Székesfejérvár, 1875 (5. évfolyam, 1-104. szám)

1875-10-30 / 87. szám

műveit államok közt méltó helyet foglal — akkor kell, hogy irodalmunkat egész erővel pártoljuk, mint nemzetiségünk legdrágább kincsét, mely a nemzettel él és annak kell, hogy büszkesége legyen! Pártoljuk tehát a hazai irodalmat. Ennek támo­gatását ajánljuk hazai közönségünk figyelmébe épen a beálló téli idény küszöbén. Nemzetiségünket akkor szeretjük igazán, ha nemcsak szóval, de tettel is annak büszkeségét s féltett drága kincset a hazai nyelvet s ennek s a nemzeti szellemnek szülöttét — az irodalmat pártoljuk. Zeniért. Úti emlék. A nagy Watzmann hegy megmászása. — Irta : dr. Dudits Miklós. — (Folytatás.) Az élelmiszereken kivül, meleg ruhák és takarók­­kal is kell ellátva lenni, igy e mindenféle holmi oly csomagot halmozott össze, hogy vezetőnk nem volt képes ezt önmaga felvinni. Utitársammal együtt kész­nek nyilatkoztunk a terhet szétosztani és saját részün­ket hátunkon czipelni fel. A podgyász így vállunkon 20 fontnál többet nyomhatott, elég súly, akkor midőn az embernek saját testét is elég nehéz emelgetni. A nappal igen meleg lévén, tanácsosabbnak tartok az elutazást V­5-ig elhalasztani, addig egy ízletes ebéd egyes étkei bírálatába mélyedtünk el, melynek fény­pontját a kékre főzött pisztráng és hozzá igen jó rajnai bor képezék. Künnt a fogadó előtt a fák árnyékában étkezünk, innen a Watzmann csúcsait szemlélhettük, és gondo­lunk a holnapi nap délelőttjére, midőn majd onnan fogunk e helyre lenézhetni. Egy csinos külsejű és a német nyelvet szépen kiejtő ramsaui leány szolgált az asztalnál, feltűnt előt­tünk, hogy a vezetőnek valahányszor tőlünk eltávozott a csinos leánynyal mindig volt valami beszélni valója. Egy ily társalgását véletlenül meghallgattuk. „Helyesebb volna“ — mondá a leány — „ha nem mennél ma a hegyre fel, az uraknak amott szereznél más vezetőt, lásd a Stanzerer épen ma délben jött le egy utassal, az igen ügyes ember, már egyszer két ízben is volt egy nap a Watzmannon, mondj le kérlek a partiéról!“ „Nem lehet kedves kincsem“ mondá a legény, ha már most mondanék le, mit gondolnának felőlem, azt csak nem mondhatom az uraknak, hogy te.... A végét már nem hallottam, de a leány viseleté­ben mindig ügyetlenebb és szórakozottá lön, sőt egy ízben mustárt kérve egy pohár sört tön élőnkbe, az­után a Kaiserschmarrnhoz eczetet és olajat hozott,— egyszóval meg nem magyarázható zavarban volt. „Váljon miért nem akarja a hegyre felereszteni kedvesét?“ kérdezem magamban, nem foghatván fel miért nem tetszik neki, hogy vezetőnk foglalkozását teljesíti. „Talán kedvesének életét félti?“ Délután 15 órakor készen lévén elindultunk Akár csak a szokás, akár pedig valódi kegyelet, a halottak napja megható ünnepély. Nem csak e napon de egész egy héten át mindenki koszorút, vagy lega­lább áldást esdeklő imát visz a csöndes hazába, mely — hiába mondják — nem az egyenlőség földje. Igaz, hogy oda­lent gazdagok és szegények, hatalmasak és nyomorultak, boldogok és szerencsétlenek, dicsők és gyarlók hamvai egyformán porladoznak; de fölöttük a büszke márvány síremlék és törpe kis fakereszt, a lámpák özöne és a kínjában pislogó parány mécs a kirívó ellentétek élénkségével hirdetik, hogy nincs teljes egyenlőség sehol oly földön, melyet élők lába tapos. Az élet tovább folytatja a sírok közt is meg­­külömböztetéseit. Húsz év előtt e gazdag polgárt bá­multák, mert jó dolga volt; most bámulják fényes síremlékét, melyet pompás koszorúk, ragyogó lámpák halmaza borít. Tíz év előtt pedig ezt a szegény nap­számost nem vette észre senki, és most se tűnik a