Szinészek Lapja, 1928 (47. évfolyam, 1-11. szám)
1928-01-01 / 1. szám
Színészek lapja is munkatársa volt Shakespearenek. Szerelmi szonettjeit is ezidőtájban irta. Ugy látszik, a szive tele volt tüzes és mély érzésekkel, a lelke pedig rabja volt e hangulatának. Shakespeare nem a szerelem szobrát akarta megvésni ebben a tragédiában s nem modelleket keresett a két szerelmes ifjúban. Nem a szerelmet akarta elénk állítani minden gyönyörűségével és vonzó varázsával, fájdilmával és katasztrófális bánatával. Ő azt a szerelmet festtte, amit Romeo érez és Julia. Amit két gyöngéd lelkű, finom nevelésű, önzetlen tüzes szívű gyermekifjú érezhet abban a szerencsétlen helyzetben, amelyek közé őket a külső körülmények ékelték. Ez a szerelem fakadásával, fejlődésében, megnyilvánulásaiban, fordulataiban, hevében, méreteiben, formáiban és következményeiben teljesen egyéni, ugyaniUen árnyalatokkal sohasem ismétlődő és nem általánosítható. Aminthogy nem is volt célja a költőnek, hogy a szerelemről írjon egy moralizáló tankölteményt a polgári ízlés számára. Az ő széles tragikai koncepciója nem is fért volna meg a szűk látókörű, köznapi moralizálás békái között. S itt tévednek azok is, akik úgy vélik, hogy Lőrinc barátajaban tulajdonképen Shakespeare szólal meg. Mint szelíd, jóságos gondviselés — mely azonban nem elég ahhoz, hogy az egymásra törő gyűlölködés pusztító hullámai közül kimentse a szerelmeseket — úgy áll ez a bölcs és öreg ember az események között; tele van a szive emberszeretettel, jósággal és derűs világnézettel, az agya gazdag gondolatokkal, mélység s lelkiismerettel. Belelát az ifjú szivek rejtekébe és meg tudja érteni szerelmük mindenható erejét és egymásért való vágy a kozásuk izzó szenvedélyét. Inkább filozófus, mint pap. A hit minasztjíról talán csak egyszer beszél, de annál többször dicsőíti a filozófia áldásait. Érző, résztvevő, cselekvő, bölcs és jámbor ember, de semmiesetre sem a költő moralizáló bábalakja. Igen leplezett szándékokat minek keresni Shakespeareben, mindn idők legőszintébb költőjében? Soha egy pillanatig sem hagyja ő a nézőt kétségben a szándékai felől. Csdálatos szerencséje és bizos művészete minden darabjában a legelső hanggal, melyet megüt, az egész műnek megadja színét és hangulatát. Az elő jelenetben már feltárja egész gondolatvilágát. Gondoljunk csak a Hamlet szellemjárására, a Macbeth boszorkányaira, a fattyú Edward prológusára Learben, Jagó cselvetéseinek bejelentésére Othelloban. Romeo és Júliában is első pillanatban rávilágít a vétkes, gyűlölködő családi és polgári harcra, amelynek áldatlan, vérpárás levegőjében el kell pusztulnia a két gyermek őszinte szerelmének A két ellenséges ház szolgáinak ingerkedő tréfája elég arra, hogy szikraként felgyújtsa s magas lángra lobbantsa az engesztelhetetlen gyűlölködés tüzét. Fegyverek zörgése, szidalmak bősz kitörései reszkettetik meg a sziveket. Házakból és utcákból sietnek elő dühtől égő emberek, szolgák és urak, ifjak és aggok s fölgerjedt haraggal rontanak egymásnak. Ebből a vértől ázott, forrongó talajból, melyből csak a gyűlölet és szilaj indulat táplálkozhatik, két karcsú, színes, gyönyörű virág fakad. A vihar pedig tépi, szakgatja, elsodorja őket. S ezt látjuk, sejjük, érezzük már az első percben. Olyan világos hangokon halljuk, olyan élesen színezett képekben látjuk ezt, hogy teljesen érthetetlen és barbár módon erőszakos