Székesfejérvár, 1875 (5. évfolyam, 1-104. szám)

1875-09-18 / 75. szám

I­ V. évi folyam. 1875. szeptember 18-án. A városi és menői hatóság. razsaiárl­enlet. iskolatanács. s a tanítói és tőzsén­­elyzet­tesleténet A. lap ára­m házhoz hordással vagy postán küldve . Egy évre........................................6 írt. — kr. Fél évre.................................... . 3 frt. 1 kr. Negyed évre...................................1 frt. 60 kr. H­irdetmény a bélyegdíjon felül, min­den három hasábos petitsor. Megrendelőinktől 6 — nem megrendelőinktől 8 krért igtattatik be. Lapunk számára hirdetéseket felvesznek Budapest 51 teil: Hasenstein és Vogler, Lang L. és társa,Weisz Móricz. tc?i_ Bécsiben: Oppelik L. és Mosse Rudolf. lap szellemi részét illető közlemények a „Székel­ ii fejérvár“ szerkesztőségének (Széchenyi-utcza 6-ik sz.) czimzendők; — a lap ára, hirdetmények és a hirdetmé­nyi díjak Klökner Péter kiadó könyvkereskedésében vétetnek fel. A Nyílttérben megjelenő közlemények után három hasábos petitsorért 10 kr. fizetendő. Bérmentetlen leveleket csak ismert kéztől fogadunk el.­­ 4 HBF“ Kéziratok nem küldetnek vissza, &­k. A KÖZLÖIJE. Megjelen minden szerdán és szombaton 75. szám. „Jogászjog“ és „n­épjog.“ A jövő év kezdetével életbe lép az új kereske­delmi törvénykönyv. Ezen tény oly fontos, hogy kellő méltánylására egy pár megjegyzést koc­káz­­tatni bátorkodunk. A jog évszázadokon át csak önnönmagában találta létezési okát, azonban összefüggését az élet­tel, annak szükségleteivel és viszonyaival sokáig teljesen félreismerték. A jogtételek és jogintézmé­nyek úgy lettek construálva, mint a bölcsészeti problémák, és ezen jogépület díszes termei csak föl­ként papjainak álltak nyitva,­ azonban a nép forró szomját ezen jogforrásokból nem csillapíthatta. Fél Európában évszázadok óta a római jog lett recipiálva; egy jog, mely másfél ezredév előtt volt érvényben, és ezen receptio nem olyformán ment végbe, hogy a római jog kiindulási­ és támpontul szolgált volna a természetes viszonyokból fejlődő jognak, hogy annak elavult intézményeibe új életet leheltek volna, hogy a lüktető élet abból táplálékot merített és magához hasonlította volna; — koránt­sem­ a római jog fel lett falva, mint a boa constri­ctor felfalja a bikát szőröstől-bőröstől, és így nagyon természetes, hogy itt is azon következmények álltak be, mint a boa constrictornál, az organismus felele­venedése helyett annak megmerevedése, emésztés helyett szorulás, s igy történt, hogy a jog el lett idegenítve az élettől, hogy dogmává vált; csak így magyarázható azon Németországban gyakran előfor­dult jelenség, hogy egy egyszerű szabó­számlánál szükséges volt a római pandektákat idézni, vagy Papinián vagy Ulpiánra hivatkozni; a jogból kaszt­nak joga, a „jogászjog“ lett, a népnek pedig egy noli­me tangere. Szokás a jogászt a jogfejlődés képviselőjének tekinteni, s mert a jogász bővebb ismerettel bír a jogról, azért azt hitték, hogy ő és úgy van egyedül hivatva a jogot tovább fejleszteni, mint a lelkész a theológiát, a katona a hadügyet, az orvos az egész­ségügyet, és elfelejtették, hogy hiszen a keresztény erkölcsök gyakorlása, a mértékletesség tételeinek élni és a bátorság nem egyedül a papi, orvosi és ka­tonai osztályokra van bízva. De mindazon