Szekszárdi Vasárnap, 2007 (17. évfolyam, 1-42. szám)

2007-06-03 / 20. szám

2007. JÚNIUS 3. KÁVÉ. DUPLA HABBAL vasAÜÜpM Van-e még napjuk? Köszöntjük-e a pedagógusokat? SAS ERZSÉBET OLDALA Vendégem a Belvárosi Kávéházban egy férfi és egy nő. Kis Pál István költő-tanár, az I. Béla Gimnáziumból és Gabi Gabriella, a gyakorló általános iskola pedagógusa. Kettőjük élete több ponton is összekapcsolódik, nemcsak kiváló pedagógusok, hanem valamikor kollégák voltak a népművelésben, és a Városi Televízió bölcsőjét is együtt ringatták. A címbéli kérdésekről faggattam volna őket, ők viszont másról kívántak beszélni. A gyerekekről, akikért élnek, dolgoznak, akiknek életében meghatározó szerepet töltenek be. (Interjúalanyaimmal régi ismeretségünkre való tekintettel tegeződünk.) Egy férfi: Egy nő: Kis Pál István Gabi Gabriella - A beszélgetés során jöttünk rá arra, hogy három apropója is van a mai találkozásunknak. 25 éve élsz, dolgozol, alkotsz Szekszárdon, 10 éve tanítasz az I. Béla Gimnáziumban, ahol az idén, mint az arra legérdemesebb tanár, megkaptad azt az emlékplakettet, amelyet a nevelőtestület, a diákönkormányzat, a szülői munkaközösség, az iskolát támogató kuratórium egyöntetű döntése alapján térnek oda 1995 óta, s melyhez szívből gratulálunk... Állomások... - Sokáig a népművelést tekintettem hivatásomnak, aztán amikor üzletivé vált ez a pálya - 3 évig voltam a művelődési ház igazgatója - akkor elhagytam. Első vezetője voltam a Szekszárdi Vasárnap című lapnak, első vezetője a Városi Televíziónak, dolgoztam a Dátum című lapnál két évig, aztán rájöttem, hogy ezek is mind elüzletiesedtek. Póla Károly kért fel a levelező osztályba magyartanárnak, elmentem, ugyanis nem szerettem vállalkozó lenni, csak azt szeretem csinálni, ami nekem is fontos. Aztán 10 éve szépen fokozatosan növekedtek az óraszámok, először szerződéses, majd 2000-től kinevezett tanára lettem az I. Béla Gimnáziumnak. - Magyartanár vagy, s nem egy a sok közül... - A magyar mellett még mozgóképismereteket, táncot és drámát, retorikai készség fejlesztést, valamint tanulás módszertant tanítok. A felnőtt oktatásból „jöttem”, abban az időben fel sem merült bennem, hogy iskolában fogok egyszer tanítani. Talán éppen ezért nem tudok a gyermekkel gyermekként bánni, számomra ő partner, s partneri kapcsolatot próbálok vele kialakítani. Egy alapszabályt vallok, egy tanár sem áldozhatja fel a tantárgyat. Első feladat megszerettetni a tantárgyat, legyen attraktív, és nem csak az észhez, az érzelmekhez is szóljon. Lényeges, sikerélményhez juttatni a gyermeket. Soha nem írtam be még tintával 1-est, minden hiba kijavítható. Persze, ez sok-sok munka, de megéri, mert ráhangolódik egy idő után a gyerek, s számára „adósságot" jelent, s jelentkezik általában valami plusszal, amit csak ő tud. Eleve olyan beállítottságú vagyok, hogy soha ne legyen elégedett a gyerek, de ne is élje meg kudarcélményként a rossz jegyet. Számomra nincs tehetségtelen gyerek, mindenkiben van valami tehetség, s az a mi feladatunk, hogy ezt felkutassuk. A kudarcélményeket szerző gyerekek félnek az újabb kudarcoktól. Azoknál a gyerekeknél, akik nem bírják a versenyhelyzetet, ott nem kell erőltetni a tehetséggondozást. - Azt mondod a tehetséggondozás bizalmi kérdés... „Szép beszéd" műhely, „Versmondó műhely", „Videófilmes klub"... - Egyetlen gyerek sem jöhet hozzám csak azért, mert az I. Bélába jár. Ha érzi magában a tehetséget, eljön hozzám, megbeszéljük, s vagy halad, vagy ha nem, akkor őszintén megmondom, hogy nincs értelme tovább csinálni. Azt gondolom, hogy nem szabad kisajátítani egy gyermeket. Nem kell mindenkinek mindenhez értenie, akár gyerekről, akár tanárról beszélünk. Minden ajtó nyitva van a gyerek előtt, de nekik kell belépni rajta. Nem a cél a fontos, hanem az odavezető út, s miután én nem járhatom azt az utat a gyerek helyett, csak megmutatom neki. - Azt mondod, senkit sem érdekel ma már