Székesfejérvár, 1875 (5. évfolyam, 1-104. szám)
1875-09-11 / 73. szám
'ff X? ' & * Irodalom és művészet. A szépművészetekről, főleg a költészet és festészet rokonságáról. Irta: Gróf Zichy Jenő. — Felolvastatott a Vörösmarty-körben 1874. évi deczember 4 . (Vége.) Zeuxis a nagy görög festész Crotonában léte alkalmával többi között Homer Helénáját festé; a halhatatlan költő azon sorai szerint, melyekben ez előadja e remek nő megjelenését Troja egyik kapujánál, hogy a Menelaus és Paris közötti párbaj kimenetelét lássa, melynek eredményétől sorsa függött — s az oda gyűlt aggok szépségétől elragadtatva ezen nevezetes szavakat susogják: „Ez asszony méltó, hogy érette két nemzet a hosszú harcz nyomorait tűrje.“—Soha sem versenyzett, mondja Valerius, e képre a festészet és költészet hasonló mérvben. A győzelem egyik részére sem hajlott, mert mindkettő kiérdemelte a koronát. Mert miként a bölcs költő,mérsékletében, a költészet határai közt maradt, s a helyett, hogy Helena szépségét részletes leírás által iparkodott volna előadni, igen helyesen a a költészetnek inkább hatalmában álló eszközökhöz nyúlt és a szépség elragadó hatását rajzolta, mely még azon aggokat sem hagyta hidegen, s maga az alak körvonalazását a lélekre bízta, úgy a nem kevésbé bölcs festész, a szépséget egyedül csak állományai összhangzatosságában állitá a szem elé s a hatást, melyet a nézőben ébreszteni akart, műve formáitól várta. Tábláján egyedül Helena állott, melynek természetes formái a művészet legfenségesebb alakításával voltak adva.—Zeuxis tehát Helénájának eszméjét Homertől vette, a költő szelleme itt művész rokonára talált, tárgyát kikölcsönözé és a festészezt művészete szabályai szerint újra alakitá és mégis különböző utakon egy czélhoz jutottak: a szépség eszményesítéséhez. Homer a görög művészet virágzó kora előtt századokkal élt, a természet szépségeit festői lélekkel vizsgálta s plasticus nagyszerű alakításaiban bámulatos nagy marad örök időkre. Nem csoda tehát, ha a későbbi művészek sokban általa tanulták ismerni a természet szépségeit és ennek eszményítését. Amit Zeuxis, Apelles, Phydias Homertől tanultak, a következők eltanulták ezektől s mint rokoni hagyományt öröklik e tanokat a művészek mai napig is. A középkorban Dante egyike azon költőknek, kik a képzőművészetekre kiváló befolyással voltak. Az ő idejében azonban, mely a keresztény képzőművészetek bölcsőjére esik, már nem voltak oly elszigeteltek a két művészet határai, mint a görögöknél. Simonides, értekezésem elején felhozott bölcs, mondatát úgy értelmezték ekkor már, hogy amit a költőnek szabad, szabad a festőnek is: nem értették azon finom megkülönböztetést, melyet azon mondat a költészet és festészet határaira tesz, vagy nem akarták figyelembe venni. Átcsapott a két művész egymás korlátain. — így állott elő a festészetben az allegória és symbolizálás, a költészetben az alak lélekre hatásának előadása helyett magának az alaknak rajzolása. A költészet és festészet szellemi rokonságát tárgyalva, nem szabad e két művészet egy lényegében igenis különböző praegnans momentumáról megfeledkeznünk, arról t. i. hogy a festészet szolgálatjára áll a tér, holott a költészetnek az idő! Ennek tehát minden lehet, a mi az időben lefoly, mig amannak csak egy megkötött tárgyhoz kapcsolt eszmét lehet egyszerre előadni. — Például: a költő elmondhatja mikép állott ellent Laokoon a Trójába viendő nagy falónak, miként vonta ezért magára Minerva istenasszony haragját és ez által küldött óriási kigyó mint vetett véget az ő és két fia életének. De a festész ezt egyszerre nem teheti, a tér, mely csak formát képes felvenni nem engedi azt meg. — A képiró Laokoonnak egyik, vagy másik helyzetét