Széphalom 22. (2012)
SZÁMADÁS ÉS SZEMLE - Nagy Zsuka: Underground tanítók és alternatív intézmények a Bessenyei György Tanárképzőben
676 NAGY ZSÓKA: Alternatív intézmények a nyíregyházi tanárképzőben Az idő különös őszi adománya, hogy régi diákok, hallgatók teszik azt, amit annak idején tanáraiktól láttak, tanáraik műveltek. Észrevétlenül fordul, forog az idő. „És elmúlat veled” ahogy János Pista mondaná. A tudós, az ember, a barát. - A tanító. Magam, feltétlenül János István (ahogyan mi hívtuk, és ő szerette János Pista) tanítványnak vallom magam. Ilyen patetikusan és egyszerűen. És hogy mit is tud tanulni egy felsőoktatási intézményben egy magamfajta emberlány? Aki saját tudomása szerint költő szeretne lenni. Aki kérlelhetetlenül elbukik ebben a rendben. Többször is. De újra nekiindul. Térdelőrajtból távolugrásra kész. Talán tudják Önök is. Nem ismeri magát az ember huszonévesen. És elmerülne a mesterséges intézményhálózatban. Ha nem lennének homo ludensek, reneszánsz emberek, nagytanítók az útjában. Nem csak nyerstanárok, géptudósok, büszke, hiú szakbarbárok. Gőgös tudománycsászárok, stílustalan-hasztalan preceptorok. Kik az ifjúság szájába hasztalan szavakat adnak, maguk sem hiszik el, mit mondanak, szárnyszegett verébdiákokat, fecskehallgatókat, cinegeembereket kolibrizseniket tipornak. Mert nem látják, hogy nem csak sasfiókákból lesznek sasok, nem csak kisalbatroszokból lesznek albatroszok. (Bár az albatrosz fajt nem is ismerik. Mert nincsenek ideáik. Égi szféráik. Csak lábjegyzeteik vannak. A múlt mindig változik. Mindig felülírja magát. A fejlődő emberi rendszerben. Az alakuló időben, a gyógyuló szívben, a duzzadó lélekben, a gyarapodó szellemiségben. És ebben a rendben bármennyire is esetleges , szerencsésnek tudom magam, hogy a ’90-es években voltam magyar szakos hallgató a Bessenyei György Tanárképző Főiskolán. Minden hibám, törésem, szégyenem, botlásom köszönöm. És minden mellett, aki voltam. A magyar szakos bárkát. Pista bárkáját a vízözönben. Hogy kimentett engem és a páromat. A páromat. A költészetet. És az ő földi akaratával lettem költő. Higgyék el, nagy dolog ez a költőnek. Hiszen neki is kell járnia valahová, tanulnia az életet, önmagát, a mesterséget, a szépírást, az irodalmat. Bár nehéz vele kétségtelen. Önmagával is. De ezt az érzést egy pék, egy asztalos is érzi. Emberi dolgok ezek tisztelt egybegyűltek. Emberiek. Mert mindig kell egy nagybetűs ember. (Tudom, megint patetikus vagyok. Remélem, nem bánják.) Szóval születtem Nyíregyházán. Jártam ide a TK-ra a ’90-es évek közepén. Végeztem egy új évezred elején. Megőrzőm volt az Ampha-kör. Amit többek között János István hozott létre akkori hallgatókkal, Vidéki Péterrel, Horváth Orsolyával, aki ma is alkotó, kitűnő költő Jenei tanár úrral és Gerliczki Andrással a magyar tanszék tanáraival. Tudomásom szerint az ampha szó nem jelent semmit. Ha az idegen szavak szótárában nézzük, előtagot jelent. Az abszolút prelűdje, prológusa, előcsarnoka mindennek — irodalmi műhely. Ahol felnőttünk. Kis meghívókat küldtünk tanárainknak, évfolyam-és csoporttársainknak, így tudattuk egymással, mikor lesz Ampha. Mikor lesz találkozó. Hogy találtunk egymásra mi, szédelgő széplelkek. Én már nem is tudom. Mosolygok magamban. Aztán rögtön beugrik. A tanszéki szoba. Pista és Bandi tanszobája. Ahol merített papír készült. Ahol fotószakkör volt. Latin nyelvtanulás. Ahol tudományos diáktanács működött, önképzőkör. És már NAGY ZSÓKA Underground tanítók és alternatív intézmények a Bessenyei György Tanárképzőben