Színes Vasárnap, 1997. március (4. évfolyam, 9-13. szám)

1997-03-02 / 9. szám

1997. március 2. Figyelmükbe ajánljuk Szívmelengető mozi Robert Benton családi drámája, a Senki bolondja meghozta a főszereplő Paul Newman számára a negyedik Oscar-díjjelölést. Bebizonyosodott, hogy kis költségvetéssel, több tonna robba­nóanyag, százfős trükkmestert stáb és autós üldözés nélkül is lehet nagyon jó filmet csinálni. A Senki bolondja értelmes mo­zi. Sully, a főhős nem könnyű ember. Smirglis a modora, sajá­tos az értékrendje. Minden napja merő egy küzdelem a megél­hetésért. Nem kockáztathat fölöslegesen, így aztán beszélge­tésre is csak a maga köré vont páncél mögül hajlandó. New­man híresen kék szemei ezúttal nem szívdöglesztésre szolgál­nak. Sully szemlélődő, vergődő, önmagával vitatkozó ember, aki élete félresiklását nem csak mások számlájára írja. De közben az is kiderül, hogy az életvesztes Sully lakás, család és munka körüli gondjai nem is olyan különlegesek, mert a lát­szólag rendezett életet élők nagyon hasonló harcokat vívnak. A kisváros állandó lakói és vendégei rendre krízisbe kerülnek, majd feloldják a válsághelyzetet, és megerősödve folytatják hétköznapi harcaikat. A nagyszerű Jessica Tandy ebben a filmben állt utoljára a kamerák elé. A Sullyban töretlenül hivő idős tanárnő szerepét játssza. Az alkotók a művésznő emléké­nek ajánlották a filmet. A megcsalt feleség szerepében Melanie Griffith igen kellemes, és meggyőző a link vállalkozó bőrébe bújt Bruce Willis. Sztárok végre nem sztárszerepekben. Szívet melengető mozi a Senki bolondja. Megzabolázott szenvedélyek Charlotte Brontë regényéből, a lowoodi árva történetéből Hugh Whitemore írt filmforgatókönyvet. A Jane Eyre rendezője, az olasz Franco Zeffirelli már többször bizonyította kiváló érzékét a klasszikus művek feldolgozásához, legemlékezetesebben a Ró­meó és Júliában. Ezúttal a szerencsétlen sorsú Jane szenvedé­sekkel teli életét vitte filmre. Az ismert történet feldolgozása nagyszerű. Annak idején, a regényt olvasva­ nem képzelhettem Jane alakjához Charlotte Gainsburg-t, ma viszont már számom­ra ő Jane. A zárkózott, súlyos titkokat cipelő Rochester grófot William Hurt alakítja, kevés jelenete minden egyes perce hiteles. Felbukkan a filmben a kitűnő gyermekszínész, Anna Paquin - ő játssza a gyermek Jane-t­­, aki a Zongoralecke című filmben nyújtott alakításáért Oscar-díjat kapott. A gróf feleségét, az őrült Berthát az Utolsó tangó Párizsban női főszereplője, Maria Schneider játssza. Zeffirelli filmje a tiszta szeretet diadala, a ren­dező remek ritmusú, gyönyörű barnákban tobzódó, emlékezetes mozit varázsolt a romantikus történetből.­­ Karikatórium Pesten, az írók boltja mögötti kis utca elegáns hegedűrepará­­ló műhelye meglepetéssel szolgál: karikatúrák költöztek a tiszteletet parancsoló falakra. És nem is csak alkalmilag. A belépőt, ha jobbra néz, vonósok világa, húrok, vonók és he­gedűtestek fogadják, balra kortárs karikatúraművészek al­kotásai köszönnek rá. Megtalálható itt Tettamanti Béla feke­te-fehér fényjátéka női és férfi testre, Tónió jellegzetes „ubor­­kás” rajzai, Szűcs Édua finom, apró részletekkel dolgozó munkái, hogy csak néhányat említsek a gazdag kínálatból. A görbetükör-galéria szellemes nevet kapott, karikatóriumnak hívják, és délutánonként várja a műfaj híveit. Pavlovics Régi hely - új művészek Nagy figyelmet érdemlő koncertet rendeznek e hét csütörtökjén a Régi Akadémia Liszt Ferenc termében (Bp. VI., Vörösmarty utca 35.). A népszerű zenetudós professzor, Földes Imre által szerkesz­tett és rendezett műsorban a huszadik századi magyar