Széphalom 21. (2011)
SÁTORALJAÚJHELY A HELYI KÖLTŐK LANTJÁN - Matolay Etele: Őszi részegség
SZÉPHALOM 21. • A Kazinczy Ferenc Társaság évkönyve 2011. Sátoraljaújhely a helyi költők lantján Matolay Etele: ŐSZI RÉSZEGSÉG 1. A nyáridő már lassan őszbe fordul, a hegytetőn a szél lihegve nyargal. Már hűvösebb az ónos, szürke hajnal, s a vén kapu is másképpen csikordul. A pincék hűvös alja forr a bortal, zörögnek fent a lombok, sárga zajjal, s ha jő az est a véres alkonyattal, a vén harangnak torka fázva kondul. A lusta tájra sárga láz telepszik: boldog, vajúdó, kínos, tarka mámor, s míg fönn, a hegytetőn a szél verekszik, a langyos Érés lenn a völgyre omlik: már minden ízre, színre, fényre bomlik, s szomjas torokkal vár a pincegádor. 2. Vagyok a szüretelő, az éhes. Amit leszedek, megeszik mások. Szőlőtőkék közt dalolva járok, s bús énekem könnyel, vérrel éhes. És hiába, muszáj énekelni: uram, a Végzet rámparancsolta, hogy szüreteljek mindig dalolva, s dalos ajkam ne tudjon betelni. Igyátok e bort, én szüreteltem. Nevessétek, amit énekeltem: tiétek a mámor — enyém a kín. S mégis — a Szedés öröme enyém! Enyém az Illat és enyém a Szín, míg lebukom az őszi venyigén! 3. Gyérül a Napnak lankadó sugára, s az ifjú bornak íze már kiforrt. Megtépte kint a szél a bús bokort, s a jégbe szállt a részeg, őszi pára. Jaj, mind elszáll, mi benne volt a nyárba, a csúnya szél most mindent összehord, és így terít utolsó, őszi tort, s ami maradt, elszórja mind a sárba. Üres kezekkel állok egymagamban, s amíg a szél zúg, egyre hangosabban, elszáll előlem halkan minden élet. Ez már a Cél, a Vég, betelt a mérték, s hogy ízeit az ajkaim elérték, a Teljesség immár a semmivé lett. 4. Már rothad lent a nyirkos, rőt avar, komor, kopár és elhagyott a kert. Az ősz belepte lenn a vén utat, s a szemétdombon kopott tyúk kapar. Bután, unottan túr, keres, kutat. Csak néha hull egy elkésett levél peregve. Hangja fájó jajgatás, míg rá nem száll a lágy, dércsípte csend. S hallgat a kert, mint aki rég nem él, s nem tudja, hogy az élet mit jelent. Most én is éppen úgy kapargatok lelkem kertjének elhagyott szemétdombján, mint tyúk, ki árva és beteg... Aztán megúnom s fázva hallgatok: nincs semmi kincs, amit fölszedhetek. 5. Az ágak közt kilátni messzire. Könyvem behajtom. Elég volt mára már. Szép volt a nyár, mely csalfa fényt ád. De hív a fájó láthatár, mely tejszínűn lebeg, s ködös szívemnek intenek a rozsdaszínű vén fák. A kertbe még ma kimegyek és teszek egy rövidke sétát. 1 Megjelent a szerző Vendég c. verseskötetében. Sátoraljaújhely, 1947.30-32.