sokaság szemébe, ez a kis hantolatlan porhadt föld, mely alatt pihen. Pedig ép azok, melyek, legjobban szólnak a magába merülő ember szivéhez. Ezek pél­dázzák csak igazán a múlandóságot, mely nem kímélte még a kihunyt emlékezetét sem a hátramaradottak szivében. Nincs senki, aki fohászt bocsátana utánok — oda vannak végkép ! De a temetőből visszatérve, rendesen le szoktuk tenni bánatunkat, s visszatérve a zugó árba, megint a régiek vagyunk — szembe állva, küzdve, harczolva. Tusáink mérlegén egyik úgy emelkedhetik, ha a másik alá hanyatlott. Mi sem vagyunk jobbak a deákné vásznánál, mi is jobban szeretjük azt, ha mi elmél­kedünk mások halála fölött, hogysem mások írjanak fölöttünk halotti búcsúztatót, vagy halottak napján ilyen mis-mást. Oui d’ ondace, végre a hegyi partienkra. Előbb azonban a pedome­­tert igazitom zérusra. Ezen pedometert utitársam Lon­donból hozá át Francziaországba azon czélból, hogy akkor tett számos gyalog sétáink alkalmával, a gya­loglóti út hosszát vele meghatározhassuk.­­ A készület egy ezüst óra alakú, egy mutatóval ellátva, melynek 1-től 20-ig számai a legyalogolt kilométereket jelezik. Bent a gépezetében egy inga van, mely minden lé­pésnél egyet mozdul, mozgása által egy kereket meg­lök, ez azután egy másik kereket hoz mozgásba, ez ismét a mutatót forgatja. Van egy igazítója, a hosz­­szabb és rövidebb gyalogló lábakhoz a pedometer já­rását regulázni. Egy jó darabon utunk az országúton haladott, midőn kissé a többiektől elmaradva hátamon lévő ba­tyumon egy keveset igazítani kelletett, egyszer csak megszólít, egy előttem robogó kocsiról valaki: „Hát mégis csak felmennek a Watzmannra?“ A reichenhalli emberem volt, ki nem akart ket­tőnket idefuvarozni. „Látja mondom, hogy már útban is vagyunk.“ „Segítse Isten“ e szóval elhagyott és észrevettem, hogy keresztet hányt magára, mely áj­tatosság fogadni mernék, hogy a Watzmannak szólt. A már említett Wimbach-szoros kijáratához ér­tünk, egy víg nők és férfiakból álló csapat ép most jött onnan ki, hogy fogataikba szálljon, meglátva minket jót nevettek rajtunk, látva hosszú botjainkat és felba­tyuzott házainkat. Még nem írtam le úti öltözeteinket és a rendet, melyben haladtunk. Elöl ment a vezető, pörge keskeny karimájú kalapja tollas díszszel volt ellátva, durva vászon ing takarta mellét, két hímzéssel kivarrott színes nadrágtartóján felakasztott rövidszáru és térden felül érő szarvaskor fekete nadrágja teljes mozgást engedett lábainak, melyen még a térdet szabadon hagyó szövött kamasnik és erős szegekkel kirakott czipők voltak láthatók. — Útitársam követe­lt majd egészen hasonló öltönyben, csak hogy inge finomabb szövetű volt és a kalap mellőli tollazat hiányzott. Utol­jára ballagtam én szokott öltözetemben a hegyi cos­­tümból csak a szegekkel kirakott czipeket hordván, mely nélkül nemcsak nem tanácsos, de veszélyes is lenne a Watzmannra menetelt próbálni. Erős, másfél öl hosszú és alul szögbe végződő botokkal mindhárman el valánk látva, ezzel kapasz­kodik az ember a felmenetelnél, erre támaszkodni kell a lefelé jövetelnél. Az első emelkedés jól készített úton kezdődött a Wimbach-szoros felett haladva, innen a hideg nedves levegőt érezzük felfelé tódulni. Dicséretre méltó és alig fárasztó útnak mutatkozott az lenni. De nemsokára az emelkedés erősebb lett, nem telt el félóra a lélekzet­­vétel már gyorsabb, a szívlüktetés erősebb lett. Láttuk utunk mellett a facsúsztatót, mely több ezer lábnyi magasból a levágott hosszú fatörzseket az esés törvénye szerint szállitja felülről alá. Ezen áthaladva egy kígyózó tekervényes keskeny nyomhoz értünk, melyen