adhatja csak egyszerre s ha másként tesz, több képet fest egy táblára. Ezért csinálhatott Sophokles Laokoonból egy tragédiát s ezért adhattak Alesander és társai egy műben csak egy situatiót Laokoon történetéből, mely világhírű plasticus mű jelenleg is még a nápolyi úgynevezett Muzeo borbonico legremekebb és legbecsesebb műkincsei közé számíttatik. Újabb időkben az allegóriás festészet, mely voltaképen a két művészet összesítése, mindig nagyobb és nagyobb tért foglalt, századunk legjelesebb képírói, mint a minő Cornelius, Kaulbach, Wiertz, Than, Jérome Zichy stb. ezen újabb tannak apostolaivá lettek mind. Hazai művészeink között tán Orlai Soma volt a legelső jégtörő a művészet ezen pályáján, a midőn Vörösmarty egyik költői beszélykéjét „Szép Ilonka“ czimű költeményét véve művészi munkálodása feladatául, e sikerült mű különben sokkal ismertebb, minthogy én azt tisztelt hallgatóimnak leírjam; beszél maga mellett a művész munkája, melyről nem bírálat, de elismeréskép ki kell mondanunk, hogy megfelel a művész által választott költemény szépségének! Ilyen irányú munkák között különben legelső helyen felemlítendő a nem rég meghalt Schwindt Mór, Szép Melusina nevű műsorozata, a költészet symbolicus ecsetelésének tán ez a legremekebb műve. Végül a festészet egy elvitázhatlan előnyét kell, hogy felhozzam még itt, amelyet viszont a költészettel szemben a festőművészet bir és ez abban áll, hogy a költészet csak a költő eredeti anyanyelvében bir magasztos voltának teljes fényében tündökölni, csak teljes eredetiségében bir a költészet elragadtató hatással lenni, — a legremekebb költészet bármely kellemetes hangzatú nyelvre való átfordítása is történne ezen fordítás a legremekebb költő által is, bizony az mégis csak a költemény szépségének rovására történnék, mert eredetiségével hatása is elveszett, holott a festészetről majdnem ugyanazt lehetne mondani amit a zenéről, hogy ez az összes civilizált világ nyelve! Engedjék meg, hogy itt példaképen Vörösmarty hatalmas „Szózatját“ említsem föl, az újabb kor pocsisa tán alig bir egy remekebb költeményt, mely hatalmasabban bírna egy nemzet lelkéhez szólani, elragadná ez magával lelkesítő erejével a legtunyább kedélyeket is! A franczia és német literatura egyes mesterei próbálkoztak meg e hősköltemény átfordításával és mivé lett az a híres Saint René Tayllandier tolla alatt, szép csinos kis művecske, ép úgy Kertbényi német fordítása is! de a lelkesítő erőt, az elragadtató hatást, azt mondhatni, a „Szózat“ lelkét híjába keressük, elveszett elpárolgott az a fordítás műtétele alatt. Engedjék meg, hogy ezen általános megjegyzéssel a mai előadásomat bezárjam — fogadják tisztelt hallgatóim szíves türelmükért legőszintébb hálám kifejezését. Ezen mai fölolvasásomat különben úgy kérem tekinteni, mint egy a szépművészetekről tartandó rendes előadási folyam bevezetését, ha az én igen tisztelt hallgatóim kívánságával és óhajával találkozom, föltéve hogy a Vörömarty-kör tisztelt választmánya e kívánságnak kifejezést ad, késznek nyilatkozom magára a mai napon megkezdett fölolvasást a jövő Vörösmarty ünnepélyek valamelyikén folytatólag fölvenni és pedig a mai, úgy mondhatnám, előszóban körvonalazott irányban és így jövő alkalomkor a szépművészetek elágazásairól, és a festészet egyes iskoláiról, annak fokozatos fejlődéséről értekeznék. "I de soha ne engedje, hogy fejét fölemelje az és őt legyűrje.“ Nagybátyám lehorgasztotta fejét; „nem, nem, nem“ szólott, „senki sem praedestinálhatja magát a nagyságra. Theóriád csak boldogtalan különczöket szülhet, de nem nagy embereket. Egyoldalú merevség jóra nem vezethet.“ „És ki tudná megvonni a határvonalat nagy gondolkodó, nagy ember és nagy különcz között?