Színes Vasárnap, 1997. március (4. évfolyam, 9-13. szám)

1997-03-16 / 11. szám

8 SZÍNES VASÁRNAP ­Államtitkár, akinek már a gimiben is volt labdája Két megjegyzés, rögtön elöljáróban. Az egyik: senki ne számítson protokolláris be­szélgetésre, elvégre dr. Harcsár István államtitkárral, az Országos Testnevelési és Sporthivatal elnökével nemcsak kor-, hanem sporttársak is voltunk. Ő pingpongozott, én úsztam, és „annak idején” a Császár uszoda, a legendás Csaszi több volt egy­szerű sportlétesítménynél: oda járt mindenki! A másik: viszonylag kevés szó esik majd ezen az oldalon a sportról, a pénzhiányról s az ezzel járó szorító gondokról, meg azokról a reményekről, esélyekről, amelyek talán egyszer oldani fogják ezt a gör­csöt. Ezzel együtt azért Harcsár István „következik”, aki ma az első számú állami sportvezető. ♦ Pár hónapja jártam eb­ben a Hold utcai, első eme­leti sarokszobában utoljá­ra, akkor még Gallov Re­zsőnél... Nincs túl sok vál­tozás. Talán ez a szobor... Semmi okom nem volt a bútorcserére, ha erre gon­dolsz. Ami meg a szobrot illeti, az éppenséggel elődöm egyik utolsó elnöki gesztu­sának eredménye: tudod, a híres kézilabdaedzőnek, Tö­rök Bódognak a fia készítet­te. Ezüstgerely-díjas, a mű­vész sajnos meghalt, az OTSH pedig megvette az al­kotását. (Itt és most átmene­tileg „kisiklott” az épp hogy elindult diskurzus: megérke­zett a fotós, mondta, hogy ki­csit késni fog. Harcsár veszi a lapot, rólam mintha elfeled­kezne, úgy idéz fel egy emlé­ket.) Tudjátok, a fotózás szá­momra majdnem szent do­log. Nem mintha értenék hozzá, de a feleségem, aki könyvszerkesztő és tipográ­fus, egy olyan művel debü­tált a szakmában, ami a szí­nes fotózásról szólt... ♦ Folytathatjuk? De ha már a fotózásról beszé­lünk, nem zavar, ha köz­ben fényképeznek? ♦ Nem, dehogy. Az elmúlt hetekben azt vettem észre magamon, hogy egy dolog zavar: a mikrofon. Főleg, ha az orrom alá dugják. De már azt is kezdem megszokni. ♦ Jó, hogy mondod, más változást tényleg nem vet­tél észre magadon, amióta, ha jól számolom épp tíz hete, sportvezető vagy? Most hülyéskedsz?! Meg kellett volna változnom? Mit kéne észrevegyek? ♦ Mondjuk azt, hogy sze­reppé vált az új beosztá­sod. ♦ Nem tagadom, vannak már működő automatizmu­sok, de nem ez a jellemző. Ha tudni akarod, akkor be­vallom: az első két hét iszo­nyatosan nehéz volt. Aztán tudod, mi segített? Még az előző munkahelyemen, a környezetvédelmi minisztéri­umban ismerkedtem meg - na, jobb későn, mint soha - a számítógépes technikával. Rá kellett jönnöm, hogy ha magam csinálom az anyagai­mat, gyorsabban elkészülök, és talán jobbak is lesznek. Itt is így voltam, meg kellett ismerkedjek mindennel, s minél több feladatot magam­nak kellett elvégeznem. Ez persze nem okozott gondot, mindenki tudja rólam, hogy munkamániás vagyok. ♦ Gondolom, eleinte meg­rohantak a látogatók is. ♦ Hajajj! Mindenki úgy vélte, hogy minél előbb fontos a kapcsolatfelvétel. ♦ Már megbocsáss, de ez majdnem úgy hangzott, mintha virágnyelven azt mondtad volna: mindenki úgy vélte, hogy minél előbb jön, annál hamarabb kap pénzt... 