Szemészet, 1865 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1865-01-15 / 1. szám

sodás, mely sötét festénynyel vörösbarnává elegyül, akkor annyira eltérőnek fogjuk találni az első leletet a másiktól, hogy a kezdő csak nagy nehezen fogja magát arra elhatároz­hatni, hogy mind a kettőt élettani leletnek tartsa. Azon sze­mek különben, melyeknél az első lelet észlelhető, gyakran gyengült lázerővel is bírnak, a­mi a szemteke oldalfajzatán át behatott fény szétömlésének (Diffusion) és az ezáltal eredmé­nyezett káprázatnak tulajdonítható. Ez állapot már nagyon közel áll a kórosakhoz, mert a szemteke tengelyének hosszab­bodása által eredményezett rövidlátással van gyakran pá­rosítva. Ily szemek még azon sajátsággal is bírnak, — a­mit egy kézikönyvben sem találok fölemlítve — bár nem hiszem, hogy az illető észlelők figyelmét kikerülte volna —, hogy a láta nagyfokú piros fényben csillog, ha 1 — 2“ domború üveg segedelmével összpontosított lámpafényt vezetünk a tülkhártyának azon részére, mely a szaruhártyához közel fek­szik. E kísérlet biztosan sikerül, ha a beteg befelé fordítja vizsgálandó szemét, ha a lencsét kellő távolban tartjuk a lámpa s a szem között, s ha végre az egész szaruhártya tájt sötét ellenző segedelmével árnyékba hozzuk. Szemtükör hiá­nyában, maga ez egyszerű kísérlet is elégséges, hogy azon különféleségeket, melyek az érhártya festeny mennyiségére nézve léteznek, illetőleg a festenynek nem csak nagyobb, ha­nem kisebb fokú hiányát is, továbbá a szemtengelynek hosz­­szabbodását, s így a rövidlátást is egész biztosággal felös­­merhessük. A szemek második fajánál, azaz azoknál, melyek nagy mennyiségű festenynyel bírnak, s melyeknél különösen a hám­rétegek festenye nagyon kifejlődött, a festenysejtek szinte fel­­ismerhetők, különösen az egyenes szemtükrözési képben, a­hol t. i. a barnavörös szemháttérnek különféle helyén, külö­nösen pedig a sárga folt táján nagyon finom pontozás által tűnnek ki, mely nagyon hasonlít azon pontszerű árnyalathoz, mely kőmetszeteken látható. A szemháttér eme két különfélesége közt közepette áll egy gyakran előforduló 3-ik, melyben a telepfesteny nagy meny­­nyiségben van kifejlődve, a hámfesteny ellenben gyérebben képviselve.­­ Ily szemeknél természetesen nem láthatjuk sem az örvényes ereket, sem az úgynevezett choriocapillaris finom elágazásait, mert a sűrű telepfesteny által fedeznek, de annál jobban fogjuk látni magának a telepnek sűrű edényhálózatát, mely a csak kevés festenynyel biró hámréteg majdnem egész kiterjedésén át csillámlik. A telepnek festenye t. i. csak az edényhálózat által képezett körökben fekszik, (Intervascular Roume), magát az edényhálózatot szabadon hagyván. Az edényhálózat közti tér sötétbarna, majdnem fekete színénél fogva annyira feltűnik az edények piros színezete mellett, hogy a vizsgálat első pillanatában épen csak fekete csikók láthatók, melyek világosabb csikók által vannak egymástól elválasztva. A kezdő eleinte e világos piros csikókat csak igen nehezen fogja edényeknek felismerni, mert hozzá kell előbb szoknia, hogy az edényhálózat közti fekete közelitől elvontan, csupán a vörös csikókat, az edényeket, vegye szem­ügyre. A szemháttér ezen harmadik különféleségétől a kóros leletekig szintén több átmenet létezik, a mennyiben t. i. a hámfesteny, s maguknak a hámsejteknek is gyérülése s végre teljes elenyészése azon szervi elváltozásokhoz tartozik, melye­ket