendesen őrködve, és tőle messzebb Haidé szép alakja magaslott; de nem büszkén és délczegen mint azelőtt, hanem meghajolva mint a letört liliom. Előtte állt az a magas, sötét idegen, kinek arczát nem vehettem ki, de szivem egyetlen dobbanása meg­mondta nekem, hogy ki az; hanyagul támaszkodott fölkantározott paripájához, melyet a kantárszáron fogva tartott. Haidé megijedt s méginkább megijedt, midőn a vad lángot látta szememben, mikor oda léptem gyorsan, de egyetlen szó avagy egyetlen intés nélkül. (Folytatása következik.) — 318 — A tornázás története. — Tel. Matolay Elek pestbudai tornaegyleti elnök előadásai után. — Hogy az embert, mint okos lényt, kinek testi és lelki tehetségei csak idő folytával fejlődnek ki, nevelni kell, senki sem tagadja s nem is tagadta soha; csupán talán arra nézve támadhatna kétely: váljon mikor és miben kezdjük a nevelést? Mellőzve a különböző vé­leményeket s a jelen kor szellemét, azt vélem, hogy a nevelést az élet első korszakában kell kezdeni, s a testi és szellemi fejlődéssel összekötve együttesen to­vább fejleszteni; mind a mellett azonban első dolgunk legyen a gyermekben a testi erők fejlesztése, nagyob­­bítása és művelése, mert csakis ezek adják meg a szellemnek azon fogékonyságot, melylyel az egyén vndoran léphet elő a nevelés további ösvényén; ezek adják meg továbbá az egészséget, mely nélkül a leg­­elhatározóbb akaratú egyén sem fogja sikeresen végez­hetni foglalatosságait. Minden időnek magasabb szellemű férfiai elismer­ték ezen ágát a testi nevelésnek, mint pl. Rousseau, a bölcs Locke, Rollin, s minden sokfélesége mellett is véleményeik­, elveik­ és meggyőződésüknek, meg­egyeztek abban, hogy a gyermek teljes erejét minde­nek előtt gyakorolni kell. Ezen nagyfontosságú elvet már a régi görögök és rómaiak is kiváló figyelemre méltatták, tudván, hogy általa a test edzettebb, erő­sebb, ügyesebb,­­ a lélek pedig vndorabb. Ítélet- és fölfogásban könnyebb, a veszedelmekben találékonyabb és bátrabb lesz. A legrégibb időben a legmiveletlenebb s vad né­peknél akadunk testgyakorlásra. Az emberek különféle foglalkozásai: a földmivelés, vadászat, harczviselés stb. késztették őket mindenféle mozgásokat véghezvinni, melyek azonban nem tervszerű s rendszeres tornázás, hanem csak ösztönszerű mozgások voltak. Az ókor egyik legmiveltebb népe, a görög, először látta be, hogy a testet ép úgy mint a lelket, különféle gyakor­latok által képezni kell s a testgyakorlásra kiváló figye­lemmel volt. Az ország minden részeiben oly intéze­teket állítottak föl, hol a szabad nép fiai (a rabszolgák gyermekei kizárattak) a tornászatból rendszeres okta­tást nyertek. Az ily intézeteket elnevezték: Palaestra, Hysta, Ephebeum, Stadium, s vezetésével az úgyne­vezett Gymnasiarchok, Hystarchok, Sophronistok valá­­nak megbízva, kik mellett a Gymnaszok és Pedotri­­benek működtek úgy, hogy csak az utóbbiak voltak a tulajdonképeni tanítók. A tanítás a Pent­hatlon rendszer szerint vezettetett. Ezen Penthatlon öt részből állott, u. m.: futás, ugrás, tányér- és gerelyvetés és a birkózás, a birkózás az öklözéssel is összekapcsoltatott s ezt elnevezték: Pancratiának. A tornahelyiségek ak­ként voltak építve, hogy abban külön szobák a vet­­kőzésre, meleg és hideg fürdők találtattak. Mielőtt az ifjú a tornázáshoz fogott volna, egészen levetkőzött, tehát mezítelen testtel tornázott, mi az akkori idők fogalmával megegyezett, testét egészen beolajozta s homokkal behintette, hogy részint sikamlós s könnyű legyen, részint pedig, hogy a különféle fogásoknál ne csuszszék. Minden tanuló korára és erejére nézve csa­patokba osztatott be s a Penthatlon gyakorlásán keresz­tül vitetett. A futás és ugrás, különösen a mély ugrás lábgyakorlatul, a tányér és gerely vetés kargyakorlatul, a birkózás az egész test minden részének együttes gyakorlására szolgált. A tornázás mindenkire kötelező volt és nyilvános az olympiai ünnepélyeken, melyek minden négy évben tartottak. A győző átalános meg­tiszteltetésben részesült s az ünnepély utolsó napján megkoszoruztatott. Az ilyen koszorú elnyerése a görög ifjú legfőbb dicsőségét képezte, minek következtében minden erejét megfeszitő czélja elérésére, miből kö­vetkezik, hogy Göröghonban a tornázás tetőpontját érte el; azonban a görög nép hanyatlásával a testgyakorlás is hanyatlásnak indult. Az ókor egy másik népénél, a rómaiaknál is ta­lálunk testgyakorlást. Itt azonban korántsem volt oly virágzó és kifejlődött mint a görögöknél, nem is birt azon állami fontossággal, mint ott, hanem egyszerű mesterség gyanánt vétetett s az úgynevezett Athléták tűntek csak ki különösen, de a nép előtt oly csekély értékkel birtak, mint a színészek. A rómaiak a test­­gyakorlást inkább a harczképessé való tételre használ­ták fel s különösen a vívásban képezték magukat, így származtak a gladiátorok, kik a vívásban valóságos művészek voltak, s kik nyilvánosan az amphitheatrum­­ban az állam által gazdagon díjazva, a nép mulattatá­­sára egymással vívtak s nem egyszer hagyta ott életét a legyőzött, így látjuk a testgyakorlást mindinkább elfajulni, míg csakhamar el is nyomatott. Évszázadok hoszszú során át lassan kint kezdett csak a tornázás fejlődni, mivel belátták, hogy nem elég az embernek csak egyik részét — a lelket—képezni, hanem az egész embert kell nevelni, s így a másik részének — a testnek — képzésére is tekintettel kell lenni, mert csak „egész­

Next