Katolikus gimnázium, Szentgyörgy, 1916

I. Ferenc József. 1916 november 21-én gyászos halotti fátyol borult a magyar szent koronára. Meghalt a király ! A múlandóság nem ismer ki­vételt, s ha a leghosszabb uralkodás jutott is osztályrészül a világ­szerte tisztelt fejedelemnek, ideje mégis betelt. Mély borongással hirdették a gyászos eseményt a fő­város harangjai, mintha a költő szavait zúgták volna. „Kincs, pompa, fény, rend, munka, rang, köd, pára mind .... fen és alant !“ Elváltunk tehát attól az ősz uralkodótól, kinek nemes alakja egészen hozzáfért lelkünkhöz, úgy, hogy ma sem bírunk megválni tőle, ma sem tudjuk megszokni azt a gondolatot, hogy szent ko­ronánk már nem az ő fején ragyog. Nem csoda! Hiszen nagy­apáink, apáink, mi magunk s gyermekeink az ő képéről tanulták ismerni a magyar királyt s az ő sz­emélyében tisztelték a szent koronát, iránta ápolták a hagyományo királyhűséget. S íme, most utolsó Istenhozzádot mondunk Istenben boldogult felséges kirá­lyunknak. Ez az utolsó búcsúzás az iskolákból, a magyar ifjú­ságtól száll az elköltözött felé. De ép azért, mert az ifjúságot képviseljük, nem szabad átadni magunkat a fájdalo­m és gyász­bo­rongás hangulatának, mert az ifjúság minden eseményt jövőbe vetett szemekkel néz s a múltból is a jövendő idők szálait szede-

Next