Szemészet, 1875 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1875-02-28 / 1. szám
9 10 módját ajánlja, mely szerint nem a vak folt, hanem a sárga folt képezné a megmérendő láttér középpontját Förster eljárása mellett szól leginkább az, hogy a látidegdombcsa a részegfelületnek boncztani közepét képezvén, a láttér két egyenlő félre oszlik, ha amazt vesszük mérési centrumnak, míg ellenben a külső láttérfél nagyobb lesz a belső fél rovására, ha a rögzített pont mérési központul szolgál. Ahhoz járul még az is, hogy a kórtani elváltozások többnyire a látidegdombosa közül találkozván, azoknak távolsági viszonyaira nézve jobban lehetünk tájékozva, ha a mérés szintén a háttér azon pontjából indul ki, mely a boncztani és egyszersmind úgyszólván szemtükrözési központnak megfelel. Ezen elismert előnyök ellenében, amelyek Förster eljárását a szakemberekkel átalánosan megkedveltették, Schön felsorolja a hátrányokat, melyek vele összekötve vannak, nevezesen: 1. Számos bántalmaknál (Neuritis, Retinitis pigmentosa stb.) a láttér a rögzített pont körül oly mértékben van körkörösen megszűkülve, hogy a vak folt már nem is esik a fennálló láttér határaiba. 2. Központi homálynál (Scotoma centrale), mely gyakran szabatos mérést még megengedne, ez azáltal nehezíttetik, hogy a vak folt a homály határain kívül fekszik. 3. A perimeter csak két ablak világítása mellett hasznavehető, és még akkor is a kis golyónak nyele árnyékot vet; a másik mód mellett egy negyedkor elégséges és a mozgatható golyó felesleges. Különben van még egy sokkal lényegesebb hiba Förster eljárásában, melyet Schön nem is említ, és ez abban áll, hogy a mérési központot nem szabatos, hanem csupán átlagos számítás nyomán határozzuk meg, miután Sándolt kimutatta, hogy a láttani hátsó sark (fovea) és a vak folt közti távol igen különböző a szemekben, részint a fénytörési, részint más egyéni szemalkati viszonyok szerint, és hogy ezen különbség 10 V2 és 19 fok között ingadozik. Förster 15 fokot vett átlagos számnak, érthető e szerint, hogy körülbelül 5 fokú hiba csúszhat be a számításba, mely a méréseknél úgy sem kerülhető kisebb hibákhoz csatlakozva már tetemes csalódást eredményezhet. Haltenhoff e tárgyról szólván), a rögzítő pontot már azért is egyátalában alkalmasabbnak tartja mérési központra, mivel két szemmeli látásnál ezen pontban kereszteződnek az egymásnak megfelelő délkörök. Aki a Förster féle készülékkel naponta méréseket visz végbe, még az említetteken kívül, más alsóbbrendű tökéletlenségeket tudna felemlíteni, melyeknek kikerülését kiki a maga módja szerint kénytelen és csakugyan képes is eszközölni. Részemről mindjárt elejétől lemondtam a kerékhajtás használásáról a próbatárgy tovamozgatására, sokkal kényelmesebbnek és biztosabbnak tartván, ha a próbatárgyat csipeszbe rögzítve kezemmel tolom a félkör hosszán át. Átmegyek sokkal fontosabb tárgyakra, melyekkel szerző behatóan foglalkozik, és melyeknek ép oly szellemdús mint józan taglalása könyvét oly igazán érdekessé teszi. Mindenek előtt említendő a szinérzésekre vonatkozó elmélete, mely nem épen új, melynek a kórtünetekre való alkalmaztatása azonban mintegy vörös fonal gyanánt vonul az egész könyvön át, és lényegesen jellemzi kórodai álláspontját. Azon kérdésre, váljon miért terjed a kéknek érzése körülbelül 10 fokig a háttér határától, míg a vörösnek érzése már előbb, a zöldé még előbb megszűnik, és váljon hónán erednek az egyes színek árnylatai, melyek a központ telített szín és a körzet szürkéje között találtatnak, szerző úgy válaszol, hogy a reszeg legfogékonyabb a kék, kevésbé fogékony a vörös és legkevésbé fogékony a zöld szín iránt, miből következik, hogy ugyanazon ingermennyiség mellett a kéknek érzése lesz legélénkebb, a vörösé gyengébb, leggyengébb a zöldé. Ezen fejtevény a Young- Helmholtz-féle színelmélettel igen jól összefér. A három különféle rost nem léteznék ugyanis e szerint az egész recsegben, mind a háromra nézve csökkene az ingerlékenység a körzet felé, az ingergörbék azonban nagyon különböznének egymástól az egyes színekre nézve; a zöld görbéje legelső apadna, utána