Széphalom 24. (2014)
HISTÓRIA ÉS HAGYOMÁNY - Bodnár Krisztián: Egy leendő Dókus László-biográfia kérdései
130 BODNÁR KRISZTIÁN: Egy leendő Dókus László-biográfia kérdései ráhagyott iratok szelekciójával vagy esetleges megsemmisítésével.) Kérdés, hogy esetünkben Dókus László — vagy tágabb értelemben véve a (köz)nemesség — gondolt-e arra, hogy a tetteivel ő is alakította a történelmet, és hogy vajon az ő élete érdekes lesz-e a későbbi korok kutatói számára. Mindez viszont felveti a történelem és az emlékezet problémáját is. Az emlékezet ugyanis fejlődik, az egyének és a csoportok/társadalmak is felejtenek, sokféle emlékezet létezik, és a konkrétumhoz tapad.33 Meg kell tehát vizsgálnunk ebben az esetben is, hogy Dókus szőkébb és tágabb környezetében hogyan érvényesült a felejtés és az emlékezés, a család több későbbi tagja miért él elevenebben az emlékezetben. Talán azért, mert László kevésbé volt jelentős figura, talán azért, mert viszonylag régebben élt, vagy talán azért, mert bizonyos szempontból nem (volt) releváns a tevékenysége, esetleg különböző tettei miatt nehezen volt beilleszthető egy pozitív kánonba — egyelőre ezt nehéz megállapítani. Itt elsősorban a kollektív emlékezetet lesz célszerű tanulmányozni (ezzel kapcsolatban pedig magát a kollektívumot, amelynek van valamiféle kohéziója, identitása, illetve amelynek bizonyos okok miatt fontos az, hogy az emlékezetében megőrizzen valakit vagy valamit). Jan Assmann — Maurice Halbwachs eszméit elemezve — ugyanis felhívja a figyelmet arra, hogy „[h]a az ember — és a társadalom — csak arra képes emlékezni, ami a mindenkori jelen vonatkoztatási keretein belül múltként rekonstruálható, akkor pontosan az merül feledésbe, aminek az adott jelenben nincsenek vonatkoztatási keretei”.34 Azaz általában az marad meg az emlékezetben, aminek a megmaradása valami miatt releváns. Jóllehet Dókus László emlékére 1858-ban gyászünnepséget tartottak, 1901-ben pedig a sátoraljaújhelyi családi sírboltba szállították a földi maradványait, ő mégis kevésbé ismert a család több más tagjánál. Izgalmas feladat lenne mind a családi, mind a tágabb értelemben vett közösségi emlékezés és felejtés alaposabb elemzése. Eddig viszonylag kevés szót ejtettem az életrajz megírásának kérdéseiről. Reinhart Koselleck tudatosítja bennünk azt a megfontolásra érdemes nézetet, miszerint a nyelvnek, mint olyannak a szerepe megkerülhetetlen: „ugyan mindennemű történet — mind történésekor, mind pedig megtörténte után — mást is tartalmaz, mint amire a nyelvi megfogalmazás képes, ám ezt a másvalamit is csak a nyelv közegében tehetjük hozzáférhetővé a megismerés számára”.35 Tehát ez is nyilvánvalóan érvényesíthető egy biográfiára vonatkozóan is, mégpedig oly módon, hogy a történész is kénytelen nyelvi formába önteni a „megfogalmazhatatlant”, hiszen nincs más eszköze, ám ebbéli tevékenységét kétségtelenül behatárolják ismeretei, képességei, és közismert az a probléma, hogy a gondolatainknak nem vagyunk képesek a 100 %-át beszélt vagy írott nyelvre „lefordítani”. (Mindez, természetesen, igaz a biográfia alanyára is, vagyis ha csupán ez az egy gond jelentkezne, már önmagában véve ez is elég lenne ahhoz, hogy ne szülessen „tökéletes” életrajz, hiszen ha a vizsgált személy sem tudta tökéle t3 Nora, Pierre: Emlékezet és történelem között. A helyek problematikája. Aetas, 1999. 3. http://epa.oszk.hu/ 00800/00861/00012/99-3-10.html#P 10-119 Hozzáférés: 2013. nov. 22. 34 Assmann, Jan: A kulturális emlékezet: írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Atlantisz, Bp., 1999. 37. 35 Koselleck, Reinhardt: „Újkor.” Modern mozgásfogalmak szemantikájáról. In: Uö. i. m. 346.