zene ko­rábbi (Ligeti György) és századvégi alkotásaival ismerkedhet a kö­zönség az egyetemi és főiskolai ágazat tizennégy tehetséges hall­gatójának előadásában. A megszólaltatott, rendkívül érdekes művek között (Simai Pál: az Egy mondat a zsarnokságról Illyés Gyula-vers megzenésítése, Li­geti György három Vörös-dal stb.) nyolc magyarországi bemutató lesz: Hajdú András: Plazmák, Maros Miklós: Megzenésített Thinsz Géza-versek, Zongoravariációk, Simai Pál: Megzenésített Gustaf (sic!) Fröding-versek, Erőd Iván: A medvetáncoltató, A körhinta, Kacsakeresztelő, A csörgőkígyó, Rajk KULTÚRA Ha már nem veszik magukat túl komolyan, válthatnak fi Forog 3z djto / W J Ci a zene és a humor között^ ____________________________________________________ l/vv? d le A mrkrAr rtrr ntnan C'fjnmKQtnn T rn I ...... T''HfiH1iHfI i'ilt n rt nVxnlT* mArfAtt Wr\nrn'7 n n Amikor az utcán szembejön ve­lünk egy Kossuth-díjas mű­vész, csak ritkán reagálunk. Talán, ha szemünk sarkából merjük követni. Ha azonban egy humoristát sodor utunkba a véletlen, a legkevesebb, hogy elmosolyodunk. Ám dúdolni ilyenkor sem kezdünk. Pedig az is illene a helyzethez. A humo­risták nagy része ugyanis mul­titehetséges, és ezen belül is nagyon sokan közülük koráb­ban popzenészek voltak. E las­san jellemzőnek mondható át­változás oly mértékű, hogy ér­demes már számba venni. Eb­ben Nádas György segített, s vele már itt is az első bökkenő: hogyan is lehet őt bemutatni. Zenész­ családban növekedve még gyerekkorában megtanult játszani egy sor hangszeren. A folytatás az ő szavaival: „a Színművészeti Főiskola min­dent elkövetett, hogy musical­színészt faragjon belőlem". Ám mindenki tudja, hogy Nádas végül is humorista lett, és az is tudnivaló, hogy imád muzsi­kálni a barátaival. Névjegykár­tyáján az áll: szórakoztatóipari szakmunkás. Műfajról nem esik szó... Volt egyszer egy nagyremé­nyű zongoraművész, aki Antal Imre névre hallgatott. Komoly karrier várt rá. Aztán egy vég­zetes betegség miatt ujjai el­vesztették a virtuóz zongorajá­tékhoz nélkülözhetetlen moz­gékonyságot. Egy karrier ket­tétört, egy művészpálya meg­szakadt, de szinte azonnal el­kezdődött egy másik. Antal Im­re a legkedveltebb televíziós személyiségek, a legnépsze­rűbb humoristák egyike lett. Nádas György szerint Antal Im­re csak ennyit gondolt, amikor zongoristapályája megszakadt, rendben, akkor hát érteni fo­gok mindenhez. Nádas György szerint ez a pályaív természetes. Az alapja, hogy az életet nagyon kell sze­retni, aztán jön a zene szerete­­te. Aki pedig muzsikálni tud, az egész biztosan olyan kreatív, hogy a humor is közel áll hoz­zá. Nem olyan nagy csoda hát, hogy sokan vannak, akik mindkét műfajban jók, és közel is kerülnek a közönséghez. A zene hangjai ledöntik a nyelvek alkotta Bábel tornyát, és közös nyelvet alkotnak az emberek között. A humor pedig az egye­düli eszköz a rossz, a nyomo­rúságos elviselésére. Soha nem fejsimogató érzésekből táplál­kozik, éltető forrása a düh­ és az elégedetlenség. A Nádas által említett rokon­ságra zavarbaejtően sok a pél­da. Hofi Géza nagyszerű éne­kes, remek érzéke van a dzsesszhez. Koós János viszont éppen muzsikus-énekesből váltott színész-humoristára, Sas József táncos komikusból lett humorista. A Simli Show két tagja, Bari Lajos remek git­­táros, Orbán Béla kitűnő do­bos, úgy egyébként­ Maksa Zoltán humoristaként vált iga­zán kedveltté, de szenvedélyes dobos és billentyűs, mindkét hangszeren abszolút színpad­képes. Markos Györgyről való­színűleg kevesen tudják, hogy remek énekes és gitáros. A KFT és az egykori Holló Színház, illetve L’ art pour l’ art Társulat