a vörösé, utolsó helyen a kék görbéje. A körzeten szín nem jöhet létre, hanem csupán szürke árnyalat, mivel ott a kéknek ordinátusai túl nem haladják a többi színekét. Hasonló módon értelmezhető a sárga színérzés a zöld és vörös színtér körzetén. Schön ezen elméletre alapítja saját eljárását a reczeg körzeti részeinek látképességi fokát illető nyomozásában Ugyanis, ha, amint felteszi, a reczeg ingerlékenysége különböző a különféle szinsugarakra nézve, ezen összes ingerlékenységnek minden csökkenése mutatkozni fog az egyes szinérzés területének szűkülésében. A kéknek érzése pl. bénított reczegen nem fog annyira terjedni a körzet felé, mint egészséges reczegen, minthogy a reczegnek szinérző elemei - jóllehet nem azonosak a térérző (raumempfindend) elemekkel — mégis azokhoz hasonló módon és hasonló kóros befolyások által betegednek meg. Jogosan következtethetünk eszerint a reczeg körzeti látképességére átalában azon látképesség csökkenéséből, melyet az egyes színekre nézve a láttér körzeti részeiben feltalálunk. Ezen eljárás tagadhatlanul előnyösebb, mint valamennyi más vizsgálási mód, melylyel a körzeti látképességet kipuhatolni szoktuk, minthogy eredménye mindig számokban kimutatható és főképen azért, mivel csakugyan a körzeti színvakság sok láttompulati esetben az első kórtünet, mely már akkor feltalálható, mikor a középponti látélesség még csak igen kis fokban vagy épen nem csökkent. Schön e kutatást a nevezett három színnel festett kis papírdarabokkal viszi végbe. A négyszögnek mindegyik oldala 2 centim, hosszú. Minden egyes színnek megfelel egy-egy élettani körzeti határ, melynek visszahúzódása (szűkülése) határozottan rámutat a látnépesség bizonyos csökkenési fokára, a különféle színek nem lévén egyéb különböző, de ismert mennyiségű ingereknél, melyek a reszegre behatnak. A fehér a legnagyobb inger, aztán következik a kék, majd a vörös és végre a zöld. Szerző 15 esetet közöl, melyben vagy haladó sorvadás szűkebb értelemben (Atropha progressiva) vagy lájidegláb utáni sorvadás jelen van, és a talált szinérzés határainak elemezése útján mutatja meg a szabatos módot, mely szerint a vakságig vezető kórfolyamat elejétől fogva a szinérzés rendellenségében jelleztetik. Több esetben mindkét szemen, némelyekben az egyik szemen a háttér határai rendesek, miután azonban a színérzés tetemes hiányokat külölt, a jóslat roszul hangzott. A zöldnek tökéletes hiányzása (hosszabb időn át ismételt nyomozásoknál) és a többi színhatárak szűkülése mindig jogosít rész jóslatra, illetőleg haladó folyamat felvételére. Mindazon esetben, hol a vörös hiányzik, a zöld sem éreztetik, de nem megfordítva. Ahol a zöld tökéletesen hiányzik, ott a vörös nem lehet tökéletes ; midőn csupán a kék áll fenn , ez nem lehet oly élénk és nem bir oly tág térrel mint rendes állapotban. Hogy a sárga még éreztessék, mikor a kék már hiányzik, amint azt Galezowsky állítja, tévedés. A szinvakság mindig kíséri a lázidegsorvadást és szükségképen fokonként a tökéletességig fejlődik, jóllehet egyes esetekben a gyors lefolyás e fejlődés észlelését meghiúsítja. A lázidegsorvadásnál észlelt szinvakságot gyakran azonosnak vélték a (vele született) Daltonismussal, ami azon téves felfogáson alapszik, miszerint a sorvadásnál az egyik vagy a másik alapszínérzés eszközlő idegelem egyedül bántalmazva volna. Ilyen feltevés már a priori elesik azon esetekben, melyekben a sorvadás sábfolyamat következménye, midőn a hegesen összehúzódott kötszövet valamennyi idegrostot egyaránt összenyom, pedig az ezekben észlelt színvakság tünetek tökéletesen azonosak a tiszta haladó sorvadásnál előfordulókkal. Mindkét nemű sorvadásainál valamennyi idegrost ingerlékenysége egyaránt csökkenve van, és azért mind színérzés, mind körzeti és központi lázélesség kell hogy alább szálljon, csak hogy ez utóbbi nem tart mindig lépést az előbbiekkel. Ha a csökkenés, akkor a zöldérzés, mely a legnagyobb ingerlékenységi fokra szorul, alább fog hagyni; ha a csökkenés eg y, akkor fog a vörösnek határa szűkülésnek indulni, ha egyszersmind a kör *) Annales d.oonlistique LXXI1. 177 1.