Tóth Árpád összes versei, versfordításai és novellái (Budapest, 1974)

VERSEK - 1913 - Őszi kérdés - Invokáció Csokonai Vitéz Mihályhoz

Egy éneket kezdtél tervelni itt, Hogy fájó életed beléfelejtsed, A haza honfoglaló hőseit Álmodtad vissza, Árpád fejedelmet, Ki elveszítéd sorsod tartományát, Szerelmet, hitet, egészséget, mindent, Feléd az únt lét tikkadt nyomorán át A megnyert haza drága képe intett 1 Ó, mester r­ím a késő famulus Megért, ha minden más kötés laza, Mi még a léthez fűzi ferde, bús Mikrokozmoszunk, ő, a szent haza! Túl csókon, könnyen, lázon és önzésen, Túl önmagunkon, tisztult órák hozzák Képét, magány s csönd,­­ s megindultan, szépen Utolsó álmunk: boldog Magyarország! A magyar remény­korszak kezdetén így kezdtél új dalt, reménytelen költőm, Mert ez a végső, szent virtus, szegény Magyar költő, bár félholtan is, költsön: Hátha a magyar Jövő szebben épül, Ha szivünk vérét vakolatul venné: Elénk bús szimbólummá ekként szépül A balladás Kőmíves Kelemenné! Ezen merengtem én el akkor este, S felszegte fejét szívemben a bánat, S látott új eget s új földet, a messze jövőben látta dús, boldog hazámat! És szóltam: Néki zengem énekem! Néki áldozom koldus kincsem, híven, E gyúszú könnyet, ifjú életem, És e marék vért, eldobogó szívem! Vemhes az Idő új honfoglalással, Költőm! én is honszerzést dalolok, Tán bús dal lesz, kevés fénnyel, sok árnnyal, S hősöm tán gyönge lesz, mint én vagyok; Tehozzád méltó hősül illett Árpád, Enyém bukik, s tán én is félúton kidőlök, ám nincs vágyam, élőbb, drágább, Mint dalba sírni, ahogy épp tudom.

Next