Szentesi Napló, 1943. június (24. évfolyam, 123-144. szám)

1943-06-01 / 122. (123.) szám

Kedd, 1943 június 1. SZENTESI NAPLÓ Bízni, dolgozni Az utolsó néhány nap úgy or­szágos, mint helyi vonatkozások­ban rendkívül gazdagon jelentke­zett előttünk. Kállay Miklós, Ma­gyarország miniszterelnöke a Hő­sök napjának előestéjén szólott a nemzethez s őszintén feltárta helyzetünket, bajainkat és sors­kérdéseinket. Vasárnap reggel a Hősök napjának szónoka állott elénk és igyekezett felráznii a kö­zönyösöket abból a nyugalomból, amely ma nem méltó hozzánk az elesett hőseink emlékezetéhez. Ugyanaz­nap délelőtt a Hősök ün­nepe után a Magyar Élet Pártjá­nak csongrádvármegyei választ­mánya ült össze, hogy megtár­gyalja a vármegye népének ösz­­szes kérdéseit. Helyzethez illő komolysággal hozták a választ­mány elé mindazokat a problé­mákat, amelyek a megye népét közelről érintik s amelyeknek a kormányzat tudomására hozatala nem csupán helyi érdek. Molnár Imre dr főispán a belső front el­lenségei ellen fürdetett könyörte­len harcot s nem kétséges, hogy hívó szavára valamennyien mellé állunk segítségül, mert ma sokkal több kézre és sokkal nagyobb erőre van szükség a kishitfiek megerősítésére és a bomlasztók eltiprására. Azután folytatódott a lelki előkészítés Szeder János szavaival, aki a háború vámsze­dői s parazitái kiirtását tette kö­telességünké. Végül Bonczos Miklós államtitkár fejezte be a sorozatot, amely ismét csak al­kalmat szolgáltatott nekünk az erőgyűjtésre, amely döntő pilla­natokban az élet, vagy halál kér­dését veti fel. Ennyi sok figyel­meztető szó, ennyi kérés, ennyi követelés, jól megmagyarázott feladatok után tisztán kell, hogy álljon előttünk valamennyiünk útja, amelyen a magyar életnek ebben a szakaszában járnunk kell. Igen, a magyar út, amelyről már annyiszor beszéltünk s amely mégis annyira állandó, hogy min­dig és mindig rá kell újból mu­tatnunk, mert sokan vannak, akik eltévesztik a helyes irányt s mel­lékutakon járnak, akiket azután örökre elveszítünk a magyarság és az ország számára. Még emlé­kezetünkben vannak azok a szá­vak, amelyeket néhai Gömbös I Gyula mondott, miniszterelnökké­örtént kinevezése alkalmából. .Sorsunk útját járó magyar va­gyok én is csupán, csak úgy mint­­, rögös az út, amelyen a nagy magyar célok felé haladunk, mintha végtelen volna. De ha a nemzetről van szó, el nem fárad­hatunk." De sokan vannak mégis, akiket a rögök elriasztanak és nem tudnak ellentállni a sírna, kényelmes út varázsának. Nem új dolog, nem új megállapítást hirdetünk, amikor ismételten a fülekbe kiáltjuk, hogy a mi nem­zetünknek nem adta meg a sors a nyugodt és kényelmes életet, ami­kor békében élvezhetjük mun­kánk gyümölcsét. A mi életünk visszatekintve ezer esztendő táv­latába, az örök harcrakész álla­potot jelentette, mert amikor csak egy pillanatra is engedtünk az összetartásból, a kemény, kü­z­­delm­es életből, akkor nemzetünk sorsgörbéje nyomán lefelé ha­nyatlott s következett az az idő, amikor idegen népek uralkodtak felettünk s mi majdhogy el nem vesztünk. Nekünk a sors itt Euró­pa szélén különös szerepet bizto­sított. Ebből a szerepből követ­kezően hoztuk a legtöbb áldozatot, de ma nem ezeknek a felemlege­téséről van szó, hálát mi már ré­gen nem várunk szolgálatainkért. Sokkal több az, amely ma itt koc­kán forog. Ez pedig nemzetünk, magyarságunk jövendő puszta élete rettenetes erők, szörnyű eszmék viaskodnak ma velünk és szövetségeseinkkel s most azokat a