Színes Vasárnap, 1996. január (3. évfolyam, 1-4. szám)

1996-01-21 / 3. szám

10 színes vasárnap ENNYI VOLT.. . . . . . . .. .. ... MAGYAR RADIO Andrassew Ivánt, lapunk munkatársat ezen a héten arra kérték, hogy hétfőtől péntekig mindennap írjon egy jegyzetet, aztán olvassa föl a Petőfi rádió Ennyi című napzáró műsorában. írt és olvasott. HÉTFŐ Amikor ma reggel az újságokat átlapoztam, azonnal kitűnt, hogy miből lesz úgy egy-két héten át tartó - cirkusz. A kormány és a köztársasági elnök kegyetlen gúnykartácstűzbe kerül majd, mert Taszáron tábori körülmények között Clinton amerikai elnök nem megfelelőképpen fogadta elöljáróinkat. És mi se őt. Hogy jön ahhoz egy alezredes, még ha Mesztegnyei is? (Megjegyzem, ilyesmiért jobb országokban rendkívüli előléptetés, esetleg nemesi cím jár.) El is dobtam az újságokat, mert mélységesen nem vagyok kíváncsi arra, hogy akkor most Clinton mondta-e, hogy beléphetünk ám a NATO-ba, és utalt-e arra, hogy mikor, és az oroszok, akik a kis csecsen néppel se bírnak, mennyire nagyon haragszanak, de már megint nem félünk tőlük. De az se érdekel, hogy mit simliznek megint a szlovákok az alapszerződéssel, hogy Csurka ismét hűdé miket fröcsögött, hogy Lezsák lesz-e a szerencsétlen MDF elnöke, vagy marad Für, hogy ki mit művel a Magyar Televízióban, pláne Friderikuszt hallhatom-e egyszerre a rádióban is meg a tévében is... és még annyi mindenre nem vagyok kíváncsi, hogy el se bírom,sorolni. De ez a mi hallatlanul unalmas kultúránk rászoktatott arra, hogy nekem minden áldott nap olvasnom kell. Mert ha nem teszem, azonnal úgy érzem, elveszek, valami sötét térben botorkálok vakon és siketen, és levegő sincs elég. Azt a cselt eszeltem ki, hogy olvasok ugyan, de többnyire tudományos és ismeretterjesztő dolgozatokat vagy irodalmat. Ma például az Élet és Tudományt. Mert mindig azt hiszem, hogy sose tud fölbosszantani, ha mégis, akkor se kényszerít politikai gondolatok megfogalmazására. Ma az újévi első számot vettem elő, abban is azt a cikket, amelyik Trójával foglalkozik. Nem is a város ötezer éves története az érdekes, amiből majdnem másfél évezred a felejtés története, meg nem is a város hét rétege, hanem az, amit a kiváló szerző, Babics Anna a görög sötétség koráról ír: „Krisztus előtt 1050 és 750 között ”... valami olyasmi történt, ami alig fogható fel. Az egész Eger-vidéken az olvasás és az írás feledésbe merült. Az emberek saját túlélésükkel voltak elfoglalva: sem energiájuk, sem késztetésük nem volt arra, hogy a magasabb kultúrával foglalkozzanak. „Már Trója VII., utolsó szintjén elfelejtették a fazekaskorong használatát, s a kerámiát úgy hozták létre, mint régen - puszta kézzel!” Ez azért megrázó, mert erről én nem tudtam. Azt képzeltem, hogy ha megtanulom a görög kultúra történetét mondjuk a tarentumi háborúig és lehetőleg mindent tudok a számoszi Arisztarkhosz és például milétoszi Thálész tanításairól, Drákon törvényeiről és Szolón athéni reformjairól és természetesen amennyit leírok, megjegyzek a mitológiájukról, olvasom Homéroszt, a drámaírókat, meg a filozófusaikat persze, akkor nagyon okos leszek, és már meg is van az én európai kultúrám egyik jó nagy pillére. Hogyan kerülhette el a figyelmemet, hogy a görögök egyszer háromszáz évre visszacsúsztak a kőkorszakba? Csak én nem tudom, vagy mások se? Ha mások se, akkor miért csak a sikertörténeteket tanítjuk, a fejlődés, a kultúra nagyszerű lépéseit? Miért nem említjük meg néha, hogy