minden más magyarázat. Ez az alapú gondolat uralkodik az egész darabon. Ám nézzük azt a három főjelenetet, amelyekben a szerelmesek találkoznak: a bálban, az erkélyen s Julia hálószobájában. Mind a háromban éles szóval szakítja meg együttlétüket a dajka: a küső világ, amelytől teljesen elszakadtak, amelyre ügyet sem vetettek, amely teljesen idegenné vált szemükben, rikácsol a követek jogait s parancsolólag választja szét őket. Ha ez nem elég bizonyság, ott van a prológus, amelynek néhány rövid, de világos sora pontosan és minden kétséget eloszlatóan jelenti be azt, hogy mit akar a költő bemutatni : Két egyaánt mélóságos család, S fp Veronában, hol sz nlinv leszen, Uj lángra g ujlja régi haragját, S polgárvér szennye ég p Igár kezén. A két elenég á kos vériből Baicsillavra szerelmes pár endt. Haláluk áll’, mily egázos s rémitö, Iőn eltemetve az ős gyűlet Halálra jegyzett bus sz"relmeik És a szülői düh gyá [UNK]‘■/folyama, Mit el nem olt más, Csak siröbleik, Színünk két órai 'á'ványa ma. A'iit ha figyelemmel nézek végig. Pótolja hu szorgalmunk gyöngeségit! Háromszázötödik évfordulója van annak, hogy az avoni hattyu, a legszilajabb álmodó s a legdiadalmasabb világhódító, Straiforban örökös, álomtalan álomra hunyta le szemeit. Mellszobra, mely a straffordi tmplomban van, így hirdeti dicsőségét: „Shakespeare, kivel az élő természet meghalt. Halála után 20—25 éven át hírneve a legtiszteltebbik s a legemlegetettebbek közé tartozott. A hódolat és a népszerűség glóriája környezte emlékét. Ám 1640 után ez a gória hirtelen halaványulni kezdett s úgy látszott, mintha az irodalom detronizálta volna fejedelmét Saját hazájában kezdték felejteni Shakespeare s előbb Beaumont és Flechter, később a meghonosodó francia divat egyszerre feléje szárnyal. A XVIII. század második felében azonban egyszerre feltámadt Shakespeare dicsősége. A vezet kulturnemzetek — mintha pótolni akarnak a századéven tartó hálátlan közönyösségét — versenyre kelnek annak a mérhetlen kincsnek kibányászásában, amit Shakespeare az emberiségre hagyott. S e versenyben — büszkén vallhatjuk — mi sem maradtunk el, sőt az elsők között vetekedtünk. A XVIII. századévi irodalmi újjászületésünk szerencsés okossággal bekapcsolódott a Shakespeare-kultuszba s a század végén megalakult magyar színészet már küzdelmeinek legelső idejében szomorú magárahagyottságában is Shakespeare tette meg vezércsillagává. Egy pár találomra kiszakított évszám összehasonlítása bámulattal és büszkeséggel tölthet el bennünket. Hamlet Németországban (Schlegel fordítása szerint) a berlini udvari színházban került először színre 1799 október 15 én, az ősrégi, sok százados tradíciójú francia színpadon 1769 ben, a bécsi udvari színházban 1778-ban, s nálunk — szomorúan árva kulturális és szinészeti viszonyaink dacára — szintén már 1794-ben és pedig Kolozsvárott. Romeo és Julia magyar nyelven már 1793-ban, március havában. Pesten s 1794 január havában Kolozsvárott szinre került, tehát sokkal korábban, mint akár Németországban, akár Franciaországban (ahol csak néhány évvel ezelőtt mutatták be), akár Bécsben, ahol 1816-ban volt az első előadása. S a magyar színészet fennállása óta sohasem vált hűtlenné Shakespearehez. Kolozsvár pedig mindenha igazi középpontja volt a Shakespearekultusznak, s igaza volt annak a színésznek, aki így jellemezte a mi önzetlen s rajongó Shakespeare-szere»