Szentesi Napló, 1943. június (24. évfolyam, 123-144. szám)
1943-06-01 / 122. (123.) szám
Kedd, 1943 június 1. SZENTESI NAPLÓ Bízni, dolgozni Az utolsó néhány nap úgy országos, mint helyi vonatkozásokban rendkívül gazdagon jelentkezett előttünk. Kállay Miklós, Magyarország miniszterelnöke a Hősök napjának előestéjén szólott a nemzethez s őszintén feltárta helyzetünket, bajainkat és sorskérdéseinket. Vasárnap reggel a Hősök napjának szónoka állott elénk és igyekezett felráznii a közönyösöket abból a nyugalomból, amely ma nem méltó hozzánk az elesett hőseink emlékezetéhez. Ugyanaznap délelőtt a Hősök ünnepe után a Magyar Élet Pártjának csongrádvármegyei választmánya ült össze, hogy megtárgyalja a vármegye népének öszszes kérdéseit. Helyzethez illő komolysággal hozták a választmány elé mindazokat a problémákat, amelyek a megye népét közelről érintik s amelyeknek a kormányzat tudomására hozatala nem csupán helyi érdek. Molnár Imre dr főispán a belső front ellenségei ellen fürdetett könyörtelen harcot s nem kétséges, hogy hívó szavára valamennyien mellé állunk segítségül, mert ma sokkal több kézre és sokkal nagyobb erőre van szükség a kishitfiek megerősítésére és a bomlasztók eltiprására. Azután folytatódott a lelki előkészítés Szeder János szavaival, aki a háború vámszedői s parazitái kiirtását tette kötelességünké. Végül Bonczos Miklós államtitkár fejezte be a sorozatot, amely ismét csak alkalmat szolgáltatott nekünk az erőgyűjtésre, amely döntő pillanatokban az élet, vagy halál kérdését veti fel. Ennyi sok figyelmeztető szó, ennyi kérés, ennyi követelés, jól megmagyarázott feladatok után tisztán kell, hogy álljon előttünk valamennyiünk útja, amelyen a magyar életnek ebben a szakaszában járnunk kell. Igen, a magyar út, amelyről már annyiszor beszéltünk s amely mégis annyira állandó, hogy mindig és mindig rá kell újból mutatnunk, mert sokan vannak, akik eltévesztik a helyes irányt s mellékutakon járnak, akiket azután örökre elveszítünk a magyarság és az ország számára. Még emlékezetünkben vannak azok a szávak, amelyeket néhai Gömbös I Gyula mondott, miniszterelnökkéörtént kinevezése alkalmából. .Sorsunk útját járó magyar vagyok én is csupán, csak úgy mint, rögös az út, amelyen a nagy magyar célok felé haladunk, mintha végtelen volna. De ha a nemzetről van szó, el nem fáradhatunk." De sokan vannak mégis, akiket a rögök elriasztanak és nem tudnak ellentállni a sírna, kényelmes út varázsának. Nem új dolog, nem új megállapítást hirdetünk, amikor ismételten a fülekbe kiáltjuk, hogy a mi nemzetünknek nem adta meg a sors a nyugodt és kényelmes életet, amikor békében élvezhetjük munkánk gyümölcsét. A mi életünk visszatekintve ezer esztendő távlatába, az örök harcrakész állapotot jelentette, mert amikor csak egy pillanatra is engedtünk az összetartásból, a kemény, küzdelmes életből, akkor nemzetünk sorsgörbéje nyomán lefelé hanyatlott s következett az az idő, amikor idegen népek uralkodtak felettünk s mi majdhogy el nem vesztünk. Nekünk a sors itt Európa szélén különös szerepet biztosított. Ebből a szerepből következően hoztuk a legtöbb áldozatot, de ma nem ezeknek a felemlegetéséről van szó, hálát mi már régen nem várunk szolgálatainkért. Sokkal több az, amely ma itt kockán forog. Ez pedig nemzetünk, magyarságunk jövendő puszta élete rettenetes erők, szörnyű eszmék viaskodnak ma velünk és szövetségeseinkkel s most azokat