Széphalom 22. (2012)

VERSEK, MŰFORDÍTÁSOK - Jakabfalvy Gyula, id.: Versek a hortobágyi száműzetésből

SZÉPHALOM 22. • A Kazinczy Ferenc Társaság évkönyve 2012. 595 Igen, a rongyaink szaporodtak: rongy lett a ruhánk, a lelkünk, mindenünk. Taposómalomban, a kuli-ösvényen hónapról hónapra csak megyünk, megyünk. Akkor lesz vége, ha összerogyva temetőnkben mind gyülekezünk? S az utókor megelégedve mondja, hogy a puszta mégiscsak benépesült. Szemén Miska barátomhoz Egy beszéd hangzott meglepően, mint napsugár sötét felhőben, sírbontó angyal trombitája tetszhalottakat visszavárva. Egy hír, amire vágyva vágytunk, de fásult szívvel már nem vártunk: „Hazamehet parancsra várva ki-ki a maga otthonába.” Miskám! Ha Te is elmehetnél, s boldog otthonra szert tehetnél, ne feledd el a Hortobágyot, mit éltél itt, s szemed mit látott! De ne a Hortobágyot átkozd, kapott e puszta elég átkot, honi föld ez - s nem tehet róla, hogy ide dobtak parancsszóra. Én itt maradok, hajt a kényszer, mert nincs otthonom, nincs egy fészer, hol megpihenne fáradt testem, mikor találkozom az esttel. Itt járok tovább, s remélve várom, hogy megjön az én szabadságom, hol nemzeti színt lenget a szél, és banka helyett a turul beszél! De velem járnak, akik elmentek, kísértetként, amerre nézek. Én kopott vándorlegény lettem, s mában járva is múltban élek. És múltamnak részei lesznek azok is mind, akik elmennek. Ha nézek mezőt, házat, műhelyt, ők mindenünnét integetnek. Vagy temetőben maradok én. Hisz kevés hely van e földtekén, hol annyi mindent eltemettek, roncsait egy elmúlt életnek, hol annyin vágytak kakasszóra, hogy itt majd a hajnali óra, hol élve nyitott sírba dobtak... Én itt maradok tetszhalottnak! Én más szabadságra vágyok, s járom tovább a Hortobágyot remeteként, lélekben zárva, feltámadásra várva-várva. Várva, hogy egyszer oly világ lesz, ahol embert néznek és nem osztályt, s a tisztességet, megbecsülést az emberi értékre osztják! Te se feledd a Hortobágyot, a kényszer­telepes családot! S ha hírünk kicsinyellni hallod, emeld majd fel a tiltó hangod: „Csak néhány hóra küldd el őket, a mi bajunkon nevetőket; de ne legyen okuk a reménységre, ne tudják ők se, mi lesz a vége!” S a mi kínunkat, ha megismerték, s magukat megszégyellették, törjön el minden szolgatárom, ne legyen többé munkatábor! Küzdj ezért! S ha szükségét látod, vágd asztalra a kalapácsod, fenjenek kaszát, bicskaélet, de legyen szabad a magyar élet! S mi megkínzottak, hogyha látjuk ránk virradni a szabadságot, öleljük egymást szívrepesve, örömkönnyel - kezet keresve. Ha otthona lesz minden magyarnak, s egymást becsülve jót akarnak, akkor jött meg, amire vártunk... S feledjük, hogy pokolban jártunk!

Next