Szép Szó 5. kötet (Budapest, 1937)
20. szám - Bóka László: Justh Zsigmond
Bóka László: Justh Zsigmond „tanulmány", mint regény. A Pénz legendájának szereplői a nagy vagyon birtokosainak akaratgyengeségét, a túlkulturált, szociális felelősség nélkül élvező arisztokrácia életképtelenségét dokumentálják. A Gányó Julcsában mélyebbre nyúl, a magyar földmunkásság körében lappangó szekták morális erejét mutatja meg egy nazarénus paraszton keresztül. A szemén még néhai Jókai szemüvege van, nem mer általánosítani, csak idealizál, de az agrárproletáriátus s a kisgazda társadalom problémáiból mégis megláttat, mert meglátott valamit. A Furmus több, nagyobb és művészibb eredmény. A szónak nem retorikus, hanem lélektani értelmében meg van komponálva, a regény tételszerű címét beigazolják alakjai, a pusztuló felsőmagyarországi arisztokraták. A táj, a családi ügyként kezelt közigazgatás, a csak külsőségeket őrző hagyományhűség, a bécsi grande monde-hoz kötő láthatatlan köldökzsinór, a látszat bőség, az oktalan és céltalan, felelőtlen élet s mindez az alföld termelő, izzasztó munkája felett s krumplikapáló tótok tőszomszédságában — olyan eleven körkép ez, hogy beleborzong az olvasó. Ezen a regényen már látni azt is, hogy nem hiába töltötte idejét Párisban, a kompozíció deduktív tisztasága, a stílus sallangtalan latinsága igazi írót ígérnek. Ez is olyan ígéret volt, amit nem lehetett beváltani. 1894 őszén már egyre lankadóbban fogta a tollat vértelen fehér keze. A nyár már úgyis lassú búcsúzás volt. Búcsúzott szülőhelyétől, búcsúzott parasztjaitól, kikben a jövendő magyar társadalom éltető elemét látta, búcsúzott barátjától Czóbel Istvántól, búcsúzott álmaitól. Regényét fejezgette be lázas igyekezettel s délutánonként parkjában hallgatta parasztjait, kik görög tragédiákat játszottak neki, értve értetlen, játékos kedvvel, vagy talán kéletlenűl fogadva ezt a különös ajándékot, amivel uruk a szellem virágait akarta átplántálni kertjeikbe. Azután elutazott: a tengerhez, Párisba s végül Cannes-be, ahol meghalni is szép. Nem érte meg a Milleniumot, nem érte meg azt sem, hogy a Formus hőseinek halálát meglássa, a birtokáruló, Pestre menekülő oligarchákat. Műveit nem szabad túlságos igénnyel forgatni. Ne feledjük: Pekár Gyula kortársa volt, azt sem, hogy harmincnégy évet élt. (Mi maradna Adyból, ha élete utolsó évtizedét nem engedélyezi neki a kiszámíthatatlan rendelés?!) Életét nem szabad illúziókkal nézni. Nem volt társadalmi forradalmár, arisztokrata volt. De ő hitt még valamiben — nem választási eredményekben, nem abban, hogy „bevág" a zöld asztalnál a „kaszinóban", hanem egy nemes elhivatottságban. „Nekünk ellenkezőleg azt kell bebizonyítanunk, hogy dacára, vagyonúnknak, nemesek maradunk. Hisz a pénz .. . igazuk van az anarchistáknak, lealacsonyít, kiöli az érzést a szívből, eltompítja az elmét, mert ostoba gőggel tölti be a koponyát... Ez a társadalom, hiszem, tönkre fog menni, mint a többiek tönkre mentek, ekkor lesz a mi hivatásunk — az arisztokratáé, emlékeztetni az új embereket a régi erkölcsökre s átvinni mindazt, amit