Székesfejérvár, 1875 (5. évfolyam, 1-104. szám)

1875-05-26 / 42. szám

k V. évi folyam. As*r'"~~----------------------------------------------*«881? A. laja ára. ^ házhoz hordással vagy postán küldve : Egy évre........................................6 frt. — kr. Fél évre........................................3 frt. — kr. Negyed évre...................................1 frt. 50 kr. Hirdetmény a bélyegdíjon felül, minden három hasábos petitsor. Megrendelőinktől 6 , nem megrendelőinktől 8 krért igtattatik be. Lapunk számára hirdetéseket felvesznek Budapesten : Hasenstein és Vogler, Lang L. és társa, Weisz Móricz. Bécsiben: Oppelik L. és Mosse Rudolf. jill TÁRSADALMI HETILAP. A városi és megyei tatásán, uzlatini ínlet, iskolatanács, s a tanítói és községi jellök sóletének KÖZLÖNYE. Megjelen minden szerdán és szombaton, 1875. május 26-án. ’ A lap szellemi részét illető közlemények a „Székes-^^^ fejérvár“ szerkesztőségének (Széchenyi-utcza 6-ik sz.) czimzendők; — a lap ára, hirdetmények és a hirdetményi dijak Klökner Péter kiadó könyvkereskedésében vétetnek fel. — Nyilttérben megjelenő közlemények után három hasábos petitsorért 10 kr. fizetendő. Bérmentetlen leveleket csak ismert kéztől fogadunk el. , DV* Kéziratok nem küldetnek vissza. 42. szám. A germanisatióról. A hazai sajtó folytonosan küzd a germanisatio ellen, mégis léptem nyomon a germanisatio burjánaival találkozunk és pedig igen gyakran saját körünkben. Mig a sajtó nagy harczot folytat a germanisatio ellen s üldözi terjesztőit, lerántja az idegen ajkuakat, kik körünkben élősdiskednek, azalatt kénytelen tapasztalni, hogy saját körünkben is felüti fejét s igen sokszor azon ősmagyar familiák, kik hatszoros y betűvel írják nevöket s családjuk törzsfáját, nem csak Árpádig, de Attiláig, sőt Noéig felviszik, legjobban megvetik a hazai nyelvet s vele minden hazait, pedig mig idegen származású honi lakosnak a hazai nyelvet tudni kötelesség, addig magyar származású hazai polgárnak azt nem tudni nemzetellenes megbocsáthatlan bűn. Ez alkalommal nem azon német ajkuakról szólunk, kik a hazában lakván germanisainak, hanem aprólékos megjegyzéseket teszünk azon nemzetiség ellenes vétekekről, melyet önmagunk követünk el. Saját fajunk, nemzetiségünk biztos alapon csak úgy s akkor állhat fenn, ha mi magunk védjük, támogatjuk s gyarapítjuk, mert hiszen idegentől csakugyan nem kívánhatjuk azt, hogy bennünket különösen támogasson, főleg nem kívánhatjuk akkor, midőn gyakran mi magunk háttérbe szorítjuk azt. Nemzetiségi tekintetből főtényező a nemzeti nyelvű sajtó, melyet támogatni hazafias kötelesség. Valljon e téren eleget teszünk-e? Nem. A sajtót nem pártoljuk kellőleg, csak néhány példát idézünk. Nézzük meg városunk hölgyvilágának könyvszekrényeit, pipere asztalait, nagy részénél német könyveket találunk s az asztalon vagy a német „Bazar,“ vagy a „Die Mode“ fekszik. Ha kérdezzük, hogy miért nem pártolják a magyar irodalmat s miért nem járatnak magyar divatlapokat? A felelet az, hogy ily jó kiállítású magyar lap nincs, azért szükségből járatják azt. Valljon igazuk van-e? Nincs, mert ha megengedjük is, hogy talán a német „Bazárhoz“ hasonló magyar lap nincs, mégsem szabadna a magyar irodalmat háttérbe szorítani, már azért sem, mert annak is magunk vagyunk okai, ha annak némely ága gyenge. Nem pártoljuk eléggé az