napokat éljük, amikor a küz­delem a döntő szakaszába­­érke­zett. Most kell itt államnunk felké­szült lélekkel és végső harcra el­szánt akarattal, mert ne reméljük azt, hogy ez a háború nélkülünk is eldől. A magunk erejére kell támaszkodnunk, ebben kell bíz­nunk, hogy átmentsük magunkat a jövőbe. E cél érdekében nem le­het semmiféle kötelezettség ter­hes, semmiféle áldozat nem lehet elég s semmiféle lemondás nem lehet sok. Keleten újabb áldozatot hoztunk, — most már csak ma­gunkról beszéljünk, — nemzetün­kért. Sok kis ház, munkaasztal árvult el idehaza ennek nyomá­ban. Akik meghozták a nemzet egyetemességéért ezt az áldoza­tot, azoknak kiömlött vére egy­ben meg is követeli tőlünk, hogy a következők se legyenek gyen­gébbek vagy kevésbbé hősök. Meg kell tennünk az ő életükért cseré­be azt, amelyet ma követel tőlünk a sors s amelyet amelynek min­den egyes pontját jól ismerjük már. Feltétlen bizalom és engedel­messég vezetőink iránt, szakadat­lan munka mindnyá­junkért s vég­végső elszántság, ha szükséges a legnagyobb áldozat is, mert élni akarunk és élnünk kell. K. L. ­ Glória Filmszínház — FIGYELEM! RítkSxnapokoni 2 előadás: fél 6 és fél 8 órakor, v­.várnap és Snnopnaa 4k előadás: fél 2, fél 4, fél 6 és fél 8 órakor. Június 1-én, kedden. ♦ ŐRSÉGVÁLTÁS ♦ Főszerepben: Páger, Csortos, Hídvéghy Vali, Ladomerszky Margit, Maklári Zoltán, Kertész Dezső és Vízváry Mariska. Magyar híradó. Keddtől Ula híradó. Ezenkívül kiegészítő műsor új kis magyar film A JÓ VÁSÁR. 1 3. oldal. Bonczos Miklós államtitkár avatta fel Derekegyháza hősi emlékművét Ünnepélyes külsőségek között, nagyszámú közönség jelenlété­ben avatták fel vasárnap délután a derekegyházi Hősök-emlékmű­­vét. Bár az ünnepség kezdete dél­után négy órára volt hirdetve, mégis már a koradélutáni órák­ban megindult a szentes-derek­­egy­házi útvonalon a kocsiknak és gépkocsiknak hatalmas for­galma. Az ünnepségen megjelent vitéz Bonczos Miklós igazságügyi ál­lamtitkár, országgyűlési képviselő feleségével, dr Molnár Imre főis­pán, Dobay alispán és Soós Pál országgyűlési képviselő, valamint Hódmezővásárhely képviseletében dr Nagy Gábor főjegyző. A dere­kegyházi uradalmat dr Chorin Fe­renc felsőházi tag, m. kir. titkos tanácsos és Mauthner Alfrédné nagybirtokos képviselték. Lassú ütemben hajtottunk az ünnepség színtere felé. Jobb- és baloldalt gyönyörű búzaföldek hajladoztak a szélben, fehérhátú házak és szépen művelt kertek vonultak el mögöttünk, de a föl­dek mindenütt üresen állottak e napon, mert mindenki, aki tehet­te, elment a lélekemelő ünnepség­re, amikor ennek a kis falunak kis számú, népe köszönte meg a nemzet nevében a hősöknek azt az áldozatot, amelyet a hazáért hoztak. Az emlékmű a községháza előtt állott. Rajta a következő egy­szerű szöveg volt olvasható: ,,Hő­seink 1914—1918.’*. Fölötte egy katona, sisak és két keresztbetett kard ékeskedett, s a felírás alatt a hősi halottak nevei voltak olvas­hatók. Derekegyháza község már dí­szes külsőségek között várta ven­dégeit. A községháza fel volt lo­bogózva. Az emlékmű mögött a fegyelmezett sorokban álló dísz­egyenruhás tűzoltók foglaltak helyet. Az emlékmű jobboldalán fehérruhás leventeleányok ál­lottak tanítónőjük vezetésével. Közvetlen mellettük állott a cser­kész-zenekar. Az emlékmű balol­­­­dalát a látogatók hatalmas cso­portja foglalta el. A várakozásteljes feszült csen­det a cserkész-zenekar törte meg, amely a Hiszekegy fennséges dal­lamával nyitotta meg az