idült érhártya bajoknál észlelhetünk. Innét van, hogy az érhártya ezen meztelensége néha csak egyes, nagyobb vagy kisebb helyekre van szorítkozva, melyek épen egy későbben határozott jelleggel biró amblyopicus bántalomnak kiinduló pontjai. A reczehártyát ép szemnél csakis edényeiről is­­merhetjük meg, melyek a lázidegtől kiindulván, mindin­kább finomuló ágakra szakadnak, melyeknek végsői egé­szen a rovátkolt tájig (ora serrata) haladnak. Azon felebb rajzolt látványhoz tehát, melyet a szemháttér nyújt, a recze­­hártya edényei is járulnak. Szemtükrözési tüneteikről részle­tesen későbben fogunk szólani , az úttal csak azt említjük, hogy felismerésük, s az érhártya edényektőli megkülönbözte­tésük igen könnyű, s még a kezdőnek is sikerül. Villás elága­zásuk, elszigetelt menetük, miközben gyakran nagyobb vagy kisebb szöglet alatt az érhártya edényeit keresztben met­szik, továbbá azon különbség, mely az literek s visszerek közt szinekre s nagyságukra nézve létezik, különösen pedig szem­betűnő felületes fekvésük elég támpontot képez a reczehár­­tya edényei biztos megismerésére. De a reczehártyát azonfelül még azon bizonyos fényről lehet megösmerni, melyet felülete mutat. E fény legfeltűnőbb a lázideg bejövetele helyén, s festenydús érhártyánál legjob­ban észlelhető, a sárga folt táján ellenben e fény hiányzik, mely tehát azt gyűrű alakban övedzi.­­ Valószínű, hogy az idegrostokat kísérő kötszövetnek sugáralakzata e fény esz­közlője. A kezdő igen nehezen láthatja a sárga foltot, mert ha a szemtükörről visszaverődött fény egyenesen e helyre esik, a láta nagyon összehúzódik, s a szaruhártya verőfénye (Reflex) egészen elhomályosítja azon helyet. E nehézségek némiképen eltűnnek, ha kitágult lázán fennálló képben vizs­gálunk, s csak sík­ tükörrel (Planspiegel) melynél a szaru­hártya verőfénye sokkal kisebb. Minden szemtükrözésnél legelőször is azon helyet kutas­suk, mely a lázideg bejövetelének felel meg. Ha a vizsgálandó, egyén szemét körülbelül 20°-ra befelé, s nagyon keveset fölfelé fordítja, akkor már távolból is látható, hogy a szemháttérnek piros verőfénye mily világos színt kölcsönöz a látának, mintha rögtön fellángolna a láta sárga-fehér fény­ben. Ha a szemteke ez irányát megtartja, azonnal meglátjuk a lázideget, akár megfordított, akár egyenesen képben vizs­gálunk. Ha azonban kissé elmozdult volna, akkor köves­sük csak az edényeket eredetük felé, s a lázideg-korong ismét feltűnik. Ez valóban oly pompás látvány, mely a félig sötét égboltozaton feljövő teliholdhoz hasonlítható, hogy a kezdő eléggé nem bámulhatja annak gyönyörű szépségét, s nagy elragadtatása okozza, hogy gyakran a kórismét becscsel bíró részletek kikerülik figyelmét. A lázideg gyöngéd fölemelkedést képez a reczehártya színvonala fölött, (innét ez elnevezés : idegdombcsa) s a követ­kező sajátságokat mutatja. Az idegszálak a rosta lemezen át (lamina chibrosa) a szemteke belsejébe hatnak, s elágazásaik­kal a reczehártya képződéséhez járulnak. Az idegszálak te­hát előbb a tüsk-­és érhártya szélére, a­hol ezek a rosta le­mezt körülveszik, simulnak, azaz a két mondott hártya hatá­rait részleg fedik, a­mennyiben épen átlátszó réteg födélnek vehető. Ebből következik, hogy a lájidegen, mondhatni, h­á­­rom határvonal vehető észre, úgymint: leginkább be­felé a tulajdonképi ideghatár­, egy nagyon gyöngéden rajzolt vonal, ettől kifelé egy fehér, gyakran szélesebb esik (tülkház-

Next