már jó darabot haladtunk felfelé, fáradságot azonban még nem tapasztaltunk ugyan, de én a magam részéről a mellben teliség ér­zetét és erős izzadást. Egy ily hegymászás a vér tömegét ép úgy moz­­­gásba hozza mint a járás a pedometer ingáját, csak­hogy a test fellökésével a vérnek is egy része mindig­­ felfelé löketik a has, mell és fej üregek felé, innen az­­ erősebb, gyorsabb szívverés, szívdobogás és lélekzés,­­ de mivel ezáltal a vér is gyorsabb mozgásba hozatik , a külkőr izzadási mirigyei is több vért kapnak, innen az erősebb izzadás, mely a vértorlat és vérlökés általi zavart kiegyenlíti. A nap már alkonyodni készült, midőn a legalsó pásztorgunyhót elértük, mely még augusztusban lakat­lan, innen még jó másfél óráig és már nem oly sima után folytattuk a kapaszkodást a középső és felső kuny­hóig.­­ Mielőtt azonban ideértünk volna már megpil­­lantók a csúcsot a maga egész teljes nagyszerűsége és pompájában mintegy égve, azaz megaranyozva a lenyugvó nap narancs-vörös szinű sugarai által. (Folytatása következik.) csak esetleges volt, de igy történhet ez másszor is, és érezzen az avató-bizottság bármi emberien s legyen kész eljárását felfüggeszteni is, az előre menesztett parancsokat, nem áll módjába kellő időben vissza­vonni, s a felzaklatott nép vagy kénytelen engedel­meskedni, vagy aggódni, hogy ellenszegülőnek fog tartatni ha meg nem jelenik. A­mit a nép ma kiállott barmaival együtt, az elég lenne ellenség előli menekülésben is; azért igen óhajtandó, hogy okulva a mai napon, jövőben az ily avatás községenkint történjék; valamint az illető köze­geknek arra is méltányos volna figyelni, hogy a kö­zönség érdekével ellenkezőleg, ne tétessenek oly na­pokra mint jelenben is a fejérvári vásár napjával összeesőleg, melyről e miatt nem egy ember volt kény­telen elmaradni kisebb-nagyobb dolgai mulasztásával. Elég a gazdaközönség baja unosuntig, ne szapo­rítsák azt gyakorlatiatlan fogásokkal, mert könnyebb a szenvedélyeket fel sem zavarni mint fékezni. Egy átázott-fázott adózó*). 378 Valami a lóavatásról. Az idei október 25 ik nemcsak a fejérvári vásá­rosoknak, de a lovasgazdáknak is emlékezetes nap marad mind­azon helyeken és vidékeken, hol a lovak avatása ma tartatott. A vaáli járásból is mára volt összerendelve 4 község lovaival Vaálba, s a már évente megindult vi­har, párosulva később a szünetelni nem akaró hideg esővel, oly tűrhetetlen módjának bizonyította az avatás ezen módozatát, hogy bizonyára maguk az így ren­delkezők is képesek lehetnek bevallani, miszerint ha ezen eljárás ismételtetnék, az adózó közönség méltán zúgolódhatnék, mert ily népvándorlásforma zaklatott­ságnak kitenni egész járás közönségét, elvonni őket munkakörüktől, s gonddal ápolt állatjaikkal 1—2 óra járásra kényszeríteni, túlesik a méltányosság határán. Hisz az egész avató bizottmány egy őrnagyból és egy szolgabirói segédből állván, bármi tiszteletreméltók legyenek is, mégis előbb járhatná be egy ily kevés számú küldöttség a járás községeit, hogysem egy egész járás népe legyen olyan­­módon sanyargatva, mint a mai napon történt velük. És bár az idő viszontagsága Levelezés. Ráczalmás, 1875. október 26. Tek. szerkesztő ur! Községünkben történt neve­zetesebb eseményekről sietek becses lapját tudósítani. Alig múltak el a kedves emlékű műkedvelői előadások — már, mintha községünknek a színügy pártolása iránti vonzalmát kitudták volna — vándor színészek jöttek hozzánk. Balogh Alajos és Tóth Jenő színigaz­gatók egyesült társulata köszöntött be egy meglehetősen szervezett társulattal. A társulat tagjai közül kieme­lendő különösen Tóth