4. Persze! Pénzről is szó volt. Ez ma a legfontosabb téma a magyar sportban. Ezért az­tán számomra maximálisan érthető, hogy­­ amennyiben átlagot számolok, akkor­­ minden beszélgetésnek kö­rülbelül a nyolcadik percé­ben már a pénznél tartot­tunk. ♦ És tudtál legalább ígér­ni? Nem ígéreteket várt tőlem senki. Nézd, az állami támo­gatás véges, valamennyi rá­szoruló abszolút megelége­désére, ha józanul gondolko­dunk, senki nem számíthat. ♦ Mondtad, hogy munka­mániás vagy... 5 Hát ez nem egy nyolcórás munka, az biztos! Talán úgy igen, hogy nyolctól nyolcig dolgozom általában, de mos­tanában még hamarabb szoktam bejönni. ♦ De akkor mikor tenisze­zel? Azt csak nem hagynád ki! ♦ Szerencsére korán kelő va­gyok, és azok az állandó haj­nali partnereim is. Három­negyed hatkor már melegí­tünk. ♦ Kik? ♦ Engedd meg, hogy ne tart­sak névsorolvasást. Párost játszunk, stabil a felállás. ♦ Végül is... Hogy reggel hattól hétig ki kivel teni­szezik, az valóban magán­ügy. De annyit elárulhat­nál: legalább nyerésben vagy? « Utálok veszíteni. A három partnerem is utál. És abban is nagyon hasonlítunk egy­másra, hogy ezzel együtt el­viseljük, ha az ellenfél jobb és szerencsésebb volt. Mert mindig a jobbnak csorog le a hálóról a labda. ♦ És aztán, amikor vége, megy a zrikálás... ♦ Nincs zrikálás, az ebben a körben nem szokás. A leg­szebb poénokat azonban egy kávé mellett alaposan kiérté­keljük. ♦ Tehát maradt a hajnali tenisz... ♦ Meg a szerda esti, meg a vasárnap délutáni. Utóbbi kedvéért hajlandó vagyok önmegtartóztató lenni a csa­ládi ebédnél is. ♦ A partnerek ezekben a „szokatlan” napszakokban netán ugyanazok? ♦ Nem, nem! Miután épp ne­ked nyilatkozott ez ügyben egyszer Györgyi Kálmán, őt egyáltalán nem kell titokban tartanom. A kilencvenes évek eleje óta tart a pár­harcunk, meglehetősen ki­egyenlített eredménnyel. Ő a tenyeresem dicsérte, sze­rintem neki, már csak fizi­kai adottságánál fogva is, a szervái egyenesen kápráza­tosak. ♦ Említetted a vasárnapi családi ebédeket. Kik ülik körül az asztalt? Erről jut eszembe: a te, úgymond, hátteredről senki nem tud semmit. * Ennek oka van. Soha nem voltunk túlzottan társaságba járók, ha úgy tetszik, vissza­vonultunk a könyveink közé. Na, látod, a könyvek... Azok nekünk nagyon fontosak. Feleségem csinálja „őket”. Egykor a lipcsei könyvművé­szeti főiskolán végzett, tény­leg könyvművész lett, bár a papírja szerint okleveles könyvkonstruktőr. Azt hi­szem, az jellemző rá, ami ta­lán ma már nem is érdem: egész életében összesen két munkahelye volt. A mostani a második. Az első a Műsza­ki Könyvkiadó volt, ahon­nan, huszonhat év után, úgy küldték el, hogy egyszer pénteken kettőkor behívták, s szóltak: hétfőn már nem kell bejönnie. Kerültem ed­dig is, meg kerülhetek ez­után is hasonló helyzetbe, mert magam is vezető va­gyok, de ilyesmire én kép­telen lennék! Mit gondol­tak? Azt, hogy ott a hétvége, szombaton és vasárnap meg lehet emészteni egy kirú­gást?! Na, nem sokáig volt állás nélkül: még a függő ügyeit intézte, amikor a Ba­lassi Kiadóhoz hívták, azóta is ott dolgozik. Különleges, egyedi könyveket tervez, leg­utóbb Rónai-Tass András honfoglalásról szóló művé­nek megjelenését készítette elő. ♦ Árad belőled a könyvsze­retet. Lehet, hogy te is jó tipográfus lennél? ♦ Elég jó lennék, az biztos. ♦ És a feleséged? Ő milyen sportvezető lenne? ♦ Ha arra gondolsz, hogy hazaviszem-e a hivatali gondjaimat, akkor azt kell mondjam: nem, nem lenne jó sportvezető. ♦ Térjünk vissza a vasár­napi ebédhez. Gyerekek? ♦ Judit lányom 24 éves lesz, egykor jól pingpongozott ő is, de nem bírta a térde. Most fejezi be a bölcsész­karon a személyügyi-szerve­zési szakot, de... Na, látod, ez is intimitásnak tűnhet, mégsem titkolom: egészen biztosan Györgyi Kálmán személye szolgáltat számára vonzó példát, mert feltett szándéka, hogy tovább ta­nul, jogász szeretne lenni. A fiam, Balázs, aki huszon­két éves, a középiskolát programozó szakon végezte, felsőfokú szakmai végzett­sége van üzletkötésből, de... Amolyan világpolgár. Szor­galmas, becsületes, ami a kereskedelemben nem ép­pen divatos, mégis képes volt egy közeli kis non­stop ABC-ben állandó éj­szakai műszakot vállalni. Most a szállodaipar felé ka­csingat. ♦ Még egy utolsó kérdés az ebédről: gyakran esztek halat? 