Pákh Albert (szerk.): Szépirodalmi Lapok, 1853 (1. évfolyam, 1-51. szám)
1853-01-02 / 1. szám
1. szám. SZÉPIRODALMI LAPOK. SZÉPIRODALMI LAPOK. (Bevezetésül.) A középkori lovag, mielőtt szent földre indulna, elzarándokolt ősei sirhalmához, hogy emléküknek áldozván merítsen lelkesülést és erőt. A magyar írónak sem kellene soha feledni a széphalmi sirt és most még inkább nem, mint valaha. A jelen körülmények közt s azon irányt illetőleg, hova lapunk törekedni óhajt, nem köszönhetünk be méltóbban a közönséghez, mintha megújítjuk azon férfiú emlékét, kinek pályája három nagy eszmét képvisel: a nemzetiség fejlesztését a szellem erejének alapján, hogy mindinkább meghódítsa a műveltséget, mint legszilárdabb biztosítékát; kegyeletteljes, ernyedetlen és lelkiismeretes buzgalmat még a részvétlenség és balkörülmények között is; ízlést, tanulmányt és vágyat és küzdést azon magasság felé, hol a költészet isteni kijelentése nyilatkozik. Ki volt Kazinczy? nem felel meg a széphalmi sírkő, mellyel a férj ősatyának a szeretet emelt s nem nagy férfiúnak a nemzet. E kérdésre a történet felel, azon lapja történetünknek, hol a nemzet újra fölveszi életének megszakított fonalát, épen azon pillanatban, midőn halálát jósolták. Ah! akkor mindenünk veszendőben volt, szellemünket fenyegette halál. Kazinczy viszszaadott önmagunknak. Eszméket dobott közénk, nyelvet teremtett számunkra s úttörője lön a magyar műveltségnek. Ő nagy azért, mit kivinni akart s ha irodalmunk jelen állapotját tekintjük, nagy azért is, mit elérni tudott. Küzdése, szenvedése, dicsősége szent hagyományként szállott reánk, mellyet ismernünk, értenünk és éreznünk kell. Vérré kell bennünk válni azon eszmének, mellyért egy félszázadon keresztül küzdött, hogy valami irodalmunk a szellemnek minden, akár tudományi, akár művészeti kívánalmait jól ki nem elégíti, addiglan nem teljes eszköz a művelődésre s addiglan nemzetiségünk gyarló, s ha Kazinczy iránya nem kelti fel bennünk az imént kimondott meggyőződést , úgy sem et nem vagyunk képesek méltatni, sem oda nem bírunk soha eljutni, hova e nemzetét eljuttatni teljes erejéből törekedett. Kazinczyt emlegetni, szelleméről szólani soha sem volt szükségesebb, mint most, mert nincs írónk, kinek példája és működése tanulságosabb volna az övénél és mert a kor, mellyben élünk, testvére az övének, midőn az irodalom jön a nemzetiség védangyala és szellemünk életnyilatkozatainak egyedüli központja. Hiszen ma is azzal kell magunkat biztatni, mivel Kazinczy magát és hánfiait 1785 ben biztatá, midőn a ma-gyar nyelv mivoltáról és íróinkról elmélkedvén, igy szól : „De hova szenderit el hizelkedő álmodozásom? Ah messze, igen messze estünk attól a fényességétől a dicsőségnek , mellynek arany hajnalát kevéssel ezelőtt már virradni láttuk. De a sopán- 3