irodalmat, nem is lehetnek minden tekintetben jól szerkesztett lapjaink. Ha a hazai sajtót kellőleg pártolnánk, lehetnének minden tekintetben jól szerkesztett lapjaink, mert pártolás mellet a kiállításra, az írók díjazására többet fordíthatnának s a külföldi irodalommal bátran szembe szállhatnának, de jelenleg, főleg szépirodalmi lapjaink oly gyarló pártolásban részesülnek, hogy alig tarthatja fenn magát a szerkesztőség, s munkatársakra, a lap külső csinos kiállítására alig fordíthat valamit. Ugyanígy vagyunk nemcsak a lapokkal, de a tudományos irányú könyvekkel is és sokan kérkednek hazánkfiai közül, hogy ilyen vagy olyan szaklapokat, folyóiratokat s könyveket kénytelenek külföldről, Németországból hozatni, mert nálunk ilyen nincs, vagy ha van rosszabb. Ki ennek az oka? A közönség, mert ha kellőleg pártolná az irodalmi vállalatokat, mindenesetre tudnék mi is szakirodalmat olyat, milyen a külfölddel a versenyt kiállni, teremteni; mert hisz a jelenlegi körülmények közt, melyik szaktudósnak volna kedve az egereknek s molyoknak vagy sajtosnak írni, s biztos bukásra művét kiadni! Tessék csak egy kissé megpróbálni, azon pénzt, melyet külföldi, főleg német szakművekre és lapokra fordítunk, áldozzuk a magyar irodalomra, jót állunk érte, hogy pár év alatt mi is versenyre tudunk szállni a német irodalommal. Germanisalunk mi magunk, főleg hölgyeink, a hazai irodalom háttérbe szorításával, mert akár városunkban is a német „Bazár“ tudtunkkal több példányban jár, mint a magyar, pedig a versenyt bizony kiállják? De persze járatjuk, mert német, azután meg egy kicsit fitogtatni is kell azt! Germanisálunk sokszor társas körökben, hiszen hány és hány főleg előkelőbb ház van, hol a társalgási nyelv a német, sőt magyarul selejtesen, de németül tökéletes szabatossággal beszélni legrégibb származással dicsekvő magyar családoknál, nem szégyen, hanem dicsőség. De menjünk a középosztályba. Ha egy vidéki kisebb birtokos bármely nagyobb város kávéházába belép, bárhogy törje is a német nyelvet, az bizonyos, hogy a pinczért németül szólítja meg. Láttunk, ismerünk vidéki urakat, kik alig tudnak németül, de azért városban a pinczért, bérkocsist németül szólítják. Ennek következménye aztán az, hogy pinczéreink, kávéház tulajdonosaink alig adnak valamit a magyar nyelvre. — Hisz a német nyelvvel többre mennek nálunk mint a magyarral. Voltunk tanúi nevetséges esetnek, midőn tőzsgyökeres magyar ember rémitőn törött németséggel kínlódva beszélt a pinczérrel, ki született magyar lévén, hasonlókép törött németséggel felelt s egyik a másik háta mögött amúgy magyarosan leszidták egymást. A germanisatioval még találkozunk másutt is. Hazai kisebb, nagyobb ipar- s kereskedelmi vállalatok nagyrészénél a belkezelés nyelve szintén német. Sőt annyira vittük a dolgot, hogy sokszor magyar hatóságok, magyar ajkú hatóságokhoz, ha nem is német beltartalmú—de gyakran ilyet is—de német O 1ó. Az amerikai lapokban van egy rovat, melyben a szerkesztő-kiadó felette sajátságos módon figyelmezteti hátralékos előfizetőit, hogy adósságaikat törleszteni kötelességüknek tartsák. Íme néhány jellemző példa: „Azon vagyunk, hogy tiszteséges keresztény életet éljünk s elnyerjük majdan az örök élet koronáját, hanem szeretnék, ha a túlvilági örömöket önnel együtt élvezhetnék, a mi, fájdalom, csak úgy történhetik meg, ha velünk szemben tartozásait mielőbb törleszteni fogja.