a napokat éljük, amikor a küzdelem a döntő szakaszábaérkezett. Most kell itt államnunk felkészült lélekkel és végső harcra elszánt akarattal, mert ne reméljük azt, hogy ez a háború nélkülünk is eldől. A magunk erejére kell támaszkodnunk, ebben kell bíznunk, hogy átmentsük magunkat a jövőbe. E cél érdekében nem lehet semmiféle kötelezettség terhes, semmiféle áldozat nem lehet elég s semmiféle lemondás nem lehet sok. Keleten újabb áldozatot hoztunk, — most már csak magunkról beszéljünk, — nemzetünkért. Sok kis ház, munkaasztal árvult el idehaza ennek nyomában. Akik meghozták a nemzet egyetemességéért ezt az áldozatot, azoknak kiömlött vére egyben meg is követeli tőlünk, hogy a következők se legyenek gyengébbek vagy kevésbbé hősök. Meg kell tennünk az ő életükért cserébe azt, amelyet ma követel tőlünk a sors s amelyet amelynek minden egyes pontját jól ismerjük már. Feltétlen bizalom és engedelmesség vezetőink iránt, szakadatlan munka mindnyájunkért s végvégső elszántság, ha szükséges a legnagyobb áldozat is, mert élni akarunk és élnünk kell. K. L. Glória Filmszínház — FIGYELEM! RítkSxnapokoni 2 előadás: fél 6 és fél 8 órakor, v.várnap és Snnopnaa 4k előadás: fél 2, fél 4, fél 6 és fél 8 órakor. Június 1-én, kedden. ♦ ŐRSÉGVÁLTÁS ♦ Főszerepben: Páger, Csortos, Hídvéghy Vali, Ladomerszky Margit, Maklári Zoltán, Kertész Dezső és Vízváry Mariska. Magyar híradó. Keddtől Ula híradó. Ezenkívül kiegészítő műsor új kis magyar film A JÓ VÁSÁR. 1 3. oldal. Bonczos Miklós államtitkár avatta fel Derekegyháza hősi emlékművét Ünnepélyes külsőségek között, nagyszámú közönség jelenlétében avatták fel vasárnap délután a derekegyházi Hősök-emlékművét. Bár az ünnepség kezdete délután négy órára volt hirdetve, mégis már a koradélutáni órákban megindult a szentes-derekegyházi útvonalon a kocsiknak és gépkocsiknak hatalmas forgalma. Az ünnepségen megjelent vitéz Bonczos Miklós igazságügyi államtitkár, országgyűlési képviselő feleségével, dr Molnár Imre főispán, Dobay alispán és Soós Pál országgyűlési képviselő, valamint Hódmezővásárhely képviseletében dr Nagy Gábor főjegyző. A derekegyházi uradalmat dr Chorin Ferenc felsőházi tag, m. kir. titkos tanácsos és Mauthner Alfrédné nagybirtokos képviselték. Lassú ütemben hajtottunk az ünnepség színtere felé. Jobb- és baloldalt gyönyörű búzaföldek hajladoztak a szélben, fehérhátú házak és szépen művelt kertek vonultak el mögöttünk, de a földek mindenütt üresen állottak e napon, mert mindenki, aki tehette, elment a lélekemelő ünnepségre, amikor ennek a kis falunak kis számú, népe köszönte meg a nemzet nevében a hősöknek azt az áldozatot, amelyet a hazáért hoztak. Az emlékmű a községháza előtt állott. Rajta a következő egyszerű szöveg volt olvasható: ,,Hőseink 1914—1918.’*. Fölötte egy katona, sisak és két keresztbetett kard ékeskedett, s a felírás alatt a hősi halottak nevei voltak olvashatók. Derekegyháza község már díszes külsőségek között várta vendégeit. A községháza fel volt lobogózva. Az emlékmű mögött a fegyelmezett sorokban álló díszegyenruhás tűzoltók foglaltak helyet. Az emlékmű jobboldalán fehérruhás leventeleányok állottak tanítónőjük vezetésével. Közvetlen mellettük állott a cserkész-zenekar. Az emlékmű baloldalát a látogatók hatalmas csoportja foglalta el. A várakozásteljes feszült csendet a cserkész-zenekar törte meg, amely a Hiszekegy fennséges dallamával nyitotta meg az