Szentesi Napló, 1941. január (23. évfolyam, 1-25. szám)

1941-01-01 / 1. szám

XXIII. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM. /­­ // | FÜGGETLEN POLITIKAI,GAZDASÁGI, KERESKEDELMI ÉS IPARI­­ SZENTES, 1941. SZERDA. JAN ÁLLJUNK MEG EGY SZÓRA! A vezércikk azzal kezdődik, hogy a névtelen szerző bemutatkozik Ennek a cikknek a szerzője a névtelenség homályában kíván maradni, mert közírói ba­bérokra nem vágyódik és egy cikknél külön­ben sem azon fordul meg a dolog, hogy ki írta, mint inkább azon, hogy mi van benne. De a névtelen szerző éppen azért szükségét látja an­nak, hogy mielőtt belekezd a nótába, magáról mégis csak mondjon valamit. A kérdés ugyan­is könnyen felvetődhetik, hogy rendeletre író­dott-e ez a néhány sor? Felsőbb meghagyás volt-e, amelyik szépen megsimogatta a névte­len arcát és addig szorongatta, amíg bedőlt és megírta cikkét? Hát ha ilyen valami történt volna, akkor bizony egyetlen sor sem született volna meg. A névtelen mindenre kapható, de hogy rendeletre írjon, arra soha­ soha nem vál­lalkozik, mert szerencséje, neon lakáj természet Hízelgő szóra sincs berendezkedve. Vesszővel hegedülhetnek rajta, de a csúszó-mászók szem­behízelgő beszédétől undorral fordul el és sok­kal kedvesebb neki, ha fejbeverik azért, mert az igazságot túlontúl őszintén kiáltotta bele a világba, mintsem hogy meggyőződését bilincsbe verje. Senki sem adott megbízást az írásra, még a szerkesztőség sem igen tudja, hogy ki írta. Legfeljebb ha egy-két ember. (Mindehhez azonban az szükséges, hogy a Szentesi Napló leközölje. Ha nem teszi meg, ám lelke rajta!) A közélet embere Hála Istennek, már a témánknál vagyunk! A névtelen háttérbe húzódik és megjelenik a közéleti ember. A kirakatember. Mert ő bi­zony nem rejtőzhetik el otthona csendjébe, vagy hivatala magányába, vagy a világtól tá­voli csendbe. Neki mindig szem előtt kell len­nie. Mint a holminak a kirakatban. Minden járókelő látja. Mindenkinek van valami szava, már akár kedves, akár nem kedves, amikor az élet nagy kirakata előtt látja a közéleti em­bert. Minél magasabbra jutott fel, annál köny­­nyebben jut homlokára a babérkoszorú, de mi­nél több jót tett, lassanként annál több tövis­hez lesz szerencséje, mert útitársul szegődik melléje az irigység és útitársa lesz a hálátlan­ság. Lassanként észre kell vennie, hogy már nem mondhatja, hogy az otthonáé. Csak mint vendég érkezik haza. Nem mondhatja el, hogy a családjáé, nagyobb família gondja van rá­bízva. Nem élvezheti a csendes, otthoni nyu­godt, pipázgatva­ beszélgetés örömeit, mert mindig zakatol a bensőjében az ezernyi, má­sokért való gond. Olyan az élete, mintha ro­hanó patak volna. Nincs egy percnyi meg­állása. A népszerűség napját néha-néha sötét felhők kezdik elhományosítgatni és megindul a legszörnyűbb ének, a legsivítóbb zene, az s­aszongyák, körülötte és mellette és felette és alatta. Közben pedig száz meg száz levél hull az íróasztalára. Mindegyik kér, mindegyik vár, mindegyik követel valamit. Mert a köz­életi, magasba emelkedett ember már nem a magáé, vagy otthonáé, vagy a családjáé, ha­nem a városáé vagy a vármegyéé, vagy a ha­zája tízezreié . . . Vagyis a közé. ! Irigylendő-e hát a sorsa? Nem túlságosan. Már ami a külső életet illeti. És mégis irigylendő. Mert megadatik neki, hogy ebben a rohanásban ezrek életére áldássá lehessen. Nem azért teszi, amit tesz, hogy dicsérjék érte, hogy növekedjék a nép­szerűsége, hanem azért, mert ez a belső elhiva­tás és a belső lelki kényszer együttes nagy­szerű munkája. Ez az a fény, amely bevilá­gítja élete utait. Ha van városa, akkor legma­gasabb emelvényén állva látja városa legszegé­nyebb, legnádfedelesebb házait; nem mosódik el egy sem belőlük a lelkében. Ha vannak igazi barátai, akkor mindegyiknek a barátságát meg­tiszteltetésnek veszi, ha véletlenül egyszerű paraszti sorban levő emberek is azok; és ha vannak ellenségei, átveszi a kezükből a neki nyújtott tövist és nem szikrázik harag a sze­méből, amikor hálátlanság mereszti szúrós te­kintetét reá. Ez a magasabb lelki felemelke­dés az, amelyet méltán irigyelhetni tőle. Nem szabad elkedvetlenednie. A rohanó patak sem teszi azt, amikor ezernyi akadályon kell át­törnie. Hát a múlt esztendő mit szól mindehhez? Átkiáltja az új esztendőbe, hogy: úgy van! Minden szavad úgy igaz, ahogy mondtad. Ez a sírjába hullt esztendő sok tanulságot hagyott a lelkünkben. Sok emléket bevésett oda. Nem lehet olyan könnyedén elfelejtenünk. Vannak- e nagy embereink? Már­­­i. olyanok, akik miközülünk nőttek ki? Vannak bizony, minden foglalkozású ág­ban és minden hivatás mezején. Hálásak lehe­tünk értük. Kiemelkedtek a népből. Küzdel­mek árán emelkedtek a magasba. Tudomány, irodalom, művészet, politika, ipar stb. világá­ban nevet vívtak ki maguknak. Jaj nekünk, ha nagyságukat megirigyeljük. Jaj nekünk, ha töviseket dobálunk feléjük. Jaj nekünk, ha fénylő ruhájukból csak egy parányit le akar­nánk szakítani. A névtelen cikkíró most kül­döttségvezető lesz Egy kis karácsonyi ajándékot kell meg­köszönni. Ünnepi pózba vágja hát magát és a következőket szónokolja: Barátaim! Arra ké­rem a katonai szolgálat miatt kereset nélkül maradt mezőgazdasági és ipari munkásokat, hogy legyenek szívesek mellém sorakozni. Egy kis ajándékról van szó. Nem sok. Mindössze 230.000 pengő. Már meg is érkezett. Ám ne­kem nagyobb küldöttség kell. Ha már egyszer küldöttségvezető lettem, akkor jöjjön az udvar apraja, nagyja . . . Hiszen egy a vármegyénk­ben létesítendő szegényház költségeire is kap­tunk 35.000 pengőt. Ide mellém, gyógyítha­tatlan és közsegélyre szoruló betegeink. Büszke vagyok, hogy veletek mehetek. Megtisztelő rám nézve, hogy kezet foghatok veletek itt van ez a kis 8000 pengő is, rádaásul, a csongrádiak kaptak szegényház kibővíté Hiszem, hogy a csongrádiak szívesen csatlakoz­nak a menetünkhöz. Aztán itt van 11.000 pen­gő, amit a két egyház kapott templomépítésre. Fogjuk meg egymás kezét és úgy haladjunk a küldöttségben. Aztán itt van az a kis 20.000 pengő, amit Szentes városa kapott holmi defi­cit eltüntetésére, amely a gázolajár emelése folytán a villamosüzemet érte. Induljunk hát küldöttségbe. Nem kelle­nek itt szépszólamú frázisok. Az ajándék szeb­ben beszél, mint a legékesen szólóbb alak. Em­lékezzünk meg mindarról, amit az elmúlt