Színes Vasárnap, 1996. március (3. évfolyam, 9-13. szám)

1996-03-10 / 10. szám

996. március 10. PUBLICISZTIKA A Színes Vasárnap archívumából Maradók és Dezertálók Fóruma (MDF) - Rágyújtok, a sátorban úgysem lehetett dohányozni! - Gyere, most minden épkézláb emberre szükségünk van! Várj még néhány percet, s akkor te leszel az ügyvezető Ő is rokon? - Elődöm is megmondta: csak a keresztény Lakiteleknek van jövője - A kárpótlási jegyeimet küldjétek utánam Vasárnapié, jóslatokkal A kicsi párt vezé­re elismeri, hogy volt valami szaka­dás azon a térfé­len, ahol most ő kapálózik, de sze­rinte egyáltalán nincs szó arról, hogy az ellenzék kétpólusú lenne. Vagyis egypólusú szakadás van itt. Talán úgy is le­hetne fogalmazni, hogy mostanában szinte egybeszakad az ellenzék. Csak ne gondolja valaki, hogy ez új­donság, így keletkezett a világ is. Leg­alábbis bizonyos tudósok szerint a Nagy Bumm előtt az történt, hogy a semmiben egypólusú negatív feszült­ség lett, mégpedig akkora, hogy fölrob­bant. (Aki nem érti, ne magát hibáztas­sa, mert belebetegszik. Jómagam leg­alább egy évig tanulmányoztam a kér­dést, és csak azért nem bolondultam bele - talán -, mert idejében abbahagy­tam.) A kicsi párt vezére persze tudós és filozófus (stb.), mert minden politi­kus mindjárt hisztor is. Úgyhogy azt mond, amit akar, hülye, aki nem érti. De most nem is kell olyan nagyon ér­teni ezt a dolgot, marad időnk tanulmá­nyozni, hogy kilencvennyolcban lesz-e Kis Bumm, és mekkora. Vagy pedig a bummok másik végén található fekete lyuk - Nagy Huss - lesz az ellenzék sorsa. Mert az már most jósolható, hogy amennyiben két rendes kis párt lesz az MDF-ből, akkor egyik se jut be a parla­mentbe, vagy legföljebb nyomelemnek. (Ez a sors vár a kereszténydemokraták­ra is, ha addig játszanak arra az egy szi­lárd pólusukra, amíg önbummot nem lőnek.) Akkor lesz kettő torgyánpincsi pártocska meg két csöpp ó liberális, akik kicsit majd fideszkednek szabad­idejükben. Ha válnak a kereszténydemokraták is, ők is azt hangoztatják majd, hogy tu­lajdonképpen mindenben egyetérte­nek, szeretik is egymást, csak nem bír­nak így lakni. De annyira együtt fognak majd működni világ csodájára, hogy csak na. De én már sok válást láttam. Akik kulturáltra veszik a figurát, az egymás­tól való szabadulás örömében mindig azt harsogják, hogy tulajdonképpen most majdnem annyira szeretik egy­mást, mint egykor. Össze fognak járni, együtt mennek vendégségbe, a gyere­keknek meg aztán tényleg együtt me­sélnek szinte minden este... de a vége mindig valami egészen förtelmes mocs­­kolódás, függetlenül attól, hogy keresz­tényeknek vagy például ateistáknak mondják-e magukat. Úgyhogy óva kérem az ellenzéket, ne nagyon esküdözzenek különágyas­asztalos szerelmet, mert csak lejáratják magukat. Féltem őket. Illetve magamat, mert az ember politikai tartásához vagy talán a komfortérzetéhez nélkü­lözhetetlen valami kis, akárhány pólu­sú ellenzék. Pár értelmes ember, akit legalább meghallgatni jó. Nem beszélhetünk majd ellenzékről, ha semmi másból nem áll, mint a Torgyán keblére hullt giczystákból és lezsákistákból meg két parlamentkü­szöbre pottyant mogyoróból, plusz a még mindig csikócska méretű, de már eléggé öreges Fideszből - ha ugyan be­jut. (Talán számolhatunk valamicske csurkizmussal, thürmerizmussal, és Szabó testvéreknek is nagy lehetősége­ik nyíltak a múlt héten. Hála Istennek, legalább megint megtudtuk, hol la­kunk.) Torgyán pártjával nem az lesz a baj, hogy bejut, sőt tán a legnagyobb párt lesz, hanem az, hogy nem is párt. Torgyán pártja semmi más, mint egy nagy Torgyán. Egy rendkívül zavaros, hihetetlenül kíméletlen, mindent gyű­lölő, de mindenre éhes nagygömböc. Soha nem fog jóllakni, mert nincs annyi hülye az országban, amennyi ahhoz kell, hogy hatalomra jusson. Ha a két ma uralkodó párton kívül csak ez a torgyánburjadzás marad, ak­kor az lesz a következmény, hogy a szocialisták és a szabad demokraták nem bírnak majd idejében elválni. A választások után egyik sem lesz már akkora, hogy egyedül kormányozzon. Ám a gömböccel egyik sem bír szövet­ségre