Szilágyság, 1999. január-június (9. évfolyam, 1-25. szám)
1999-01-08 / 1. szám
COKIPlrr A képviselő dolga nem az, hogy a parlamenti bársonyszékben üljön A Szilágy megyei RMDSz sajtótájékoztatóját kísérő érdeklődés bizonyította az általunk talán nem eléggé tudatosított tényt: rajtunk kívül nincs (vagy csak alig van) képviselete a megyének. A vállalatok privatizációjától, a helyi önkormányzatok ügyes-bajos dolgáig mindennek és mindenkinek segít szenátorunk és képviselőnk. Jellegzetes gondjainkon kívül felvállalják a megye gazdasági gondjainak orvoslását, a privatizáció felgyorsítását is. Sikerült a megyei tejfeldolgozó üzemet eladni, ez újabb 300 munkahelyet jelent elsősorban Zsibón, Somlyón és Zilahon. Előrehaladott állapotban van a szigetelő anyaggyár, a rézhuzalgyár és a csőgyár privatizálása is. A befektetők nemcsak tőkét és technológiát, hanem piacot is biztosítanak a termékek számára. A partnerkeresés, az adminisztráció bonyolult útvesztőiben való eligazítás, az eljárások felgyorsítása mind parlamenti képviseletünknek köszönhető, amelynek Vida Gyula képviselő szavai szerint elsődleges feladata a kormány ellenőrzése és az ügyintézés felgyorsítása. Legnagyobb sikernek a privatizációs folyamat decentralizálását nevezhetjük, amely lényegesen leegyszerűsíti a döntéshozatalt. Ennek tulajdonítható, hogy másfél hónap alatt többet haladt előre a privatizálás, mint egész évben. A folyamat minden fájdalmas következménye ellenére folytatódik a jövő évben, hiszen e nélkül elképzelhetetlen a gazdasági fellendülés. A jelenlévő újságírókat meglepte a gazdag beszámoló, hamarjában nem is tudtak mit kezdeni a hatalmas anyaggal. Kérték, hogy más politikusokhoz hasonlóan legalább havi tájékoztató készüljön az érdekképviselet tevékenységéről, amely lényegét Seres Dénes summázta: mi nem beszélünk, hanem dolgozunk! -al- ír Egyszerű köszöntő Hozzon az esztendő áldást, békességet, Didergő lelkünkbe tüzet, melegséget, Hogy árva gyermek könnye gyémántcsepp legyen. Adj az éhezőknek minden nap kenyeret. Adj Uram e földre gondűző álmokat, Kilőjél reggelente frissítő vágyakat Akarjunk már szépet, jót tenni örökre. Bombák helyett rózsát dobálni a földre. Legyen szeretet, ünnepnap és hála, Rongyos emberkének legyen új kabátja. Reszkető kezekbe adj erőt és imát, A jót lássuk, a nemest, ne mindig csak hibát. Szétszórt magyarságunk fogjon egyszer össze, Bús szívünk csomója legyen összekötve Gúzsban van az erő: az összekulcsolt kézben. Adj Uram e népnek áldást, békességet! Veres Piroska zjJ Segély és viszontagságai Jó szívvel adta minden magyar, minden református azt a keveset, amit nélkülözni tudott, mert a kegyetlen télben sok árvízkárosult kárpátaljai családon segíthetett. A zilahi egyházmegye összegyűijtölt adományait még karácsony előtt sikerült a nélkülözőkhöz juttatni. A részletekről Molnár Kálmán esperes számol be: — Aki még nem próbálta, nem is gondolja, milyen nehéz a hívek segélynek, karácsonyi ajándéknak szánt adományait kijuttatni kárpátaljai testvéreinknek. A többszöri egyeztetés után beszerzett hivatalos iratok, a szállítmány birtokában szinte egész napos tortúra és aktatologatás következik, amely után a vámos kijelenti, hogy túl későn kapta meg az aktákat, majd holnap állítja ki a vámkezelési papírokat, pedig minden készen volt. A szükséges okmányok, a 20 tonnás kamion kifizetve, megrakva (sajnos, nem minden fért rá, a töbit a máramarosi árvízkárosultaknak juttatjuk), minden útra készen állt. Lehet, hogy a jól ismert balkáni módszereket kellett volna alkalmazni, de nem akartuk, mert nem kereskedelmi, nem jövedelmező, hanem segélyszállítmányról volt szó, és ezt meg is mondtam a hivatalnokoknak. Végül sikerült még aznap éjszaka elindulni és legnagyobb meglepetésünkre a továbbiakban minden simán ment, legtöbb tíz perc alatt elintéztünk minden vámkezelést, sőt, Szatmár mellett még melegedni is behívtak a vámosok arra a rövid időre. A leggyorsabbak az ukránok voltak, lehet, azért is, mert a vámosok csak ukránul és magyarul tudtak. Érdekes, mekkora területet lehet bejárni magyar nyelvtudással (természetesen néhány kivétellel). Ukrajnában először Nagyszöllősre (Vinogradov) mentünk, ott jó szívvel fogadtak, nyelvi akadályok ott sem voltak, gyorsan vámkezelték a szállítmányt, hiszen tudták, hogy segélyszálítmány. Kedvességükért felkínáltunk a vámosnak egy csomagot, de az ékes magyarsággal visszautasította: “ebből nem!”. A pénzt a nagyszöllősi püspökhelyettesnek adtuk át, ők irányítottak minket tovább oda, ahol a legnagyob szükség volt a segítségre. Így kerültünk Keresztúrpéterfalvára, amelyet csak részben pusztított el az árvíz, ezért ide menekült a szomszéd falu lakossága is. Elkeseredett emberekkel találkoztunk, akik a romok alól próbálták kihúzogatni a még használható ajtókereteket, ablakokat, cserepeket, téglákat, mindezt a tavaszi újjáépítés halvány reményében. Elképzelni sem tudom, miből fogják újjáépíteni otthonaikat a károsultak. Sokat beszélgettünk helybeliekkel és egy dolog nagyon a megragadott: amíg mi lépten-nyomon román szavakkal keverjük beszédünket, addig ők egyetlen ukrán szót sem használtak. Olyan szépen, tisztán beszéltek magyarul, hogy mi azt csak irigyelhetnénk. Élénken él bennük a magyarságtudat, amely mifelénk sok esetben torzul. Nálunk gyakoribb a vegyesházasság, gyerekek már nem anyanyelvükön a tanulnak tovább, és folytathatnánk a sort, de a lényeg az, hogy lenne mit tanuljunk tőlük. lejegyezte J.L. Kárpátalját bemutató cikkünk a 4. oldalon olvasható. ) r 12 ? 9