esz­tendőben kaptunk. De ím­ a küldöttség egy­szerre mind nagyobb és nagyobb lesz. Akik levelet kaptak, csatlakoznak hozzánk. Micsoda nagy sereg! Hát lehet ennyi levelet írni egy, esztendő alatt egy városba? úgy látszik lehet. Nézzünk szét itt magunk körül, hogy mennyi, de mennyi helyre jutott egy-egy kis mag, ame­lyikből illatozó virág lett. Kössük csokorba. Aztán adjuk át annak, akit illet, az új esztendő első napján. ^jiz_igazLelki^ Lelki nagyság van a kunyhóban és van a palotában. Van a tanyai házban és van a nagy­városi bérházban. Már aszerint, hogy milyen, a lélek. Az igazi lelki nagyság vonásai azon­­­­ban mindenütt egyformán fénylenek. Ez pe­­­­dig nem más, mint az az elhatározás és az a­­ szent lelkesedés, amely mindig mások javára­­ akar lenni, akár kis körben, akár hatalmas ará­nyokban. Már amint a hivatás hozza magá­val. A lényeg azonban mindig ugyanaz. Ha ebben a fényben nézzük a közülünk kiemel­kedőt, akkor már nem aszongyákozunk, akkor már nem töviskoszorút fonunk, akkor már nem irigy szemmel sandítunk felé, hanem halkan suttogjuk, hogy jó annak a városnak, amelyik­nek ha több nem, de legalább egy ilyen hű és szolgálatrakész fia van. A névtelen cikkíró most elbúcsúzik az olvasótól Ezek a gondolatok forrtak, zúgtak, dübö­rögtek egy csendes téli estén, séta közben a névtelen cikkíró agyában. Találkozván a Szen­tesi Napló egy belső tagjával, elmondta neki (miután kérdezte), hogy milyen gondolatok szaggatják? A munkatárs meg rá­vágta nyom­ban, hogy ezt érdemes volna megírni. Igen ám, de ahhoz meg az kellene, hogy írni tudjon az ember. Nem baj, folytatta a munkatárs, ha nem tud írni, csak azt írja le, amit nekem el­mondott az úr, mert a meggyőződés szava min­dig a legszebb irodalom. A névtelen könnyel­műen megígérte és most már — tetszik vagy nem tetszik — az adott szava kötötte. Mely után, miután vége szakadt a nótának, meg­emeli mélyen a kalapját, elbúcsúzik illő tiszte­lettel és mindenkinek boldog új esztendőt kí­ván! ti I­ ­­rwii'Vililoi Mentsük meg a Kossuth téri kutat — BEKÜLDÖTT LEVÉL A SZERKESZTŐHÖZ­­ A Harucker utcai Sóház udvarán ragyogó tűnt a szemünk elől. hólepel alatt száz darabba szedve nyugszik a Az országos hírű kútfúró, Zsigmondy Béla piactéri, volt nagy artézikút bronz- és kötete­ készítette. Remek italú vize volt, az egész vá­mé. Valamikor,­­ a nyolcvanas-kilencvenes rosból, alsó- és felsőpartról ide jártak szép években városunk büszkesége volt. Nemcsak mázos kantákkal ivóvízért az emberek és es­­külső díszénél fogva, hanem azért is, mert lefelé valóságos búcsújárás volt a nagy-kút egészséges, tiszta vizével hűségesen szolgálta a körül. Nevezetessége volt városunknak, busz­­lakosság jó egészségét. Ez volt a vidék máso- kék voltunk a mi híres kútunkra, — sokan dik nagy-kútja. Első a vásárhelyi volt. Azelőtt gyógyvíznek is használták, — kénes tartalma ásott, nyitott kútból ittak, s temérdek betegség miatt. Lebontották, — eltűntették s most mint csíráját hordták szét, ötven évig szolgált ez a értéktelen lom, — mint temetetlen holttetem kút s néhány éve lebontották, leszerelték s el­­porlik a múltból ittmaradt Sóház udvarán.

Next