4 Hát az, hogy húsz évig ve­zettem a Halértet, nem múl­hat el nyomtalanul! Ráadá­sul szeretjük is a halat. Fi­lézve, panírozva... Azt szok­tam mondani, hogy az egész­séges táplálkozást illetően a gyerekeink prototípusnak számítanak. Minden kisgye­rekes szülőt, most már üzle­ti érdek nélkül, csak rá tu­dok beszélni, hogy szoktassa fiát, lányát a halra. ♦ Váltsunk témát, azt hi­szem, maximálisan elége­dett lehetsz azzal, aho­gyan a sajtó s azon keresz­tül a közvélemény foga­dott. Te is így látod? ♦ Igen, így. Semmi okom nem lehet panaszra. Persze igyekszem is az újságírók, ri­porterek rendelkezésére áll­ni, nagy hangsúlyt fektetek például arra, hogy minden­kit visszahívjak. ♦ Mindent elolvasol, amit rólad írnak? ♦ Igen, igyekszem. Egyéb­ként is azzal kezdődik a na­pom, hogy átnézem az újsá­gokat. ♦ Mindet? ♦ Igen, lehetőleg mindet. ♦ Amikor a Halért vezér­­igazgatója voltál, akkor is olvastad mindennap, mondjuk, a Nemzeti Spor­tot? Hát, ha nem is minden­nap... De talán fontosabb, hogy magához a sporthoz gyermekkorom óta folyama­tosan kötődöm. ♦ Lehet, hogy sportcsalád­ból származol? Nem, dehogy. Apám sajtfő­ző volt, az ömlesztett sajtok első mestere. Ha nagyon rö­viden kellene egy nagyon jel­lemzőt mondanom vele kap­csolatban, akkor azt monda­nám, hogy a küzdeni tudást tőle tanultam. ♦ Hogy lettél válogatott meg magyar bajnok aszta­liteniszező? ! Úgy, hogy a hetedik kerü­letben laktunk, a Damjanich utcai házunk első emeletén volt egy DISZ-terem, ahol le­hetett pingpongozni meg gombfocizni. Utóbbiban Medveczky Ádám volt a leg­nagyobb ellenfelem... De még mielőtt elkezdődött vol­na a pingpongos karrierem, fociztam is a Kinizsiben. Ott és akkor, ahol és amikor Al­bert meg Varga... Alberttel egy gimnáziumba is jártunk, a Madáchba. ♦ Madách! Mennyi híres ember járt oda?! ♦ Na ne! Talán hallottál va­lamit? ♦ Miért? Kellett volna? ♦ Képzeld el, gyanútlanul kimegyek a múlt héten Cse­pelre, tudod, a kettős baj­noki futballmeccsre, ahol éppen a hajdani csepeli sportvezetőt, a nyolcvanöt éves Koltai Pista bácsit is köszöntötték, és jön a fia, Robi. Ő is madáchos volt. Amikor meglát, a maga jól ismert stílusában, szinte köszönés helyett a mellem­nek szegezi: „Na, Harcsi, semmi nem történik véletle­nül az életben! Emlékszel, amikor a gimiben a tiéd volt a focilabda és ezért te állít­hattad össze a csapatot? Most is ugyanezt csinálod, nem?” ♦ Mi mást várhat az ember egy Koltai Robitól? ♦ Ráadásul még ugratott is, hogy nem látta a képem meg a nevem a Madách híres di­csőségtábláján. ♦ Mintha ez elgondolkoz­tatna: miért nem vagy raj­ta? Felkerülsz rá valaha? ? Most erre mit mondjak? Persze hogy jó lenne rá felke­rülni! Albert, meg Koltai Ro­bi, meg a többiek mellé... De ha egy Fazakas Szabolcs vagy egy Babarczy Laci nincs rajta, mit akarhatok én a né­hány magyar bajnokságom­mal meg a négy diplomám­mal? Talán egyszer... ♦ Apropó, sportállamtit­kárként mennyi időre ter­vezel? ♦ Ezzel a kérdéssel magam­tól is szembesülnöm kellett. ♦ És mit válaszoltál ma­gadnak? ♦ Nos, az elődöm, Gallov Re­zső, aki a rendszerváltás utáni első sporthivatali el­nök volt, innen ment nyug­díjba. Miért ne lehetnék eb­ben is a második? _­ K / Serényi Péter (Rieb Attila felvétele)

Next