Szemészet, 1912 (49. évfolyam, 1-4. szám)
1912-05-19 / 1-2. szám
magántanára, aki gondos vizsgálatok által megállapította, hogy a szóban forgó szembaj: a trachoma. Ezen a nyomon indulva, az is kiderült, hogy az ország más részein is befészkelte magát és pedig leginkább a Duna és Tisza köze déli részein, a Horvátországgal határos Zala megyében, északon Galiczia, keleten Románia határain. Tisza Kálmán felismerte a veszedelem nagyságát, de azt is, hogy a védekezés szervezésére és vezetésére szakemberre van szüksége, így nyert Feuer a belügyministériumban mint közegészségügyi felügyelő alkalmazást. Szolgálata kezdetén intensiv tevékenységet fejtett ki. 1884-ben az ő javaslatára jelent meg a trachoma-utasítás, melynek első része a hatósági közegek, lelkészek, tanítók s más értelmes egyének részére készült, hogy a népet alkalmas módon s úton felvilágosítsák, a baj veszélyes voltára figyelmessé tegyék és a hatósági intézkedések megtartására buzdítsák. A másik rész a betegség kórtanát és gyógyításmódját tartalmazza s az orvosoknak szánta. Az ő kezdeményezésének eredménye a trachoma-törvény is. Ezen törvény főbb rendelkezései a következők: 1. bármely kórházban vagy a hatóság megbízásából házilag ápolt trachorás vagyontalan egyén ápolási költségeit az államkincstár fedezi; 2. azon vidékekre, ahol a baj nagyobb elterjedést nyert, utazó szemorvosok küldendők ki, kiknek feladata a betegség jelenlétét megállapítani, a községekben a gyógyítást szervezni, ez idő alatt a súlyosabb betegeket gyógyítani s a netalán e bajra nézve kellően be nem avatott községi és körorvosokat a gyógyításban oktatni; 3. a szükség tartamára szemkórházak állíthatók fel; 4. felhatalmazza a belügyminiszert, hogy a községi köz- és hatósági orvosoknak a trachoma kórtanából és gyógyításából való oktatása czéljából tanfolyamokat rendezzen, a résztvevő orvosokat anyagi segélyezésben részesítse s a feltűnő gyógysikert tanúsító községi s körorvosokat megjutalmazza; 5. mindezen intézkedések költségeit az államkincstár fedezi. A küzdelem tehát azon eszközökkel indult meg, amelyek egyedül czélravezetők: tudománynyal, ismeretterjesztéssel, anyagi segítséggel ugyanazokkal, amelyek alkalmazását Virchow már 1848-ban a sziléziai chtyphus leküzdésére javasolta. A végrehajtás elé azonban, mint annyiszor, sokféle akadály tornyosult. Azon időben a trachomás betegek kórházi ápolása illustrius volt, mert nem volt elég szemkórházunk s szemosztályunk. A csekély számú ágyat sem tölthették be trachomásokkal, hanem hályogosok, zöldhályogosok foglalták el, utazó szemorvosok helyett hiányosan képzett szigorló orvosokat küldtek ki, mivel a megállapított alacsony fizetésért (havi 200 korona) más e feladatra a dolog természete folytán nem vállalkozott. Szemkórházak helyett 6—8—12 ágyas trachoma-kórházakat állítottak fel, melyek vezetését nem szakemberekre, hanem a községi orvosokra bízták, s így azt a feladatot, melyet a törvény nekik szánt, semmiképpen sem tölthették be. A feltűnő gyógysikert felmutató körorvosok jutalomdíja 200—300 koronára zsugorodott s a tanfolyamokra sem jöhettek mindig éppen azok, kiknek közérdekből kellett volna jönniök, azon egyszerű okból, mivel a korona napidíj nem olyan összeg, mely módot