Szép Szó 5. kötet (Budapest, 1937)
20. szám - Bóka László: Justh Zsigmond
Bóka László: Justh Zsigmond daigne, autrichien puis, nullité je suis!" — írja róluk Justh. Parisban, egy nagy nép automáciáját látva, Magyarországot találta meg. Egy jó polgár jött haza Párisból, sajnos azonban, nemcsak nagy terveit hozta haza, hanem tüdejében a roncsoló halált. Hogy fogadták itthon? Akkor már — túl a nyolcvanas évek derekán — egy kicsit ,,kész" volt itthon a helyzet, a kiegyezéses, gentry Magyarország. A kortárs fiatal arisztokratákról a gutgesinni társaság lemosta a Debating Society szellemét (már szójátékot is csináltak róla, „bating"-nak nevezték), az udvar és a politika elnyelte őket. (A különbjét a halál vitte el: feltűnően sok barátja halt meg ifjan Justh Zsigmondnak. Nem a férgese hullt.) Túl fesztelen, túl polgári volt nekik, mire hazajött. „Der gnádige Herr! Herr Jesses, der gnádige Herr" — fogadta őt az az öreg komornyik, ha hazajött, fejcsóválva, hogy minden ceremónia nélkül érkezik — „Aber warum nicht schreiben, dass wir es wissen .. . Felhívjam az inasokat?" Barátai miniatűr kis reggeli fogadásain (,,le petit lever") rózsásarcú plébánosok faggatták: „Kis az útja, milyen volt az útja? Kellemes, reménylem", öreg aranykulcsos ex-főispánok kötekedtek vele: „olyan, mint az apja volt, olyan bolond gyerek, nagyon sokat utazott nékem". Meghallotta a hazai újdonságokat: „Tudjátok, hogy a múltkor nagyon meglepett valami. A Bajnóczyaknál a borsót a leves után szervírozták. Az emberek már igazán nem tudnak hová lenni feltűnési viszketegből" — csicseregte neki egy kis grófnő. Látta a hamis Európát az igazi után és sokszor eszébe jutott, „hogy a civilizációt Újváron a water closeteken kezdték el". Ez volt a „társaság" felszíne, és mélyebben? „A gazdasági rendszer csakúgy, mint az életmód olyan, mint aminő századok előtt volt. .. ósdi, mint gondolkodásmódjuk . . . Valóban kezdek hinni abban a theóriában, amely azt mondja, hogy a fajok egy bizonyos időn túl életképességüket elvesztik." Igen, abban lehet hinni, de belenyugodni nem lehet. Különösen nem annak, aki önmagában hordja az élet garanciáját, tehetségét s ki roncsolt tüdejével minduntalan hazafut Egyiptomból, Cannesból, mindenhonnan egy kis szenttornyai levegőre, a „századvégi ifjú" látszatra, választékosan öltözködik, de szelíd Krisztus-szakállában, hosszú hajában van valami művészi; nyugtalan aktivitása, szertelen életvágya, határtalan kíváncsisága Esti Kornél-i kalandokba sodorja. Mekkája Páris, Baudelaire, Verlaine a költője. Zolát és Nietzschét olvassa, de itthon bizánci tróntermet rendez be magának, elbájolja a francia főurak artisztikus katolicizmusa, de Henri Lorin-nel barátkozik, ki elsők között hangsúlyozza az egyház demokratikus, szociális hivatását. Arisztokraták között azokkal barátkozik, kik polgárnak is beválnának: Vay Péter, Czóbel István a barátai, írók között az arisztokratát keresi, Bródy Sándorral darvadozik együtt. A Hotel Pimodanban törzsvendég lehetne... ha megérte volna a Nyugat megindulását, Rákosi Jenő őt is a „kótyagosok" közé számította volna.