Szemészet, 1881 (18. évfolyam, 1-6. szám)
1881-02-20 / 1. szám
56 látaszél illető részét környibb helyzetben tartja és így a látát magát a heg felé eltolja, mi ugyanazon torzítást okozza, mintha a látaszél maga gyógyulna be a sebbe. Mindezen kellemetlenségek kikerülése végett elsősorban érlelési törvényt alkottam magamnak az ifjúkori hályogok műtételére, és ezáltal a műtétnek oly irányú módosítása is volt lehető, mely a fent említett kellemetlen eshetőségeket tökéletesen kizárja. Ezen érlelési törvényem következőleg hangzik: kényszerítő okok nélkül — melyekről később lesz szó — ne operáljunk ifjúkori hályogot mindaddig, míg pelyhes szétesést nem mutat, még ha kénytelenek volnánk a lencse homályosodásának kezdetétől 1—2 évig is várni. Általánosan ismert tény, hogy a vonalas kivonás ezen időszakban hajtható végre a viszonylagosan legkedvezőbb eredménynyel , de még ilyenkor is teljesen fenállanak az iris részéről bekövetkezhető kellemetlen eshetőségek, és a zonula Zinni esetleges szakadása, mely hályogoknál mint elsődleges vagy másodlagos baj nem épen ritkán fordul elő, itt is zavarólag fog hatni a műtét menetére. Hogy tehát ezen káros tényezőket is kizárjam, már évek óta folytatom a következő műtéteki eljárást: A Desmarres-féle kanalak bevitele után, melyeket a segédnek adok át, a tekét alul vagy belül Weber-féle fogóval rögzítem s Rosas-féle sarló alakú tűvel discissiót végezek vagy jobban mondva mellső lencsetok megnyitást, melyet nem szükséges nagy kiterjedésben ejteni. Amint a tűnek visszahúzása után a csarnokvíz elfolyik, rögtön ki is ömlik a folyékony vagy pelyhestömegű hályog, maga nagyobbítván a tok nyílását, a mellső csarnokba s tömegével ezt kitölti. A szemnek pihentetése czéljából a kanalak most eltávolíttatnak; a rögzítő csípő azonban a tehén fügve marad. Hosszadalmas műtéteknél ugyanis, melyek közben szünetelni vagy a rögzítő csípőt a segéd kezelésére bízni szükséges, mindig az élére hajlított csípőt használom, melyet tudtommal Weber hozott először használatba; legalább én csak 1872-ben láttam először azon műszerkészlet között, melyet saját kivonási módszerének ismertetése czéljából közrebocsátott. Én csak annyiban módosítottam ezen csípőt, amennyiben felső végét ferdén vágattam le, hogy a tekét sülyesztéskor derékszög alatt álló felső hegyével ne nyomjam. (L. a mellékelt ábrát.) Ezen rögzítő csípő azon előnynyel bír, hogy az azt tartó kéz az amúgy is kicsiny műtétek tér alatt marad, mely körülmény általában, de főleg akkor nyom sokat a latban, ha ezen kezet gyakorlatlan segédtől vagyunk kénytelenek kölcsönözni, továbbá hogy a csukott szemhéjak mellett is a tekén hagyható és így a beteget az újból rögzítéstől kíméljük. Pár percznyi nyugalom után újra beillesztem a Desmarres-féle kanalakat s a rögzítő csípőt megfogván kívül-alul a limbushoz közel lándzsakéssel végezem a sebkészítést— és pedig sokkal környiebben, mint ahogy az az egyszerű vonalas kivonásnál különben szokásban van, miután most az kis előeséstől nem kell félnem — a lándzsa visszahúzásánál fél úton megállok, vele az alsó sebajkra gyengéd nyomást gyakoriok, s így a sebet tátongtatva a hályogtömeget egyházamban kieresztem. E mellett elővigyázattal kell élni, hogy ismert okokból a szemgolyó feszülését ne rohamosan csökkentessük, úgyszintén hogy az övecs netaláni megszakadása vagy az üvegtest elhigultsága esetében ezt ne engedjük utántolakodni, mit a lándzsa kellő időben teljes kihúzása által érünk el. A kiömlő hályog után egyébként a láta azonnal megszűkül és meglepő a nézőre a mint majdnem varázsszóra rendes szem, kerek és fekete látával, mutatkozik; a műtőnek pedig felette kellemes lehet, hogy a szivárványhártyával semmi összeütközésbe sem jött. Most minden eszközt eltávolítok és a szemet hűvösen nedves lebenynyel borítom. Miután némi gyamokvíz gyülemlett, netalánt, a szivárványhártya közönyén visszamaradt hályogpelyhek azzal együtt kiereszthetők. Ha azonban tág lázát találunk a hályogtömegnek a mellső csarnokba történt kilépése után, akkor fel kell vennünk, hogy a zonula Zinniiben már elejétől létezett nyiláson át a