“ kérde Lichtenberg, „e fogalmak gyakran összevegyülnek. Téved, ki a nagy emberben mindig harmóniát keres, a nő merő öszhang, a férfi merő egyhangúság. Hogy a nők közt első lehess, apró erényeik mindegyikében kitűnőnek kell lenned, de a nagy férfi egyetlen darab faragatlan gránitszikla lehet, melynél csak a súly jő számításba; minden egyéb mellékes dolog.“ „Elismerem, hogy ebben igazad lehet, de mikép áll ez összefüggésben azzal, amit én érzek?“ kérdem. „Miképen? Szorosabban mint gondolnád. Ki a fájdalomnak nem enged, az a férfiú, ki a fájdalmat felhasználni tudja, ki abból épít, az a nagy ember. Nem láttad-e a lángot, mely éget s rombol, nem láttad-e alkotni is? Minden nagy veszedelem, mely az embert körülveszi, egy-egy nagy munkaerő, csak alkalmazni tudjuk: a vizát, mely malmokat hajt, a légáram, mely a hajót viszi, a tűz, mely az aranyat olvasztja, így a fájdalom is, mely tud ösztönözni vagy bénítani; kit a fájdalom kerget, az gyorsabban halad másoknál, de akit leköt, az mozdulatlanul vesztegel.“ „Igen,“ mondom, áthatva az ő rendületlen hitétől „én keresem és megtalálom a fájdalmat a legtöbb nagy ember életében. Egyedül, egyedül álltak ők oly sok esetben, elszigetelten, de magasan, nem találva rokonkedelt nőben vagy férfiban, melyre lehajthatták volna fáradt fejüket.“ Nagybátyám fölkelt e szavakra, megfogta kezemet s néma részvéttel rám tekintett. „Így vagyunk?“ kérdé szomorúan. „Fájdalom, igen. Szivem nem tudja megvesztegetni eszemet. Látom, bár nem akarom látni, a szerelmet Haide szívében. Azt pedig jól tudom, hogy ő csak egyszer tud szeretni. El, el, messzire!“ Lehetett-e itt szólni? Némán megindultunk és haladtunk a park széléhez hosszú fasoron keresztül. Még égett bennem az elhatározás, melyet Lichtenberg hős gondolkodása kigyűjtött, s mégis én voltam az első, ki az ismerős hangokat meghallottam, melyekre szivem halálos ijedéssel összerezzent. Gyors rántással kivontam magamat Lichtenberg karjaiból és néhány szökéssel ott termettem a park bejáratánál. Ott ült Oraár egy padon csendesen őrködve, és tőle messzebb Haidé szép alakja magaslott; de nem büszkén és délczegen mint azelőtt, hanem meghajolva mint a letört liliom. Előtte állt az a magas, sötét idegen, kinek arczát nem vehettem ki, de szivem egyetlen dobbanása megmondta nekem, hogy ki az; hanyagul támaszkodott fölkantározott paripájához, melyet a kantárszáron fogva tartott. Haidé megijedt s méginkább megijedt, midőn a vad lángot látta szememben, mikor oda léptem gyorsan, de egyetlen szó avagy egyetlen intés nélkül. (Folytatása következik.) — 318 — A tornázás története. — Tel. Matolay Elek pestbudai tornaegyleti elnök előadásai után. — Hogy az embert, mint okos lényt, kinek testi és lelki tehetségei csak idő folytával fejlődnek ki, nevelni kell, senki sem tagadja s nem is tagadta soha; csupán talán arra nézve támadhatna kétely: váljon mikor és miben kezdjük a nevelést? Mellőzve a különböző véleményeket s a jelen kor szellemét, azt vélem, hogy a nevelést az élet első korszakában kell kezdeni, s a testi és szellemi fejlődéssel összekötve együttesen tovább fejleszteni; mind a mellett azonban első dolgunk legyen a gyermekben a testi erők fejlesztése, nagyobbítása és művelése, mert csakis ezek adják meg a szellemnek azon fogékonyságot, melylyel az egyén vndoran léphet elő a nevelés további ösvényén; ezek adják meg továbbá az egészséget, mely nélkül a legelhatározóbb akaratú egyén sem fogja sikeresen végezhetni foglalatosságait. Minden időnek magasabb szellemű férfiai elismerték ezen ágát a testi nevelésnek, mint pl. Rousseau, a bölcs Locke, Rollin, s minden sokfélesége mellett is véleményeik, elveik és meggyőződésüknek, megegyeztek