Katolikus gimnázium, Szentgyörgy, 1898
10-én, délután 2 óra körül, a Genfi-tó partján egy átkozott ember gyilkos keze megfosztotta élett o, a tetől, tőrrel mellén halálra szúrta. Mily rémes hír! Mily borzalmas valóság! A földi lét végzete: halálban róni le az életadót — tudtuk, hogy ő vele is közös; azt is féltük, hogy Nála a hosszú szenvedés titkon romboló ereje az életútnak utolsó határkövét talán közelebb hozhatja, semmint azt Hozzá való nagy ragaszkodásunk engedné, mégis . . . mégis a legélesebb fájdalom nyilallott a nemzet szívén át az ő végzetének megmásíthatatlan tudatára, mert elveszítettük Felséges Nagyasszonyunkat annyira váratlanul, akkor, amikor Benne való reménységünk, Iránta való nagy szeretetünk erre legkevésbbé valt elkészülve, és elveszítettük, nem a természet rendje szerint, hanem oly módon, mely a végső elválás fájdalmát megsokszorosítja. Ezért nagy a mi keservünk! Az a gonosz kéz, mely halálra sebesítette, milliók szívébe ütötte a fájdalom tőrét; mert az a halálban összeroskadó felséges alak Ausztriának császárnéja, Magyarországnak pedig koronás királynéja volt, kit annyi millió alattvalója oly nagyon szeretett, Európa s az egész művelt világ a legmélyebb hódolattal és tisztelettel környezett. Mindenütt, minden jobb léleknek fáj az ő szomorú veszte, de talán sehol és senkinek sem jobban, mint nekünk Magyaroknak. Oh mert nagy a mi veszteségünk! Mi nemcsak megkoronázott felséges királynénkat veszítettük el Benne, akit megszoktunk fejedelmi szépségben, királyi fényben meg pompában, és a lelki fenköltség, szívjóság meg szeretet