többé-kevésbbé elhigult üvegtest nyomult a hályogtömeg után a mellső csarnokba s azt kitöltötte. Ebben az esetben annál kevésbbé szabad a sebet tátongtatni, mivel a csarnokban visszamaradó pelyhes hályogtömegtől a rendes gyógyulási folyamatot úgy sem kell féltenünk. Ezen a legnagyobb mértékben kíméletes műtéti módnál és a szabad szemmel látható hályogpelyhek minden hiánya mellett bátran elhagyhatjuk az atropinoldat becsepegtetését az első 24 órában addig t. i. míg a seb elengedőleg összetapadt s az irisnek utólagos előesése már többé nem félő. Az összes ily módon kezelt esetekben 5—6 nap után a teke oly halovány és izgalom nélküli volt, mintha a szárú egyszerű csapolását végeztük volna, a láta rendes elhelyeződést mutatott és csakis a szakértőleg gyakorlott szem volt képes a lencsehiányt felfedezni, a kiválóan mély csarnok, az irisrezgés és a látának feltűnő koromfeketesége nyomán. Első ilynemű műtéteim Kolozsvárott működésem szakába esnek s az ezekről vezetett feljegyzések nincsenek többé kezeim közt. Szorítkozni fogok tehát arra, hogy az utolsó két évben négy szemen végzett műtétről néhány részletet közöljek. 1878-ik év junius havában végeztem egy 15 éves leány bal szemén a műtétet a felírt módon, már pelyhesen szétesett cataracta mollis miatt. Mivel a hályogtömeg eltávolítása után a láta területében szürkés fátyol maradt vissza — látszólag a vastagodott és elszürkült hátsó lencsetok — és mivel fontos volt reám nézve első műtétemnek teljes sikert biztosítani s így a cataracta secundaria képződését meggátolni, a műtét végén kivételesen Hasner-féle üvegtest-szúrást is végeztem a nélkül, hogy ez a sebbe tolult volna elő. A szem gyorsan gyógyult, szabad koromfekete látával bírt, s az egyén+3-sal V. 20/36,-j-21/i-del pedig Jaeg. Nr. 2 folyékonyan olvasott. A másik szem is mutatott már akkor a lencse kérgi részletében küllőszerű homályokat, de még elegendő látóképességgel bírt, úgy hogy betegem azt még fél évig minden munkájához használhatta. Magától értetődik, hogy ezen szemnek műtevésével nem siettem, hanem itt is bevártam a hályog szétesését, mivel nemcsak a lehető legjobb siker látóképességben forgott szóban, hanem leánynál a műtét kosmetikai oldala is nagyon számba jött. Azon év tavaszán — tehát 2 évvel a cataracta incipiens megállapítása után — állott be a kedvezőnek jelzett időszak, de a leánynak betegeskedése miatt a műtét csakis október hóban volt végezhető. Az rendesen folyt le, üvegtest-szúrás nem létetett. Már a 8-ik napon kis sétát engedhettem meg a betegnek s 10-ik napon haza utazott. Az ezen szemen elért siker semmi tekintetben sem maradt vissza az elébb műtett bal szeme mögött. Más műtett szempár 14 hónapos gyermeket illetett, mely valószinűleg — ámbár az anyja ezt tagadta — cataractával született. Mindkét szemen a hályog kérgi részlete szétesettnek mutatkozott s csak a mag engedett gyanítani keményebb összeállást. A műtét elhalasztását ezen gyermeknél nem lehetett volna indokolni a kifejlődendő amblyopia ex anopsia veszélye miatt; végeztem tehát azt a felírt módon bódítás alatt és mindkét szemen egy ülésben. Csakis a mellső csarnokba kifolyt kéreg távolíttatott el, míg a kicsiny, kékesfehér mag a láta közepében maradt. Hogy annál kíméletesebben bánjak el, nem is kísérlettem meg eltávolítását, hanem felszívódásra vagy egy későbbi műtevésre szántam. Midőn néhány nap múlva a szemeket közelebbről megtekinthettem, mindkét oldalon az atropinnal a maximum kitágított láta közepén a kicsiny, nem duzzadt magot találtam. Ez néhány nap múlva mindkét szemen a mellső csarnokba esett, hol, anélkül hogy duzzadt vagy izgalmat okozott volna, kisebbedett és a két szemen nem egyenlő gyorsasággal 3—4 hét alatt végre tökéletesen felszívódott. Ezen időben a gyermek az eléje tartott tárgyak után nyúlni már képes volt. A módosítás, melyet lágy cataracta eseteiben az egyszerű vonalas kivonásnál alkalmazok, tulajdonképen nem egyéb, mint a műtétek mozzamok sorrendjének megváltozása és környibb sebkészítés , de ezen kis változtatás haszna jelentékeny, mert : 1. az eddig alkalmazásban levő műtéti eljárásnál a csarnok 1