ilyesmi is előfordulhat? Miért nem figyelmeztetjük már gyerekkorban az embereket, hogy mi is így járhatunk? De vajon ha így járnánk, van-e nekünk most egy Homéroszunk, aki olyan szépen ír Budapestről, hogy pár száz vagy ezer év múlva is olvassák idegen, túlélőnépek. És nem hagy nyugodni egy olyan embert, mint azt a bizonyos Schliemannt, aki Trója köveit kiásta. Addig kutat és keres megszállottan, amíg a mi Homérunk leírása nyomán meg nem találja a Hősök terét. Vagy a magyar Parlamentet? KEDD Ismét bejárja a világsajtót, hogy valaki olyan újságot alapított, amelyikben nincs rossz hír. Nem ez az első próbálkozás a sajtótörténelemben - és persze többnyire Amerikában, a pozitív gondolkozás hazájában kísérleteznek a happy news műfajával, ám eddig csak heti- és havilap alapítására merészkedtek. De a The World Times, amelyben még rossz időt is tilos jósolni, napilap, ha csak tizenötezer példányos is. Hogy Amerikában ilyesmire van kereslet, azt abból is gondolom, hogy ahány amerikai nővel találkoztam, az mind nyert már valami szépségversenyen. Még a csúnyácskák is, ha máshol nem, a ronda lányok iskolai versengésén bizonyultak a leggusztusosabbnak. A hírt vasárnap olvastam, de azóta is azon gondolkodom, vajon Magyarországon - ha lenne egymilliárd forintom, amennyi mostanában napilapozáshoz nélkülözhetetlen - belevágnék-e? Ma mindenesetre megnéztem pár újságot. Arra voltam kíváncsi, vajon egy oldalt össze bírnék-e rakni jó hírekből. Öt percet adtam magamnak a válogatásra. Az első hír, ami a szemembe ötlött, mindjárt nagyon jó: az IFOR-erők immár nemcsak Taszárt akarják, hanem a Sármelléki repülőteret is. Kicsit gyanús ugyan, hogy állítólag nem röpködésre használnák, és ugye fölmerül az emberben, hogy akkor mégis mire, de mindegy. Vegyék, vigyék. Talán görkorcsolyapálya lesz. Régóta mondom, hogy nem a NATO-ba kell nekünk belépni, hanem adjuk bérbe nekik a fél országot, bár lehetőleg a keleti felét, az oroszoknak meg a Dunántúlon juttassunk pár helyőrséget. Mi meg szép csöndbert szereljük le a saját seregeinket. Ne körkörös, hanem belkörös védelemre rendezkedjünk be. Kifejezetten jó hír az is, hogy esetleg csak április után emelkednek a gyógyszerárak. Akkor nyilván rendesen behozzák az év eleji lemaradást. Mindenesetre van egy kis időnk meggyógyulni. De talán mégse várom annyira a tavaszt meg a csicsergő fecskét. Ma még egyáltalán nem súlyos a helyzet, hiszen csak alig harminc százalékra tehető azok aránya, kik nem tudják megvenni a gyógyszert. Májusban gondolom úgy hatvan lesz, de nem kell aggódni, decemberre erősen javulnak a mutatók, mert azok, akik tényleg betegek, aláhullanak a szociális hálóba. Ufóláz volt Olaszliszkán! Már vártam. Nagyon jó hír: én is unom a politikát! Nyilván azért érdeklődnek, mert immár esetleg szabadabban vásárolhatnak telket, ingatlant. Itt az ideje, hogy az állam fölvegye velük a kapcsolatot, mert amíg mi itt a piti amerikaiakkal bizniszelünk, a románok elszipkázzák előlünk a kozmikus méretű üzleteket. Pedig most már itt a nagy alkalom, hogy megbékéljünk velük. Kolozsvár derék polgármestere, Funar úr tegnap fölhelyeztette azt az emléktáblát, amely a mi büszkeségünket, Mátyást, az igazságost románnak nyilvánítja. Jómagam azon az állásponton vagyok, hogy a bolondokra rá kell hagyni a bolondériát. Sőt mi magunk szögezzük le, persze csak Funarnak, titokban, hogy az összes királyunk román anyától született ám. Hátha belezavarodik egy teljesen