igyekvések daczára, melyek oda irányultak, a jogot műszerben maga­ magából kifej­leszteni,— a népben lassan-lassan egy jogi meggyő­ződés vert gyökeret, mely a gyorsan fejlődő közle­kedés és felvirágzó kereskedelem által támogatva oly hatalommá nőtte ki magát, hogy annak a törvény­­hozás idővel ellentállani képes nem volt; a „jogász­jog“ ellenében a „népjog“ lett hangoztatva, és ezen népjog nem műtétetek által, hanem természetes uton látott napvilágot; a nép maga volt az, a­ki az új viszonyok számára új jogtételeket alkotott magának és a kormányok kénytelenek voltak azt codificatio által szentesíteni. A versenyt Francziaország nyi­totta meg 1808-ban a Code de commerce-szel, kö­vette őt egy félszázaddal később Németország, s most midőn majdnem mindkét félgömb országai kereske­delmi törvényekkel bővelkednek, az 1875-dik évi XXXVII-ik t. czikkel mi is részesittettünk egy ke­reskedelmi törvénykönyv áldásaiban. Örömmel üdvözöljük tehát ezen törvénykönyv megjelenését, mint a­melyben korunkat átható libe­rális eszméknek egyik nyilvánulását, a népjog elis­merését látjuk; üdvözöljük annyival is inkább, mint­hogy ezen törvény nemcsak a már létező jogot szen­tesíti, hanem az 1. §-a szerint a szokásjognak,— vagyis a nép jogalkotó tevékenységének,— továbbra is tág tért enged; örömmel üdvözöljük ezen törvény­­könyvet, és nem akarjuk ezúttal örömünket critikai reflexiókkal zavarni; örülünk neki, mint minden hi­báinak és fogyatkozásainak daczára örülünk jó ba­rátunknak ! De van még egy másik nagy jelentősége ezen törvénykönyvnek, melyet szinte nem mellőzhetünk hallgatással, és ez abban áll, hogy ezen törvény­­könyv hivatva van nálunk a korszerű cultúra egy fontos elemévé válni, a­mennyiben közelebb hoz ben­nünket a többi cultur­ népekhez és megkönnyíti az azokkal való közlekedésünket, s míg egyrészről nem­zetiségünk lobogója alatt államiságunkat tovább fej­lesztjük, meg fogja ezen törvénykönyv nekünk az universalitás tágas ösvényét nyitni. A törvénykönyv megvan és ma­holnap egész gyakorlati életünket át fogja karolni; szent köteles­ TÁR CI­A, N­­aide története. — Irta: Szüts Miklós. — (Folytatás.) Egy tudós nézetei a férfiről Pillanatig haboztam, mintha megijedtem volna in­dulatomtól, de a fiatal vér heve csakhamar elöntötte a meggondolást agyamban, s a heves áram, mely a meg­gondolást kivitte, rést ütött a szenvedély számára is, mely most föltarthatatlan erővel szikrázott ki belőlem. „Uram!“ kiáltám éles, metsző hangon, melynek rekedt kongása saját fülemet is sérté, „igazán mondom, a mai napig szerettem, de még sokkal inkább becsül­tem, mint szerettem önt. — Tudtam, hogy nagy fájdalmat érezhetett és azt hittem nem fogja azt tovább adni. De most látom, hogy ön e fájdalommal kereske­dést űz, hogy tökét csinál az érdekességből, melyet e fájdalomnak köszönhet. Ezt nem fogja tenni, istenemre­ ezt nem fogja tenni. Amíg egy lehelletem van, mely­­lyel életet vehetek magamba, amig egy tekintetem van, melylyel e nemes arczot kövessem,“ (e szavaknál Hai­­dého­z fordultam) „addig lefekszem az ön útjába, oda­fekszem kerekei elé, hogy csak holttestemen jöhessen keresztül.