Szemészet, 1901 (38. évfolyam, 1-6. szám)

1901-02-24 / 1. szám

2 ORVOSI HETILAP — SZEMÉSZET. 1901. 1. sz. a vezető szemorvosokat a nyújtott díjazással (a mostani trachoma­­orvosokénál nem nagyobbal!) az általános orvosi gyakorlattól fel lehetne menteni, az ország egy része rövid idő alatt szem­orvosokkal lenne ellátva, kik egy nagy csapás (a trachoma) révén egy nagy czél: a vakság elleni küzdelem szolgálatában nagy nemzeti missiót teljesítenének. Látható, hogy ebben a javaslatban semmi erőszakos, semmi lényegileg új nincs, csak az a módosítás, hogy az egész trachoma-ellenes eljárásban legfőbb szempontnak, mintegy sark­pontnak az avatott gyógyító eljárást tekinti s hogy azokat a szemorvosokat, kikre ez bízatnék, beiktatni kívánja a mozgó­sított apparátusba, úgy hogy mig addig ez ügyben egyetlen egy szakember működött, e szerint többnek s a néppel közvet­lenül érintkezve kellene működni. Hogy ez a gondolat nem­csak az Orvosegyesületnek, hanem 4 év múlva Poroszország némely szakemberének is jónak látszott, alább feltüntetem. A belü­gyministérium szóban levő füzete hosszasabban foglalkozik az Orvosegyesület felterjesztésével, oly módon s olyan c­élzattal, hogy ezt nekem, kinek előadása az egyesü­letet ama felterjesztésre indította, szó nélkül hagynom nem lehet. Magamat is tartozom megmenteni azon (8 évvel később támasztott) gyanútól, hogy meg nem fontolt javaslatokkal egy tekintélyes társulatot tévútra vezettem s a belügyministerium­­tól közölt számok és állítások értékét is tartozom megvilágí­tani, a mennyiben e tárgyra vonatkoznak. A füzet 20 -24-dik lapjain találjuk e magában véve jelentéktelen, de a belü­gy­­ministeriumnak e róla közölt fejtegetésével érdekessé vált ügy előadását. A füzet 20-dik lapján ez van: „Az 1893. évben a buda­pesti kir. Orvosegyesület, midőn a trachoma elleni eljáráson azt kifogásolta, hogy a trachoma-betegek gyógykezelésre kénysze­­rittetnek, illetve különbeni büntetés terhe alatt erre köteleztet­­nek“ stb.; de ez nem felel meg a történteknek. Az O. E. emlékiratának szövegére nem emlékszem, de előttem van az én előadásom szövege,­ melynek amazzal lényegileg azonosnak kell lenni s látom, hogy a kifogások egészen mások. A kény­szerítést illetőleg nekem épen egyik­­panaszom az, hogy „ha én, ki a múlt évben (1892) 120 helybeli trachomást kezeltem, mégis csak 14-et tudtam végleg meggyógyítani, ennek az az oka, mert az ismételt jelentések után sem voltak az emberek a bejárásra kényszerítve“ (i. m. 95. 1.). Nem fontos ez, hiszen eszembe sem jut az a szerénytelenség, hogy az én előadásom ismerését, elolvasását feltegyem a belü­gyministériumról, mely az O. E. feliratáról szól. De mint mindjárt látni fogjuk, ezt magam érdekében kellett idéznem. Alább ezt olvassuk: „Ezen javaslat, a­mennyire helyes­nek látszott is elméleti szempontból, úgy gyakorlatilag mit sem ígért. Hiszen fel sem tehető, hogy a paraszt vagy mun­kás, ki azt sem hiszi, hogy szemének baja van, csakis az orvos iránti bizalomból ismételten ott hagyja családját és kenyérkeresetét, hogy a kórházban az egészségesnek vélt sze­mén kaparást, metszést és égetést végeztessen, haza érkezve, pedig falujában is szorgalmasan látogassa a rendelést, míg az orvos őt tökéletesen gyógyultnak nyilvánítaná.“ Továbbá, mivel a betegek 90°/6-ának nincs fájdalma, nincs „látózavara“, ezek „a legkitűnőbb szemorvos kedvéért“ sem fognak önként kór­házba menni, inkább elmennek a falusi orvoshoz, ki úgyis mindazt végezheti, mire szükségük van. „A tapasztalat tehát ellene szól annak, hogy ezen úton a trachoma-tájkór meg lenne szüntethető vagy alább csökkenthető.“ Felemlíttetik, hogy Budapesten „elég híres szemorvos van, mégis több száz tracho­­más nem gyógyíttatja szemét; hogy Szabadkán, Szegeden is van, meg H.-M.