új történeti szocializációba. Csak legyünk résen, nehogy aztán azzal jöjjön, hogy a pártfőtitkárok meg mind magyarok voltak. Remek hír az is, hogy Grósz Károly több száz oldalas följegyzést hagy örökül. Sőt állítólag - persze csak szerkesztgetés-rendezgetés után - meg is jelenik. Már értem, miért volt nyugodt és magabiztos élete végén. Én is mindig azzal vigasztalom magam, hogy szorongathat, bokroskodhat itt aki akar, a végén úgyis én mondom meg, ki kicsoda volt. Minden politikust - legalább erkölcsileg - kötelezni kellene arra, hogy naplót vezessen vagy legalább emlékiratokat írjon. Aztán haláluk után már csak azt kell figyelni, hány túlélő potentát tesz sürgős tisztelgő látogatást a levéltárban, és aztán az eredetihez képest milyen vékonyka lesz a nyilvános emlékkönyv. Tényleg, mi van Aczél György emlékirataival? Szóval úgy látom, annyi itt a jó hír, hogy akár bele is vághatunk valami Boldog Harsona összegründolásába. Bár nem volt valami jó ötlet, hogy ezt itt elmondtam, mert ha egy kicsit adnának magukra a mai napilapok, csak fölvennének egy boldogságos előnevet: Boldog Népszabadság, Boldog Népszava, Vidám Magyar Hírlap, Reménykurír, Új, Nagyon Boldog Magyarország. Amúgy is többnyire ugyanazokat a híreket köztik, néha meglepően hasonló tálalásban. Ám ha ők így lépnek, MT 1 7. pilis . ETER akkor én meg direkt olyan újságot csinálok, amelyikben csak rossz hírek lesznek. Azért az könnyebb. Bár ha lenne egymilliárdom, talán elég az nekem jó hírnek. Másoknak meg rossznak. Minek szomorítanám szörnyű kísérletekkel a szegény olvasókat is? SZERDA Reggel nyolckor, amikor kiléptem a boltból, éppen azon dühöngtem, hogy hetek óta nem jöttem rá, mitől olyan nagy a számlám... Ugyanis teljesen véletlenül észrevettem, hogy az a szezámmagos kifliféle, valami simlinek vagy minek hívják, amelyikből tízet is vettem eddig, mert ízlett, harmincöt forintba kerül. Darabja. Ami talán mégiscsak túlzás... Van benne pár deka liszt. Annyi, mint az ugyanakkora kifliben, ami hatötven. Biztos a magocskák kerülnek szemenként olyan ötven fillérbe. Képedve jöttem ki a boltból, amikor megszólított Madám Kosár. Már régóta ismerem, azóta se győzök csodálkozni a környék magas európai műveltségén, hiszen a varázsvölgyi név nyilván vagy irodalmi eredetű, vagy a kevésbé konform franciákra utal. Bár kétségkívül onnan is eredhet, hogy mindig látni nála egy jókora kosarat, amiben bizonytalan, vélhetően kukas eredetű jószágokat, többnyire üvegeket tart. Nyolc előtt rendszerint már az első szállítmányt cipeli a visszaváltóba. A mértéktartó hajlékvesztések közé tartozik: csak hetente egyszer kéri el azt a tízest vagy húszast, amit a görgőskosár perselyében kell tartani, amíg a gondolák között toligálja az ember. Olyankor elbeszélgetünk. Valahonnan értesült, hogy hírlapírással keresem a kenyeremet, ezért mindig fölhívja a figyelmemet arra, hogy a világ kicsit igazságtalan, különösen, ami az üvegárakat illeti. Mindig oda lukad ki, hogy azért a becsületes ember, a szorgalmas, az megél. Mert az emberek nagyon hülyék, pazarolnak, el se tudom képzelni, mi mindent hordanak a kukákba. Viszont egyre kevesebb a szemét, mert a pógárok - így mondja - vagy nem költenek, vagy papírral fűtenek, vagy rájöttek, miben van pénz. Vagyis már nem is annyira hülyék. Nem lenne baj, ha a gazdagok, vagyis a lusta gazdagok a használható holmikat a kuka mellé raknák. Ezt írjam meg. Ma reggel nagyon komoly arcot öltött. Már