szinte egymásba folyt. Galla Miklós nem volt ugyan KFT-s, de ő is rockzenészként kezdett. Ezek után nem véletlen, hogy több ismert humorista 5-6 éve megalakította az Alad­din és a Skodalámpa együttest. Orbán Béla és Maksa Zoltán ült a dobok­ mögött, Boncz Gé­za játszott az egyéb ütőhang-­­­­szereken, Lehr Ferenc énekelt­­ és gitározott, Nádas György basszusgitáron játszott. A nagy v­b együttzenélések és szakmai csatározások örömére később megalakult és most is él a Link Floyd - Boncz-Nádas-Lehr- Pálmai-Popper-Orbán összeál­lításban. A fellépések során a zenekar tagjai előbb előadják a prózai számaikat, aztán kez­dődhet a zenészfintor, ismert dalok hol az eredetihez hűen, hol kissé megvadítva, megcsa­varva, kifordítva. Nádas György szórakoztató­ipari­­ szakmunkás visszaréved­­ve a pályakezdésre, a vendéglá­tós évekre, abban látja az egyik fő okát annak, hogy a valamiko­ri zenészek közül többek a ne­­vettetés oldalára álltak, hogy azokat az időket csak őrült hu­morérzékkel lehetett túlélni. A muzsikusok a hetvenes évek vé­gén a Pipacs bárban, a Múzeum Kávéházban, a Kedvesben ke­resték meg a kenyérre valót, ami pedig eközben az éjszaká­ban várt rájuk, azt csak röhög­ve tudták túlélni. Aztán egy idő után fordult a kocka, mert az említett szórakozóhelyekre már nem elsősorban a lányok, a hí­res bableves és az ital miatt jár­tak az emberek, hanem azokért a paródiákért, poénokért, amik­kel a muzsikusok szórakoztat­ták magukat, és mintegy mellé­kesen, az erre fogékony közön­séget. Igaz, mások ugyanezt másként élték túl. A mai New Age dzsesszmuzsikusai Szakcsi Lakatos Béla, Lakatos Pecek, Jávori Vilmos, Kőszegi mind a pipacspiros éjszaka jó ismerői. Nádas György szerint ez szá­mukra éppígy volt jó, mert húszévesen még senki nem hu­morista. Ehhez a pályához nél­külözhetetlen például, hogy az ember ne vegye mindig halálo­san komolyan önmagát. Ez fia­talkorban még nemigen megy. Később, amikor eljut az ember idáig, jöhet az összetett kreati­vitás. A humorban megérzett harmónia, a muzsikában felfe­dezett humor. Ilyenkor már játszunk mindazzal, amivel ko­rábban nem mertünk. Régi igazság, hogy a jó zenészek jó bohócok. A nőkről sem illik megfeledkezni, hiszen eddig szóba sem kerültek. Nádas György szerint lassan ők követ­keznek. A muzsikus-humoris­ta átváltozás következő két esélyese Szulák Andrea és Cserháti Zsuzsa. P. Á. Antal Imre: Azóta mindenhez ért Hofinak nagy érzéke van a dzsesszhez is Színházi hétvége a Nemzetiben és a Játékszínben ^^^\JboCi/\J Végre vannak már új csillagok is Mindazokat, akiket színjátszá­sunk sorsa, helyzete, jövője ér­dekel, örömmel értesítem, hogy ez a hétvége - legalábbis a fővá­rosban - rendezői atrocitások nélkül telt el! Az elmúlt hetek kínjátékaihoz képest ez sem kis teljesítmény. Csizmadia Tibor, aki a Nemzeti Színházban Szo­­mory Dezső színjátékát, a Bellát rendezte, ittett ugyan rövidített az eredeti szövegen, de ezzel nem okozott zökkenőt, nem sér­tette a szerző szándékait. Balá­­zsovits Lajos is a lehető legpuri­tánabb módon állította elénk a Játékszínben Arthur Miller le­gendás drámáját, A bűnbeesés utánt. Egyszerű, csaknem át­tetsző az előadás, rendezői ön­kényről itt aztán szót nem lehet ejteni. Viszont a két bemutató számos érdekességgel, elsősor­ban néhány kitűnő színészi ala­kítással szolgál, amire a hosszú tél és a sok-sok fiaskót hozó, könnyen feledhető színiévad után már ki is éheztünk. Ritkán találkozunk manapság olyan pazar humorral átszőtt karakterfigurával, amilyet Béres Ilona nyújt a Szomory-darab anyaszerepében. Ő az aggódó édesanya, aki a kerítéshez is re­mekül ért és