-Vásárhelyen nagy szemkórház s mégis „a trachoma-tájkór megszüntetésére semminemű befolyást nem gyakoroltak“. Végre elmondatik, hogy „mindamellett azonban, hogy ezek a tapasztalatok eléggé megvilágították azt, hogy a budapesti orvosegyesület javaslata a gyakorlati életben ered­ménytelen, a belügyminiszer mégis a javaslatot tevő tekinté­lyes egyesület iránti tekintetből a javasolt irányban kísérletet óhajtott tenni“ ; ennélfogva megbízott engem Hódmező-Vásár­hely trachoma-ügyének vezetésével, „de ő is (e sorok írója) csakhamar azon meggyőződésének adott kifejezést, hogy kény­szer alkalmazása nélkül a baját felfogni nem tudó néppel nem lehet boldogulni és­­ a trachomának nem volt képes gátat vetni“. Ennek bizonyítására fel vannak sorolva Hódmező­vásárhelyről a trachomások számadatai, melyek szerint 1892-Ьеп 127, 1899-ben 440 trach­omás beteg volt és 141 gyanús. Kénytelen vagyok kifejteni, hogy sem az okoskodás, sem a közölt számok nem bizonyítják azt, mit velük bizonyítani akarnak. Hogy Budapesten, melyre a javaslat nem vonatkozott, mit „ígért“, nem tudom, hogy nálunk bekövetkezett az, mi „fel sem volt tehető“, azt a vezetésem alatt álló szemkórház­­ trachomás forgalma mutatja, melyet alább közlök. Hogy a megnevezett három vidéki szemgyógyintézet (melyek egyike állami trachoma-kórház, másika egy nagy kórház osztálya) nem tudta­­ a trachomát megszüntetni­­— nem csoda; józanul senki sem várhatta tőlük, mikor a belügym. is „több generation“ át folyta­tott munkától várja ezt s az intézetek ketteje egy évtizede is s alig van; egyik, a trachoma-kórház, azonban talán tehetett I volna valamit, hiszen ez nem szemkórház. Mindezen tapaszta­latok azonban nem derítik ki azt, hogy az O. E. javaslata „eredménytelen“, hiszen 1893-ban nem voltak sem szem-, sem trachoma-kórházak. Ezért bajos nyolcz év után bírálni s ítélni el egy javaslatot. Rám nézve legfájdalmasabb az a megtisztelő megbízatás volt, melyet 1893-ban a trachoma ügyében kaptam; azért, hogy — mint a belü­gyministeriumhoz intézett nyilatkozatom­ban kifejtettem volt — ama kísérletre sem városunk, sem én nem voltunk alkalmasak. A város azért nem, mert közigazga­tása igen nehézkes, a rendőrség tekintélye igen gyenge s én magam azért, mert nem a szemészetből, hanem általános gya­korlatból élek s a szem kórházbeli nagy munkát, mint (hely­telenül) önként vállalt dolgot nagyon megszaporítani nem lehet­tem hajlandó. A­hogy én a teendőket elképzeltem, a bejegy­zések, a nyilvántartás, az elmaradozók jelentése, a betegek állapotának, a kezelési eredményeknek protokollálása, a bete­gek lakási és családi viszonyainak személyes kutatása, igazol­ványok, hivatalos közlemények írása külön, egész embert­­ kívánna, a­hogy kifejtettem volt. Elmondva ezeket, ajánlkoz­tam az ügy „vezetésére“, hiszen úgyis az én kezem közt volt­­ már addig is a munka komoly része, de azonnal (és nem­­ „csakhamar“) kívántam, hogy a rendőrség a pontos közre- s működésre utasíttassék, a­mi meg is történt. Azonban rögtön sejtettem, hogy e megbízatás rossz folytatást kap, javaslataim haszontalanságának bizonyításaként fog felhasználtatni. Íme, a­­­mit a belügyministérium önmagától csak több nemzedék után enged követelni, azt tőlem már bekövetelte, sőt mint insolvens adóst, el is ítélt. Az ítélet ellen nem felebbezek, hiszen eszem­ben sincs, hogy személyes kisebbítést lássak ez elbánásban, ahhoz most is elég kicsiny vagyok. De azok a gondolatok, melyek ellen irányul a szóban levő kiadvány bizonyítása, mai meggyőződésem szerint is közhasznúak lehetnének, tehát hozzá­­juk ragaszkodom s mellettök felhozom a magam védő érveit. A városunkban levő trachomások száma egészen hibás, mert rendőrségünk képtelen arra, hogy segítségemre legyen. Ugyanis: olyan helyen, hol a rendőri segítség gyenge vagy semmis, sohasem lehet tudni, hogy a kezelésből kimaradtak milyen állapotban vannak. Rendesen azok maradnak el, kik már nagyobb mértékben javultak s ezekhez a nem csekély számú spontán gyógyultakat hozzá számítva, bizonyos, hogy a régen nem látott betegek tetemes része nem trachomás többé. Jobb volna a viszonyokat pontosabban tudni, de nálunk nem lehet, mint ezek az adatok mutatják. Elmaradt trachomást bejelentettem . 1899-ben 434-et 1900-ban 388-at Ezek közül megjelent........................ 136 93 Közülök gyógyult volt ..... 39 25 Meghalt......................................................5­4 „Nem találtatott“ és „elköltözött“ . Értesítést kapott, de nem jelent meg 124 107 169 184 Ezek a számok egyfelől a rendőrség személyzetének eljárását jellemzik kedvezőtlenül, másfelől az emberek közöt­ t Klinikai füzetek, III. 1893.

Next