“ Mindez oly gyorsasággal özönlött belőlem mint a láva a Vezúv tetejéről. Nem szakított félbe senki, nem vágtak szavamba, mert érezték, hogy úgy sem lehet. Van a szenvedélynek egy foka, melyen erélye elnémít minden ellenállást maga körül, s minden körülötte vá­rakozik, hogy kitombolni hagyja erejét­Midőn elhangzottak szavaim, és nyakamat meg­szegve, egybefont karokkal kihívó állásban megálltam. Haidéra esett szemem és az ő szemrehányó, fájó tekin­tete­­előtt lehetetlen volt le nem sütnöm azt. De a dacz még egyszer visszatért szivembe. Meg­fogtam Redmond lovának kantárát, mintha lovával együtt őt is el akarnám vezetni e helyről. Ő eleresztette a kantárt és nyugodtan megállt. „Fiatal ember“ szólt csendes, némi indulattól re­megő hangon, „ha szavai igazak volnának, akkor szo­mora lehetne egyikünkre nézve e támadás­­eredménye. De hála az égnek tisztának érzem magamat, s ez érzés önérzetet és erőt ád, elgondolnom azt, mennyire fiatal ön, mennyire természetes szenvedélye. Erőt ád vissza­emlékeznem arra, hogy egyszer, évekkel ezelőtt, én állottam ily kihívón egy­más előtt, mint ön áll előttem. Azon ember meghalt, de holtteste örökké ott van köz­tem és az emberek között. — Holtteste az, mely nem enged most haragudni, holtteste az, mely nem engedett többé szeretni.“ Most Haidéhoz fordult és igy folytatá: „Ha szereti ön e nemes hölgyet, úgy bizzék is benne; a test sze­relme ég féltékenységtől, a lélek szerelme a bizalom; ő megérdemli e bizalmat, biztosítom.“ „Bocsásson meg, én tévedhettem,“ mondom s oly kicsinynek és boldogtalannak éreztem magamat, „de ne rója fel a vaknak, ha fényes nappal az emberekbe ütközik. Oh adja vissza látásomat! Engedje látnom az elmúlt és itt történt dolgokat.“ E szavakra gyenge kézszoritást éreztem, melylyel Haidé visszafordulni késztetett. „A fölvilágosítást tőlem kérd Alfréd,“ mondá gyönge és elhaló hangon. „De tőlem is,“ mondá Kenealy, „s ez okból kérem, ha lehet, holnapra látogatását.“ E szavak után komoly és levert arczczal von bú­csút, lovára ült és tova vágtatott. Még látnom kellett az utolsó tekintetet, melyet Haidé a tűnő alakra vetett; olyan volt az mint a vizbefulónak utolsó tekintete, melylyel még egyszer öleli magához a világot, még egyszer néz körül kétségbeesetten, vájjon nem jó e segítség; még egyszer és utoljára. Nagybátyám és Lichtenberg, kiket e jelenet szinte megnémitott, hátramaradtak, s egyedül haladtunk előre fiaidéval. Megfogtam kezét s valódi áhítattal megcsókolám. „Megtudsz-e nekem bocsátani?“ Ő résztvevő tekintetet vetett rám s azt mondá: „Ezt én szeretném kérni te tőled.“ Ezután karomba fűzte balkezét s elkezdett sirni, zokogni keservesen. Nem volt többé az életvidor, fürge kis leány, sem a büszke delnő, ki a társaságban tökéletes ura magának. Könye záporként omlott s keze, melylyel szemét be­­födé, nem tudott e rohanó árnak gátat vetni. „Holnap, majd holnap mindent tudj meg tőlem barátom,a zokogá­s nem tudott egyebet mondani. Kimondhatatlan szánalommal néztem az ujjain ke­­resztül permetező drágagyöngyöket s nem értem. Pil­lanatra szinte azt hittem, hogy ő is reménytelenül sze­ret, hogy előtte is a boldogságnak egy édes álma foszlott szét; mondom, azt láttam, mintha az én érzésemet gyönge nőbe ültették volna át; hogy annak törékeny testét marczangolja s végigrázza kegyetlen fájdalommal az az érzés, melynek gyökere oly édes és gyümölcsei gyakran oly keserűk. (Folytatása következik.)

Next