abban, hogy a gyermek teljes erejét mindenek előtt gyakorolni kell. Ezen nagyfontosságú elvet már a régi görögök és rómaiak is kiváló figyelemre méltatták, tudván, hogy általa a test edzettebb, erősebb, ügyesebb, a lélek pedig vndorabb. Ítélet- és fölfogásban könnyebb, a veszedelmekben találékonyabb és bátrabb lesz. A legrégibb időben a legmiveletlenebb s vad népeknél akadunk testgyakorlásra. Az emberek különféle foglalkozásai: a földmivelés, vadászat, harczviselés stb. késztették őket mindenféle mozgásokat véghezvinni, melyek azonban nem tervszerű s rendszeres tornázás, hanem csak ösztönszerű mozgások voltak. Az ókor egyik legmiveltebb népe, a görög, először látta be, hogy a testet ép úgy mint a lelket, különféle gyakorlatok által képezni kell s a testgyakorlásra kiváló figyelemmel volt. Az ország minden részeiben oly intézeteket állítottak föl, hol a szabad nép fiai (a rabszolgák gyermekei kizárattak) a tornászatból rendszeres oktatást nyertek. Az ily intézeteket elnevezték: Palaestra, Hysta, Ephebeum, Stadium, s vezetésével az úgynevezett Gymnasiarchok, Hystarchok, Sophronistok valának megbízva, kik mellett a Gymnaszok és Pedotribenek működtek úgy, hogy csak az utóbbiak voltak a tulajdonképeni tanítók. A tanítás a Penthatlon rendszer szerint vezettetett. Ezen Penthatlon öt részből állott, u. m.: futás, ugrás, tányér- és gerelyvetés és a birkózás, a birkózás az öklözéssel is összekapcsoltatott s ezt elnevezték: Pancratiának. A tornahelyiségek akként voltak építve, hogy abban külön szobák a vetkőzésre, meleg és hideg fürdők találtattak. Mielőtt az ifjú a tornázáshoz fogott volna, egészen levetkőzött, tehát mezítelen testtel tornázott, mi az akkori idők fogalmával megegyezett, testét egészen beolajozta s homokkal behintette, hogy részint sikamlós s könnyű legyen, részint pedig, hogy a különféle fogásoknál ne csuszszék. Minden tanuló korára és erejére nézve csapatokba osztatott be s a Penthatlon gyakorlásán keresztül vitetett. A futás és ugrás, különösen a mély ugrás lábgyakorlatul, a tányér és gerely vetés kargyakorlatul, a birkózás az egész test minden részének együttes gyakorlására szolgált. A tornázás mindenkire kötelező volt és nyilvános az olympiai ünnepélyeken, melyek minden négy évben tartottak. A győző átalános megtiszteltetésben részesült s az ünnepély utolsó napján megkoszoruztatott. Az ilyen koszorú elnyerése a görög ifjú legfőbb dicsőségét képezte, minek következtében minden erejét megfeszitő czélja elérésére, miből következik, hogy Göröghonban a tornázás tetőpontját érte el; azonban a görög nép hanyatlásával a testgyakorlás is hanyatlásnak indult. Az ókor egy másik népénél, a rómaiaknál is találunk testgyakorlást. Itt azonban korántsem volt oly virágzó és kifejlődött mint a görögöknél, nem is birt azon állami fontossággal, mint ott, hanem egyszerű mesterség gyanánt vétetett s az úgynevezett Athléták tűntek csak ki különösen, de a nép előtt oly csekély értékkel birtak, mint a színészek. A rómaiak a testgyakorlást inkább a harczképessé való tételre használták fel s különösen a vívásban képezték magukat, így származtak a gladiátorok, kik a vívásban valóságos művészek voltak, s kik nyilvánosan az amphitheatrumban az állam által gazdagon díjazva, a nép mulattatására egymással vívtak s nem egyszer hagyta ott életét a legyőzött, így látjuk a testgyakorlást mindinkább elfajulni, míg csakhamar el is nyomatott. Évszázadok hoszszú során át lassan kint kezdett csak a tornázás fejlődni, mivel belátták, hogy nem elég az embernek csak egyik részét — a lelket—képezni, hanem az egész embert kell nevelni, s így a másik részének — a testnek — képzésére is tekintettel kell lenni, mert csak „egész