nyúltam is a zsebembe, tegnap beletettem egy ötvenest, úgyis kiadnám tízes gyanánt, hát az ember ne legyen fukar. De intett a kezével, hogy nem... Hanem beszélni akar velem. Mert hogy hallotta az üveges Dezső menyasszonyától, hogy tegnap is meg tegnapelőtt is beszéltem a rádióban. Igaz-e, vagy hazudott? Igaz. Hogy ma is mondok-e beszédet. Ma is. Azt mondok-e, amit csak akarok? Azt, amit csak. És hogy bemondanék-e valamit. Abból nem lesz-e bajom? Attól függ. Hogy bemondanám-e, hogy az ő fiai igenis becsületes emberek. Ennyit? Ennyit. De hogy kinek a fiai, ugye. Mert sajnos röstellem, de nem tudom a nevét. Ne törődjek vele. Akinek kell, az érteni fogja. Csak azt mondtam, hogy az ő fiai igenis becsületes emberek. Bemondom-e? Be. Ha ezt megteszem, akkor azt kérek tőle, amit csak akarok, egész életében hálás lesz. Ha bármi bajom van, ha bárki bánt, ha ellopják valamimet, csak szóljak neki. Megfogta a kezemet, de elhúztam, nem mintha szegényfóbiám lenne, de az volt az érzésem, hogy meg akarja puszilni. Na jó, mondtam zavaromban, de mi baj van a kedves fiaival. - Azzal maga ne törődjön, csak azt jegyezze meg, hogy mindig tisztességes emberek voltak, és azok is maradnak. Tudom, soha nem fogom megtudni, hogy kifélék lehetnek Madám Kosár kölykei. Az túl egyszerű lenne, hogy mondjuk börtönben vannak, és valami kegyelmet kértek. És az anyjuk azt gondolja, hogy az elnök úr mindig hallgatja a rádiót. Talán vállalkozók vagy vezérigazgatók, az egyik tán valami állami főhivatalnok, pártjeles... és azzal csúfolják őket, hogy nem segítenek az anyjukon? Pedig ő csak nem fogadja el tőlük. És dehogy lenne hajlandó hozzájuk költözni. A szabadság végett. Talán. Mindegy, nekem nem ezen kell gondolkodnom, hanem azon, hogy miféle három kívánságom lehetne, hiszen egyszer végre valakit CSÜTÖRTÖK Ma délu tán a gyerek nézte a tévét - valami brutális mese ment, amelyben különféle emberi tulajdonságokkal bíró állatfélék püfölték egymást -, közben az újságokat lapozgatta. Elmerült az e heti ufóhírben. Egyszer csak megkérdezte, hogy én láttam-e már olyat. Meg hogy találkoztam-e már idegen lénnyel. Vagyis nem aziránt érdeklődött, hogy hiszek-e az ilyesmiben, hanem hogy láttam-e már ilyen nyilvánvalóan létező dolgot. Hiszen írva vagyon, tehát vagyon. El se tudja képzelni, hogy emberek újságban hazudhatnak, így aztán én se hazudhattam neki. Azt mondtam, hogy láttam. És találkoztam. A szeme se rebbent, ezt is természetesnek veszi. Rebbenetlen tekintetével arra várt, hogy meséljem el. Egyszer gyerekkoromban - az ötvenes évek vége felé lehetett - mentünk a nagyapámmal, a nagyanyámmal és anyámmal - de biztosan a kicsi testvérem is velünk volt - a 67-es úton Balatonfélról Mernyére, ami Kaposvár előtt van, úgy tizenhét kilométerre. Az ülésre térdelve nézegettem ki a hátsó ablakon. Biztos integettem meg pofákat vágtam a mögöttünk jövőknek, ahogy a kölykök szokták. Egyszer csak észrevettem, hogy messze és elég magasan egy karimás, aranyló gömb áll a levegőben. Anyámnak is megmutattam. Azt mondta: a Szaturnusz. Ma már tudom, hogy csakugyan pont úgy nézett ki, mint a Szaturnusz. De azt is, hogy nem lehetett a Szaturnusz, mert számtalanszor vizsgáltam távcsővel. Sajnos hiába óriásbolygó, a legjobb állása idején is keveset lehet látni belőle. Viszont, ha úgy veszem, pont úgy nézett ki, mint egy ufó, azok ugyanis leginkább a Szaturnuszra emlékeztetnek. Anyámnak akkor még nyilván nem volt ufótudata, csekély