a pedagógusnap... Azt mondom, megérdemelnétek... - Valamikor ez központilag irányított volt. Talán, ha magunk összejönnénk, s egy nap magunk között lennénk, beszélgetnénk... Egy nap, ami munkaszüneti nap lenne... Számomra az jelenti az örömöt, és köszönetét, amikor visszatérnek a tanítványaim a főiskolákról, egyetemekről és beszámolnak arról, hogy hol tartanak. - Vannak, akik pedagógusnak születtek, s vannak, akik az évek során jönnek rá, hogy az az egyetlen, az igazi út számukra. Te az előbbiek közé tartozol... - Ha nem is annak születtem, de annyi bizonyos, hogy gyermekként magamba szívtam ennek a hivatásnak minden fontos elemét. Édesapám, akire még ma is sokan emlékeznek, igazi pedagógus volt, amellett, hogy igazi sportember. Kislánykoromtól kezdve mindig vele voltam, bárhová ment. Most felnőttként is úgy érzem, teljesen rá hasonlítok, ami nem is csoda, hiszen kimondva-kimondatlanul belém oltotta a pedagógia és a sport iránti szeretetet. Amikor úszást oktatott, akkor rám bízta, a lemaradt gyermekekkel való foglalkozást, ami ma is meghatározó feladat a pedagógusi pályámon. - Kifejtenéd ezt bővebben? - Fontosnak tartom a tehetséggondozást, de a lemaradó gyermekekkel való foglalkozást is, hogy nekik segítsek abban, hogy megtalálják a tudáshoz vezető utat, talán még fontosabbnak. Olyan észrevétlenül és olyan természetesen épült ez bele az életembe, a pedagógusi látásmódomba, hogy csak a gyermekkoromra vezethetem vissza. Soha eszembe sem jutott, hogy más legyek, mint pedagógus. A Szekszárdi Tanítóképző Főiskolán szereztem diplomát, majd a Szegedi Juhász Gyula Tanárképző magyar szakán diplomát, ahol Rónai Béla magyar szakos tanár szeretette meg velem a magyar nyelvet, aki nemcsak fantasztikusan tudta, de úgy is tanította. - Melyik volt az első iskola, ahol tanítottál? - A II-es Számú Általános Iskolában kezdtem, s most újra visszatérek a gyermekkoromhoz. A világhoz való viszonyom olyan, mint édesapámé volt, ő sem volt „csak” pedagógus, mellette aktív sport- és közéletet élt. A tanítás mellett a MUSZKA bábcsoportban báboztam, majd elkezdtem televíziózni, ahol Kis Pál István vezette a stúdiót, s akitől nagyon sokat tanultam, aki hagyott szabadon dolgozni. Közben elmentem tanítani a dolgozók esti iskolájába, most már tudom, hogy ott alapoztam meg a pedagógus létemet. Megtanultam, hogy nemcsak a szaktudás a fontos, hanem legalább annyira fontos az egyéniség, amit vagy ad a sors vagy nem, de egy pedagógusnál nagyon fontos. Ott mind válogatott pedagógusok dolgoztak, akik mind valamiben különlegesek voltak. A nevelésről és a pedagógiai módszerekről sokat tanultam tőlük. A felnőtt tanulók tudták értékelni azt a „hátszelet” amit tőlünk kaptak, mert ők tudatosak voltak, valamiért jöttek oda. Másfél évtizede tanítasz a Gyakorló Általános Iskolában... - A felső tagozatban magyar nyelvet és irodalmat tanítok, szakvezető vagyok, s az alsó tagozatban igazgatóhelyettes. Sosem volt szándékom a legkisebb vezetői posztot is betölteni, s most érzem is, hogy miért... A legfontosabb dolognak azt tartom, mint igazgatóhelyettes, hogy a velem együtt dolgozó kollégáimnak segítsek, hogy a legjobbat hozzák ki magukból, hogy sikerélményük legyen, s ezért minden lehetőséget megragadok a dicséretre és a köszönetre. Gratulálok a sikereikhez, hogy másnap mosolyogva lépjenek be a tanterem ajtaján. Ezt a férjemtől tanultam, aki biztos háttért jelent nagy tapasztalatával számomra, s aki mint vezető azt vallja, hogy sokat kell dicsérni, s a legtöbb szó, amit vezetőként ki kell mondani, az a köszönöm. -Ez a szó egy napon a tanítványoktól is jólesne? - Ez a nap ma már belső ünneppé vált. A kívülről jövő ünneplés elhalványult. Lehet ezt betudni egyrészt a pedagógus pálya presztízsének csökkenésével is. Másrészt ez az ünnep áttevődött az évzárókra. Természetesen jólesik, ha valaki gondol rá, de úgy gondolom, mint minden más ünnep, ez is átalakulóban van.