minden konfliktus­­helyzetben a maga és leánya előnyeit keresi, és persze meg is találja. Mintha a század eleji Te­rézváros kispolgári miliőjéből lépne a Nemzeti Színház színpa­dára. Testtartásában, viselkedé­sében és viseleteiben is. Első­sorban persze lendületes játé­kával szerez igazi, örömteli per­ceket. Mintha az első felvonást a vállaira kapná. Irányítja a cse­lekményt, meghatározza az elő­adás hangulatát. Új csillag is fölragyogott a Nemzeti színpadán: Gregor Ber­nadetté, aki a címszerepet, Bel­lát játssza. Régen láttunk már fiatal színésznőt, akiben szinte minden együtt van, ami ahhoz kell, hogy az új Nemzeti Szín­háznak végre igazi drámai hős­nője legyen. Gregor Bernadett az első percben eltalálja azt a hangot, amely nemcsak a sze­repépítésben, de a figura megal­kotásában is nagy biztonságot ad neki. Sok-sok hamvába holt kísérlet után a Nemzeti Színház végre rátalált arra a fiatal szí­nésznőre, akit mostantól fogva különleges­­ elbánásban illenék részesíteni. Új és új szerepekkel próbára tenni teherbíró képes­ségét, hogy színeit és annak ár­nyalatait továbbfejleszthesse. A Játékszín nagy fába vágta a fejszéjét, amikor harminc évvel a Maser d­ráma magyarországi ősbemutatója, a Nemzeti Szín­ház egykori előadása után újra színre vitte korunk egyik legin­tellektuálisabb színpadi alkotá­sát. A három évtizeddel ezelőtti 3 előadás két ragyogó főszereplője - Váradi Hédi és Kálmán György - sajnos már nincs köz­tünk. Ahogy az akkori rendező, Marton Endre sem láthatja ezt az előadást. Balázsovitsnak te­hát olyan tehertétellel is szá­molnia kell, ami az ilyen, belát­ható időn belüli felújítást kissé nyomaszthatja is. Ráadásul a közönség mintha hellyel-közzel ugyanaz lenne. Az egybevetés tehát kézenfekvő. A Játékszín előadása kamara jellegű. Balá­­zsovits az írói szövegre koncent­rál s közben a kor s a háttér alig-alig látszik, inkább csak feldereng a félhomályból. Ez a megoldás is érdekes, de Lukács Sándor, aki kitűnően játssza az író, Quentin szerepét, mintha egyedül s magára maradna. Mintha a dráma nem a valóság szintjén, hanem az ő fejében játszódna le. Lukács fojtottan, de természetes hanghordozás­sal szinte csak elmeséli a törté­netet. Szinte egyszemélyes mo­nológként tolmácsolja, ami ön­magában sem kis teljesítmény. Miller drámája azonban ennél valamivel több és izgalmasabb is. Nyertes Zsuzsa, aki­ más színházi környezetből érkezett, nem elég otthonos még az ilyen drámák világában. Bármilyen külső hasonlóság is fűzi az álta­la életre keltett színésznőhöz, Marilyn Monroe-hoz, ennek a nagyon bonyolult, igen össze­tett figurának belső drámájával adósunk marad. Vannak szép, őszinte pillanatai, de a szerep teljességét nem képes birtokba venni. Ha ezt a kort és annak mélyebb összefüggéseit kíván­juk fölidézni, kénytelenek va­gyunk Váradi Hédi és Kálmán György felejthetetlen kettősére gondolni, amelyet emlékeze­tünk szalagja még sokáig őriz.­­Bános Tibor SZÍNES VASÁRNAP 11 Ünnepelt múzeum Alapításának százhuszonötö­dik évfordulóját ünnepli szer­dán a Néprajzi Múzeum. Ebből az alkalomból az ünnepelt, amely e műfajban a kontinens egyik legpatinásabb intézmé­nye, különlegességeket kínál a közönségnek. A születésnapja 1872. március 5., akkor nevez­ték ki Xantus Jánost a Nemze­ti Múzeum ethnographiai osz­tályának vezetőjévé. A jubi­leum napján a múzeumot díj­talanul látogathatják az érdek­lődők. A vendégeket 10 órától népzenei műsorral szórakoz­tatják az intézmény aulájában. Az érdeklődők déltől A magyar nép hagyományos kultúrája cí­mű kiállítást az intézmény fő­igazgató-helyettesének kalau­zolásával járhatják végig.

Next