ünnepséget. Ezután az egyik levente ifjú mondott egy rövid és szép verset a hősökről. A költemény elszavalása után Stammer János főszolgabíró emelkedett szólásra. Beszédében elsősorban rámutatott a nap fontosságára és szépségére. Megemlékezett a világháborúban hősi halált halt derekegyházi férfiak bátor magatartásáról és felkérte Bonczos Miklós igazságügyi államtitkárt az avatóbeszéd megtartására. Az egybegyűltek nagy lelkesedése közepette lépett Bonczos Miklós a hősök emlékműve elé. Avató beszédében kihangsúlyozta azt, hogy nem hiába ontották vérüket a világháború hősei és nem hiába véreznek a magyarok a jelenlegi háború viharai között, az ország töretlenül és egyenesen halad a maga útján a szociális reformok és a boldogabb jövő felé. Összehasonlítást tett a világháború előtti kor és a jelenlegi között. Megemlékezett arról a világról, amikor Magyarországon a rideg nagykapitalizmus uralkodott, vagyis az a társadalmi osztály, amely míg kinn a fronton ezrek és ezrek hullottak el az ellenséges golyók alatt, odahaza bőségben és jólétben tobzódott, kihasználván a háború adta nagy, kereseti lehetőséget. Megemlítette Bonczos Miklós, hogy fajtánk egyedüláll Európának ebben a keleti csücskében. Az ezeréves történelem alatt mindenféle nyugatról és keletről egyaránt özönlő ellenség igyekezett fajtánkat elpusztítani. Egyaránt ellenség volt a tatár horda és a kegyetlen törökség. Hazánk ennek ellenére ezer év után is, — erősebben, mint valaha —, dacol az idők viszontagságaival szűri a háborúval járó csapásokat és az egyetemleges lemondást. Éles hangon bírálta ezután Bonczos Miklós államtitkár azokat, akik a kisebb-nagyobb veszteségek következtében elvesztették az Istenben s a hazában vetett hitüket. Leszögezte, hogy az első világháború idején sem azok a férfiak vesztették el a háborút, akik a harctéren küzdöttek, hanem azok, akik kishitűségükkel és szeretetlenségükkel szétbomlasztották az amúgy is bomlófélben lévő országot, megtagadták feljebbvalójuknak az engedelmességet. Lelkes taps és őszinte megértés fogadta Bonczos Miklós államtitkár őszinte és ünnepélyes szavait. A közönség helyeslése és a beszéd közben időnként fel-fel csattanó taps és éljenzés tisztán megmutatta, hogy a magyar nép ma egységesen és bizalommal áll vezetői háta mögött. A beszéd után beállott csendben a levente leányok kórusa énekelt két dalt. Fiatal és üde hangjuk minden szívbe behatolt, megnyitotta a legelzárkózottabb lelket is és mindenki könnytől csillogó szemekkel hallgatta a szép dalt: „Bús magyarok imádkoznak." Ezután Derekegyháza község nevében Kátay József főjegyző emelkedett szólásra. Mindenekelőtt megköszönte a község jótevőjének, a nagybirtokos családnak azt a nemes adományt, amely lehetővé tette az emlékmű felépítését. Átvette a község nevében az emlékművet és megkoszorúzta azt. Majd egyenként szólította a környékbeli községeket, a gazdaegyesületet, a helyben levente ifjúságot, a tűzoltóságot, hogy helyezzék el koszorúikat az emlékmű talapzatán. Megható volt a látvány, amikor a legszegényebb társadalmi osztályba tartozók is szerényen elhozták a maguk koszorúját, hogy ezáltal is köszönetüket és hálájukat tolmácsolják azoknak, akik őrt álltak a magyar határokon a betörő ellenség előtt. Megkoszorúzta az emlékművet a katolikus és református egyház két képviselője is. Mindenki, aki koszorút helyezett az emlékműre, nem mulasztotta el, hogy egy pár lelkes