Jenő, ki igen ügyes színész, a nők közül pedig Váradi Mariska, a­ki kedves sub­­rette színésznő. A társulat összesen 15 tagból állt. Pártolás tekintetben Fejérvárt fölülmúlja közsé­günk, mert mig, mint e lapokból olvasom megyénk székvárosa csak úgy ahogy, csekély részvéttel visel­tetik színészei iránt, — községünk intelligentiája a legnagyobb részvétet tanúsított s naponkint este, hosszú sora volt látható a nagykorcsma előtt az úri fogatoknak, melyek a nagy sár miatt, — a szép számú közönséget a szinházba vitték. Az iparos osztály s a nép is szép számmal jelent meg. Községünkben élénkség uralkodik, a kedélyesség mindeddig meg van köztünk s a nemzet derék nap­számosai a színészek igen jól érezték magukat kö­rünkben. Az utolsó előadás október 19-én volt, ezután búcsú lakoma lett volna, de az elmaradt, ígérve meg volt, de az ígéret csak úgy jó ha baváltatik. Jövőre azonban majd meglesz ha a derék színészek még egyszer visszatérnek körünkbe. Addig is a revolre­­ ics. Hasznos tudnivalók. Törköly mint takarmány. A szőlőtörköly kisajto­­lás után kellemes illattal bir. Alkatrészei különfélék. Az állatok táplálására alkalmas növény-alkatrészeken kivül czukor és borszesz is van benne, melyek a tör­kölyt az állatokra nézve igen ízletessé teszik. De ha a törkölyt, habár csak rövid ideig a levegőn hagyjuk, akkor kellemes izét elveszti, a rothadás egy nemébe megy át és igen kellemetlen izűvé válik. Rendesen a törkölyt nagy hordókba rakják, hogy ott erjedésen menjen át és a szeszfőzésre alkalmassá váljék. Máshol meg heverni hagyják, hol tú­l semmire sem használ­ják. Az igy heverő törköly csakhamar trágyához ha­sonló lesz, s egyébre nem is igen használható. Ez ugyan kitűnő trágya, főkép szőlők számára, de igen drága, melyet olcsóbbal pótolhatni, s a törköly jobb módon felhasználható. Ha a törkölyt állatok táplálására használni és jó tulajdonait megtartani kívánjuk, következőkép járha­tunk el: A törkölypogácsákat, a­mint a sajtóból kijön­nek, fejszével vagy más alkalmas eszközzel téglaalakú darabokra szeljük, de úgy, hogy 2,­11 — 4 centiméter (1—1% hüvelyk­­nél vastagabbak ne legyenek. Ezek azután ép úgy mint a vályogtéglák szárítás végett máglyákba rakatnak, minél arra kell ügyelni, hogy a levegő a téglákat minden oldalról érje, így káros er­jedéstől nincs mit félni. Ezen törköly­ téglákat minden­féle háziállat más takarmány közé vegyítve szívesen eszi, különösen a tyúkok, melyek ezzel tartva lesznek igen jól tájnak. Déli vidékeken a törkölyt fris állapotában is adják öszvérek, szamarak, sőt a szarvasmarhának is, de ez az állatoknak nem hasznos. A magvak eltávolítása által a törköly értékesebb lesz. Oly törköly, melyből a szesz már kifőzetett, csak fele tápértékkel bir. (r.) Őszi nemesítés. Kik a gyümölcsfa tenyésztéssel foglalkoznak, ismerik a különbséget a hajtó- és alsó szeme nemesítés között különösen az eredményekre, hogy t. i. a hajtószemre nemesités gyenge kis hajtást tesz a nemes szemből, mely leggyorsabban azonnal el­ágazik, ilyenből aztán szép egyenes sudarfát nevelni *) A felszólalás valóban jogos, azonban nem a megye­hatóság kárhoztatandó ez eljárásért, hanem inkább a honvédelmi miniszté­rium , mely azt elrendelte. A megyehatóság a lakosság zaklatását s ezen öszpontositás által felmerülő súlyos terheket tekintetbe véve felirt a minisztériumhoz, ezen öszpontositásnak elhalasztása végett, azonban eredménytelenül, mert a minisztérium az öszpontositás azon­nali foganatosítását a feliratra újra elrendelte s a feliratot figyelembe sem vette. Jól lesz e felszólalásokat a­­kormánykörökben tekintetbe venni. Szerk.

Next