Széphalom 10. (1999)

Nyirkos István: Voltak-e a magyarban neutrális magánhangzók

360 Széphalom 10. • A Kazinczy Ferenc Társaság évkönyve, 1999. azonban a finnugor eredetű szavainkban mindenképpen a mély hangú­­ lehetett (MNyT. 144). Van azonban a magyar nyelvnek olyan más törvényszerűsége is, amely miatt meg kellene fontolnunk a fenti tétel igazságát, mindenkori érvényességét. Erkki Itkonen finn tudós a finnugor alapnyelvben nem tesz fel mély i hangot, s így a ve­gyes hangrendűséget sem a mély i hang palatálissá (elülső magánhangzóvá) válá­sával magyarázza, hanem felteszi, hogy a finnugor alapnyelvben két, a magán­hangzó-illeszkedés szempontjából neutrális magánhangzó volt: az / és a zárt (kö­zépső nyelvállású) é, amelyek előfordulhatnak mély magánhangzóval együtt is egy (tő)szó hangszerkezetén belül. Ez nagyon is figyelemre méltó vélemény, ugyanis a magyar nyelv(történet) oldaláról nézve olyan jelenségeket említhetünk, amelyek a két magánhangzónak az illeszkedés szempontjából neutrális volta mellett szólnak. Ezek pedig a következők. Köztudomású, hogy a magyar végződések lehetnek egy-, két- és háromalakúak­­-ni, -ig, -ít, -é, -ban/-ben, -ra/-re, -szor/-szer/-ször, -hoz/-hez/-höz stb.). Feltűnő azonban, hogy az egyalakú végződések között (kivéve a -kor ragot) csak olyanokat találunk, amelyekben más magánhangzó nem fordul­hat elő, csak az i vagy az eredetileg zárt magánhangzóként élő é, illetőleg ezek hosszú párja (/, é, ház-ig, fal-ig; hal-ni, fal-ni; tan-ít, lap-ít; apám-é, ház-é; ház­ként, tanár-ként; akadály-képpen, megtorlás-képpen; ház-ért, ruhá-ért stb.). Úgy gondolom tehát, hogy ez az érdekes jelenség valamiképpen összefüggésben állhat a két (illetve a hosszú változatot is tekintve négy: i, é, í, é) hang egykori neutrális jellegével. Hadd említsünk meg egy másik magyar nyelvi jelenséget is. Ismeretes ugyanis, hogy például német jövevényszavaink közül azokat, amelyekben szó végén úgyne­vezett szonáns (szótagalkotó) mássalhangzó volt (/, r­), érdekes módon általában /+/, n+i szóvéggel vettük át a mély hangrendű szavakban is (pl. bumli, cakli, cucli, dakszli, fásli, kalocsli ~ kalocsai, kapszli, kapucli ~ kapucni, krumpli, kugli, kurbli, karmonádli, masli ~ masni, nudli, pakli stb., illetve fakszni, kamásli~ kamásni, glokni, kapucni, kaszni, gurtni, kalucsni, lökni, pacni, platni, spulni, sufni stb.). A szóvégi -i hang keletkezésének okát a szakirodalom a német szóvégg -el és a magyar -li megfelelésben kereste (Melich: MNy. XL, 384, XII, 316 stb.). A későb­bi kutatások azonban (Derne: MNy. XI, 275; Horváth Mária: Német elemek a 17. század magyar nyelvében. Bp., 1978. 30, 73 stb.) egyértelműen tisztázták, hogy a -li, -ni végű német jövevényszavaink nem a német -ell -en egyenes folytatásai, ha­nem amint azt Mollay Károly véglegesen tisztázta (MNy. XXXIX, 234, LIV, 146, NytudÉrt. 40. sz. 249. stb.), a magyar -l­ nem a német -el, hanem a szonans (azaz szótagalkotó) -­ megfelelője, s hasonlóképpen a német szonans 72-nek a -ni felel meg a magyarban. Hozzátehetjük azonban a fentiekhez, hogy az -i végű véghangzó létrejöttét nem csak az / szonans jellege indukálta, hanem a magyar szóalakrendszerben szokatlan abszolút szóvégi mássalhangzó-torlódások elkerülésének, illetve megszüntetésének

Next