csillagászati ismereteivel a lehető legjobban tippelt. Ennyi. Álmaimban néha még úszik mögöttünk. Ha ma látnám, biztosan azt gondolnám: végre egy azonosítatlan repülő alkalmatosság. Már felnőtt voltam, amikor egyszer este mentem a Váci utcában, a csúnyábbik felén. Szembejött egy férfi csaknem földig érő kabátban, nagy fekete kalapban. Magas volt, és az arca merev. Átnézett fölöttem. Ahogy elment mellettem, olyan páni félelem vett erőt rajtam, amit se azelőtt, se azóta nem éreztem. Azt tudni kell rólam, hogy az öcsém minden ismerősöm figyelmét fölhívja arra, hogy nincs veszélyérzetem, ezért nagyon kell rám vigyázni. Ezt már annyira belém verte, hogy olyan lassan és óvatosan vezetek - hiszen tudom, hogy nincs veszedelemérzetem, tehát veszedelmes vagyok -, hogy az már szinte nevetséges. Tény: soha nem féltem még embertől. Akkor se, ha tudtam, hogy mindjárt megvernek. De nem féltem például letartóztatásban se, még ha gépfegyver csövével tartottak sakkban, attól se. Csak ettől az egy lénytől, egyszer, egy percre. És ezt nem tudom megmagyarázni. Inkább elhiszem magamnak, hogy talán valami idegen teremtmény lehetett. A gyerek nem csodálkozott, mint ahogy már mi se lepődünk meg, ha ilyesmi van az újságban. Sőt én például azon csodálkoznék, ha ilyen szomorú időkben, amikor az embereknek lassan nincs már más reményük, mint az, hogy jön valami idegen lény és rendbe teszi a dolgainkat, kevés ufó tűnne föl. Nem hiszékenyek vagyunk, hanem kell valamiben hinni. Ami meglep az ufóügyekben, az az emberiség egészen szokatlan szerénysége. Szinte mindig úgy képzeljük, hogy a világ Földön kívül létező értelmes népessége sokkal fejlettebb az emberiségnél. Pedig az is lehet, hogy csak éppen olyan, mint mi, vagy pár évvel le is maradtak. Az is lehet, hogy csak azért nem akarnak velünk kapcsolatot teremteni, mert hallják a rádióinkat, látják a televíziós adásainkat. Például azt, ahogy egynémely csatornákon az emberi tulajdonságokkal bíró brutális állatfélék naphosszat püfölik egymást. Nem ártana, ha minden megszólaló tudatában lenne annak, hogy minden szava a fény sebességével hagyja el a Földet, és buborékszerűen közelít más égitestek felé. Csak technika kérdése, hogy az ott élő lények venni bírják, amit mondunk. Itt vagyok most például egy mikrofon mögött, magányosan. Pont abban az órában beszélek, amikor a Nap a Föld túlsó oldalát süti. A napszél a lehető legkevésbé zavarja a világűrbe türemkedő rádióhullámokat. A hangom egy év múlva éri el az első olyan csillag környékét, amelyik körül bolygók keringhetnek. Az is lehet, hogy pont akkor kapcsolja ott be valaki az első olyan antennát, amelyik képes fogni azt, ami innen jön. A hangomat. Elsőnek az ő történelmükben. Elsőnek a miénkben. Ami immár közös. Ember vagyok. A Földről. Szevasztok. @ PÉNTEK Tegnap este, amikor hazafelé mentem, megállítottak az útonálló rendőrök. Az egyik illő távolságból nézte, amíg a másik átvizsgálta az irataimat. Mindent rendben lévőnek talált. Megkérdezte persze, hogy ittam-e. Én meg nem ittam. Ezért azt mondtam neki, hogy nem ittam. Ő meg erre nem kezdte el a fejét csóválni, szondát se kapott elő, hogy azért mégis inkább nézzük meg, hanem azt mondta: jó éccakát. Erre én összeszedtem minden bátorságomat, sőt vakot mertem, megkérdeztem, mennyiért szondázna meg. Nekem megérne, mondjuk, ötszáz forintot, ha adna róla áfás számlát, amit aztán én levonogathatok a negyvennyolc százalékos adómból. Fölvetette: bizonyos vagyok-e abban, hogy nem ittam. - Bizonyos. De abban nem vagyok, hogy bizonyos vagyok. Az is lehet, hogy amikor megláttam a rendőrt, azt hazudtam magamnak, hogy de jó, minden papírom rendben van, az izzókészletem is, sőt a kisollóm ott feszít a mentődobozban - és nem is ittam. De lehet, hogy mégis hörpintettem valamicskét, csak szelektív az emlékezetem. Miközben már nem is az influenza a legfőbb gond az országban, hanem az, hogy van-e járvány, meg egyáltalán mi is az a járvány tulajdonképpen, megfeledkezünk arról a betegségről, amit szelektózisnak is mondhatnánk. Nem akartam példákkal előhozakodni, meg hideg is volt ahhoz, hogy mélyebben emlékezzünk közszereplők meg politikusok feledékenységére. De azt megmondtam, hogy néha magam is azon kapom magam, hogy félek, esetleg én is elfelejtettem fontos részleteket a múltamból. Majd csak akkor jutnak eszembe, ha szükséges, ha az éppen hasznos. Vagy esetleg, ha valaki kényszerít a szembetekintésre. És az nagyon nem jó. Na most ha kiderülne, hogy mégis ittam, ha ilyen rövid távon is szelektózisban szenvedek, akkor mi lehet bennem a régi dolgokkal, kapcsolatban. Ha most piás vagyok, akkor az is lehet, hogy besúgó is voltam, netán KGB- kém. Ha ittam, akkor holnap elmegyek egy pszichiáterhez, plusz megbízok egy magánnyomozót, hogy nézzen utána a múltamnak. - Ez nem rendőrségi probléma - mondta a rendőr. - De hívhatok orvost. - Nézze, vágjunk a sors elébe! - próbáltam meggyőzni. - Olvastam az újságban, hogy a polgárok alighanem ezentúl fizetni fognak a rendőrség bizonyos szolgáltatásaiért. Én úgyis javasolni fogom, hogy mindenért fizessünk. Ne cicózzunk már ezzel a kapitalizmussal, vágjunk végre bele. Az volt a főkapitány nyilatkozatában, hogy például a koccanásos helyszíneléseknél kiszállási díjat kell majd fizetni. Nemcsak ott kellene pénzt szedni, hanem egyszerű igazoltatásért is. A rendőrség egyáltalán ne kapjon állami támogatást, hanem amikor elénk áll egy biztos úr, ellenőrzi, hogy kik is vagyunk tulajdonképpen, utána állítson ki egy számlát, és fizessük is ki. Ha nincs semmi gond, akkor legyen mondjuk ötszáz forint. Ha kicsit kiabálni kell, vagy kétszer szólítani, akkor hatszáz. Egy pofon kétezer. Dulakodás, bilincseléssel, mondjuk ötezer. Rugdosás, tíz rongy. Fogda, teszem azt Hilton-árban. Persze ne legyen az egész bevétel a rendőröké, hanem adózzanak meg átázzanak utána a Kincstárnak. Ez a lézerező traffipaxolás is nagyon drága ám. Az egyszerű bemérésért is fizettessenek az autósokkal. Legalább érezzék, még ha szabályosak is, hogy törődnek itt velük. Különben is ki kell majd fizetni valamiből a kártérítéseket azoknak, akiknek a lézerfény a szemükbe tévedt, így annyira érdekelté lehetne tenni a rendőrséget, olyan tömegben igazoltatnák az embereket, hogy a bűnözők nem bírnának kétsaroknyit lopakodni, máris letartóztatnák őket. Húszezerért, mondjuk. De azt visszaigényelhetnék az apechesektől, amikor szabadulnak. - Aha - mondta a rendőr. - Szóval nem ivott? - Nem. Nem emlékszem. - És merre járt így estefelé? - Dolgozni. A Rádióban voltam. - Aha. Dumálni, bele a világba. Az is munka, mi? Az a maga szerencséje, hogy nincs nálunk szonda. Meg hogy megszűnt a közveszélyes munkakerülés. Jó éccakát. Menjen a dolgára. öreganyámnak szólítottam. És az is lehet, hogy nem békanéni. De előbb be kell mondanom, ide bele a rádióba, hogy van itt Budapesten egy öregasszony, akinek a fiai becsületes emberek. 1996. január 21.