ünnepsé­get. Ezután az egyik levente ifjú mondott egy rövid és szép verset a hősökről. A költemény elszavalása után Stammer János főszolgabíró emelkedett szólásra. Beszédében elsősorban rámutatott a nap fon­tosságára és szépségére. Meg­emlékezett a világháborúban hősi halált halt derekegyházi férfiak bátor magatartásáról és felkérte Bonczos Miklós igazságügyi ál­lamtitkárt az avatóbeszéd meg­tartására. Az egybegyűltek nagy lelkese­dése közepette lépett Bonczos Miklós a hősök emlékműve elé. Avató beszédében kihangsúlyozta azt, hogy nem hiába ontották vé­rüket a világháború hősei és nem hiába véreznek a magyarok a je­lenlegi háború viharai között, az ország töretlenül és egyenesen halad a maga útján a szociális reformok és a boldogabb jövő fe­lé. Összehasonlítást tett a vi­lágháború előtti kor és a jelenle­gi között. Megemlékezett arról a világról, amikor Magyarországon a rideg nagykapitalizmus ural­kodott, vagyis az a társadalmi osztály, amely míg kinn a fron­ton ezrek és ezrek hullottak el az ellenséges golyók alatt, oda­haza bőségben és jólétben tob­zódott, kihasználván a háború adta nagy, kereseti lehetőséget. Megemlítette Bonczos Miklós, hogy fajtánk egyedüláll Európá­nak ebben a keleti csücskében. Az ezeréves történelem alatt mindenféle nyugatról és keletről egyaránt özönlő ellenség igyeke­zett fajtánkat elpusztítani. Egy­aránt ellenség volt a tatár hor­da és a kegyetlen törökség. Ha­zánk ennek ellenére ezer év után is, — erősebben, mint valaha —, dacol az idők viszontagságaival s­zűri a háborúval járó csapásokat és az egyetemleges lemondást. Éles hangon bírálta ezután Bonczos Miklós államtitkár azo­kat, akik a kisebb-nagyobb vesz­teségek következtében elvesztet­ték az Istenben s a hazában vetett hitüket. Leszögezte, hogy az­ első világháború idején sem azok a férfiak vesztették el a háborút, akik a harctéren küzdöttek, hanem azok, akik kishitűségükkel és szeretetlenségükkel szét­bomlasztották az amúgy is bom­lófélben lévő országot, megtagad­ták feljebbvalójuknak az engedel­mességet. Lelkes taps és őszinte megértés fogadta Bonczos Miklós államtit­kár őszinte és ünnepélyes sza­vait. A közönség helyeslése és a beszéd közben időnként fel-fel csattanó taps és éljenzés tisztán megmutatta, hogy a magyar nép ma egységesen és bizalommal áll vezetői háta mögött. A beszéd után beállott csend­ben a levente leányok kórusa énekelt két dalt. Fiatal és üde hangjuk minden szívbe behatolt, megnyitotta a legelzárkózottabb lelket is és mindenki könnytől csillogó szemekkel hallgatta a szép dalt: „Bús magyarok imád­koznak." Ezután Derekegyháza község nevében Kátay József főjegyző emelkedett szólásra. Mindenek­előtt megköszönte a község jóte­vőjének, a nagybirtokos család­nak azt a nemes adományt, amely lehetővé tette az emlékmű felépítését. Átvette a község ne­vében az emlékművet és megko­szorúzta azt. Majd egyenként szó­lította a környékbeli községeket, a gazdaegyesületet, a helyben le­vente ifjúságot, a tűzoltóságot, hogy helyezzék el koszorúikat az emlékmű talapzatán. Megható volt a látvány, amikor a legszegényebb társadalmi osz­tályba tartozók is szerényen el­hozták a maguk koszorúját, hogy ez­által is köszönetüket és hálá­jukat tolmácsolják azoknak, akik őrt álltak a magyar határokon a betörő ellenség előtt. Megkoszo­rúzta az emlékművet a katolikus és református egyház két képvi­selője is. Mindenki, aki koszorút helyezett az emlékműre, nem mu­lasztotta el, hogy egy pár lelkes

Next