Széphalom 22. (2012)
MESTEREK ÉS MŰVEK - Szathmári István: Reménytelenség, népballadák, harangok
SZÉPHALOM 22. • A Kazinczy Ferenc Társaság évkönyve 2012. 299 rációban úgy viszi el az anyanyelvét, mint valamilyen titkos szerződést, ami életének értelme, amit ruhája bélésében ment át idegenbe. És ott megőrzi, mindenáron, minden módon, mert máskülönben nem tud írni, csak dadog.” Harmadszor pedig a pusztuló világban többször foglalkoztatta Márait a halál, a maga zord valóságában. Az 1944-1945- ben, jobbára az ostrom alatt írt és 72 költeményt tartalmazó Verses könyv — érthetően — ezt taglalja. A teljes reménytelenség szólal meg például az epilógusban:„ A világ végén ülök, Babilon Partján, már a halált hallgatom. Az ég, a föld, a víz mind zengenek, Gyászoljon jól, ki világot temet, Sirasson jól, aki mindent sirat, Amit ma toll ír, mind sírfelirat. Élnek-e napjainkban is a népballadák? Kallós Zoltán 1996-os kiadású Balladák új könyve című hatalmas, valóban gyönyörködtető gyűjteményét és a balladatípusokhoz fűzött értő és érző megjegyzéseit olvasva, felmerül bennünk a kérdés: vajon élnek-e napjainkban is a népballadák? Azt hiszem, éppen e páratlanul szép munkát forgatva, a kérdésre nyugodt lélekkel igennel felelhetünk. Hogy miért, lássuk röviden. Kallós Zoltán 1942-ben jegyezte fel az első népdalokat és balladákat szülőfalujában, a Kolozs megyei Válaszúton, és azóta rendszeresen folytatja a gyűjtést. Évtizedeken át járta az észak-mezőségi, a kalotaszegi Nádas menti falvakat és a gyimesi, valamint a moldvai csángó településeket, hogy — mint maga írja — gyönyörűséget szerezzen az összegyűjtött balladák közreadásával. „Valami belső erő hajtott - hangsúlyozza -, hogy én is tegyek valamit azért a közösségért, amelyikhez tartozom.” A legfőbb bizonyíték a balladák élő volta mellett az, hogy - legalábbis is az erdélyiek és a csángók — napjainkban is mondják, éneklik őket, sőt a mai életük is beépül költészetükbe. Kallós kötete egyébként megszületésükben, elterjedésükben, megszilárdulásukban mutatja be a balladákat, a bujdosó- és katonadalokat, a keserveseket, valamint a szerelemről szóló énekeket. Ezek élő voltát az is magyarázza, hogy témáik szinte a teljes emberi élet általános érzései: öröm és bánat, szerelem és csalódás, bujdosás és rabság, minden, ami emberrel megtörténhet. Az előadók akár részesei éppen a megénekelt történetnek, érzelemnek, akár nem — szinte sajátjukként, saját sorsukként élik át. A Három árva című balladával kapcsolatban például Kallós arra utal, hogy a változatok különösen nagy számát (a kötet 27-et közöl) a következő indokolja: főleg azok éneklik, akik árván maradtak. A balladák élő volta mellett tanúskodik az is, hogy előadásukban a kisebbektől a legöregebbekig részt vesznek, ahogyan Kallós jelzi: „Adatközlőim között 9 éves a legfiata l Napló 1958-1967. 281. 3 1944. Karácsony este.