“ „Ki előfizetési hátralékát le nem fizeti, kívánjuk, hogy soha szép leánynak ne örvendhessen, és mindig oly helyütt lakjék, hol a szomszédságban naponkint tíz órát kalapálnak a zongorán. „Éhes, elaszott szedőgyerekek üldözzék reggeltől estig és édes álmát boldogtalan szerkesztő kiadók éhenveszett gyermekeinek sírból feljáró szellemei háborítsák. „Kívánunk neki tiszta szivünkből veszekedő feleséget és füstölő kályhát. „Szappanozzák meg választóvizzel és részeg borbély borotválja meg kézi fűrészszel. „Legyen átkozott és ne csinálhasson egész életén át egyebet, mint oly lapot, melynek előfizetői egytől egyig haszontalan rongyháziak, mint ön, uram. „Épen most tudósít minket egy előfizetőnk New Orleansból, hogy egész életében csak egy kisértetet látott , az új bűnösnek lelke volt, ki meghalt, mielőtt előfizetési hátralékát törlesztette volna.“ * * * Mások más fogást kisértenek meg. Például: „Valóban szerfelett csodálatos, meglepő, hogy akik előfizetési díjaikat rendesen beküldik, mind hosszú életet élnek és természetes halállal költöznek át a másvilágba.“ „Azt tapasztaltuk, — írja egy másik lap, — hogy aki újság árával adós marad, veszedelmes lejtőre tévedt. Szolgáljon ez jóakaró előjelül!“ „Ismertünk egy jóravaló, becsületes úriembert, ki mindig pontos előfizető vala és ime, soha nem betegeskedett, tyúkszeme, foga, feje nem fájt, burgonyája diszlett, búzája nem fogott rozsdát, gyermekei miatt nyugodtan alhatott éjjel és felesége mindig kedves és szeretetreméltó vala. Édes olvasóm, beküldted-e már az előfizetési összeget?“ * * * — Ki hitte volna, még Bismarckot is áprilisbe küldték. — Valóban? Ugyan ki? —• Hát az úristen, mert április elsején küldte e világra. * * * Egy chicagói lap következő hirdetést közöl: „Nem Ricksen Borbála született Rössler, vagy megszökött, vagy ellopták. Annak, aki őt visszahozza, beverem a a fejét. Miután a magam adósságait nem fizetem, természetes, az övéit sem fogom kifizetni. Ricksen Lajos.“ • * * Madame A .... belép a napokban egyik legismertebb csipkekereskedésbe, és velenczei csipkéket kíván kiválasztás végett. Az előadottakat azonban részint nehézkeseknek, részint gyengéknek találta, szóval, eltávozott anélkül, hogy valamit vásárolt volna, de az egyik szemfüles segéd észrevette, hogy valamit elrejtett. Alig hogy a benne hazaért azon kereskedés egyik segéde lepte meg, honnét csak imént tért haza. A segéd egy csomagot nyújtott át és főnökétől a következő tartalmú levélkét: „Asszonyom attól tartok, hogy azon féltéfnyi csipke, melyet üzletemben kiválasztani méltoztatott, nem lesz elegendő s azért szabadságot vettem magamnak ugyanabból még egy darabot küldeni. — Kérem asszonyom, kegyeskedjék tudatni velem, elfogadja-e küldeményemet?“ Nem szükség mondani, hogy a madame elfogadta és fizetett, örvendve, hogy oly szellemes kereskedővel van dolga, mert a birák köztudomás szerint, nem sok esprit-vel rendelkeznek s egyebet se tudnak csak ítélni. * * * A walesi esküdtszék előtt bizonyos Peyton nevű egyént felségsértéssel vádolták. Midőn az elnök szokás szerint megkérdezte tőle, hogy beismeri-e vétkét, a vádlott igennel felelt, de egyúttal a bírák jóindulatáért és elnézéséért esedezett. Az esküdtek félrevonulttak, de néhány perc múlva visszatértek azzal az ítélettel.