lépni, úgyhogy marad ez a mi egypólusú demokráciánk, a végén a fe­kete lyukkal. De legalábbis sötétszürke homállyal. Már nagyon úgy látszik, hogy a kétpólusúság a szocialisták és a szabad demokraták körül alakulhat ki. De jó lenne, ha nem negyven év múlva. Unalmas, kínos és megalázó dolog lesz évtizedeken át azon az alapon sza­vazni ezekre, hogy nincs más. Márpe­dig ami van, az egy amúgy egyenként szocialistákból álló, ám mindennek, csak szocialistának nem mondható szo­cialista párt, valamint egy egyenként igen szabad, de összességében kissé akarnok demokraták szövetsége. Túl sokan vannak így együtt, és nagyon rendezkednek. Be. De ez se újdonság, hiszen a Magyar Szocialista Munkáspártot - mint őssemmit - eléggé sokáig feszegette az a negatív vákuumféle, hogy meghatá­rozó ereje egy internacionalista kom­munista értelmiségi csoport volt - és rá­adásul pártnak se lehetett tudni, mert az egy az mégsem az. De jött a Hallatla­nul Nagy Bumm, és lettek belőle a többpártok. A világ már csak olyan, hogy entrópia van benne. Hol széled­nek, hol meg gömböcösödnek a dolgok, és néha elkeverednek a pólusok. Andrassew Iván SZÍNES VASÁRNAP 11 A naplóírók Olvasom a 2000 oldalain az D/~ 1961-ben, Sydneyben elhunyt , egykori magyar királyi követ, r~, Barcza György 12-13 ezer la­­pos (!) kéziratos naplójából vá­ ~ logatott részleteket. Emlékira­­taiból és a történelemből egy­aránt tudjuk, hogy Barcza rend­kívül okos, jó kapcsolatokkal rendelkező, az átlagot megha­ladóan ügyes diplomata volt. Egyebek között az angol kor­mány vezetőivel, Churchill-lel, Edennel találkozott, s ugyan­csak fontos információkat jutta­tott el Budapestre. Nem rajta múlott, hogy nem hallgattak rá a magyar kormánypolitikusok, s persze Horthy sem. 1914-től 1947-ig vezette nap­lóját, amelyet most az Egyesült Államokban őriznek. Ilyen be­jegyzéseket olvashatni benne például 1943. szeptember 8-ról: „Ez a világháború, hacsak váratlan német összeomlás nincs, tovább fog tartani, mint az első. De hogy közben velünk mi lesz, azt a jó Isten se tudhat­ja. Megszállnak német „baráta­ink” a la Dánia, ez a legvalószí­nűbb, mert sohá nem fogják tét­len nézni a Kállay-féle szabo­tázst. Azután pedig még a há­ború vége sem fogja a béke visszatértét jelenteni, sőt azt hi­szem, az igazi bajok akkor lesz­nek. Nyomor, zavarok, zűrza­varos politikai állapotok, és a nagy angolszász-szovjet ellen­tét kirobbanása...” Ezt megelő­zően, még 1942 végén ezt a véleményt vetette papírra: „A magyar közéletnek csak egyet­len stabil pontja van, a politikai vezetők gerinctelensége!" Ér­demes felidézni egy másik jegyzetét is: „Ez az átkos ázsiai magyar optimizmus igen vesze­delmes dolog. Persze önérze­tesnek kell lennünk, ezt magam is vallom, de ha megint elkezd­jük az előző rezsimek jelszavait hangoztatni, hogy mi vagyunk a vezetésre hivatott nemzet a Du­na völgyében, hogy elsők va­gyunk az egyenlők között stb. ezzel csak provokálnók a túlol­dalt, és semmit sem érnénk el..." Megannyi igaz jóslat. Barczára senki nem hallgatott, egyesegyedül Teleki Pál, aki éppen Barcza táviratának véte­le után, melyben tájékoztatta a miniszterelnököt, hogy az an­golok nem tűrik, hogy átenged­jük a németeket Jugoszlávia el­len - lett öngyilkos. És eszembe jut Barcza egyik kortársa, Csécsy Imre. Barcza konzervatív volt és ellenszenves számára Károlyi Mihály, Csécsy pedig demokrata és Károlyi hí­ve. Ugyanakkor jóslataik (mert Csécsy háború idején írott nap­lója is fennmaradt) össze­csengenek. Pedig Csécsynek nem voltak ismerősei sem az angol kormányban, s még ke­vésbé az akkori magyar veze­tésben. Ám mindketten meglepő világossággal, minden illúziót elutasítva látták az ország tra­gédiáját. Naplójukban. Mert nyil­vánossághoz - különböző okok miatt - egyikük sem juthatott. És a sorsuk is nagyjából azonosan alakult. Barcza is, Csécsy is utálták a diktatúrákat, tehát a diktátorok is őket. Barcza való­ságos emigrációban, Csécsy Imre belső emigrációba szorítva halt meg. Naplóikba zárt igazsá­gaikat csak jóval haláluk után kezdjük felfedezni. . 7) f / fE. Fehér Pál/7

Next