Szinészek Lapja, 1928 (47. évfolyam, 1-11. szám)
1928-09-01 / 8. szám
SZÍNÉSZEK LAPJA burg 1926 Verlag von Karl Angerttiayer vormals Alois Schreiber Für den Buchhandel: Moritz Perles, Wien I., Seilergasse 4. (Borítólapon: Das alte Theater . . . Benyovszky) (több nincs.) (n8", 127.) 29. A pozsonyi magyar színészet története 1867-ig irta: Benyovszky Károly a M. Tud. Akadémia által jutalmazott munka Bratislava-Pozsony, 1928. Kiadja: Steiner Zsigmond könyvkereskedése (Concordia könyvnyomda és kiadóvállalat Bratislava- Pozsony, Kertész u. 1. és Kereszt u. 2.) (8, 287.) (Borítólapján: Benyovszky Károly: A pozsonyi magyar szinészet története 1867-ig A Magyar Tud. Akadémia... stb. u. a.) A cimekben közölt bibliográfia (könyvészet) hű tükrét mutatja a pozsonyi szinészetnek, bár hiányosságát már csak azért is kénytelen vagyok elismerni, miért eziránt kutatásokat seholsem végeztem. Mégis megállapitható, hogy a szinészet jellege Hénlet, melyet időnként élénkit a magyar. A 1. sz. könyv voltaképpen nem Pozsonyra vonatkozik, de mégis egyike azoknak a nyomtatott emlékeknek, melyek a magyarországi szinészettel, illetve színházakkal először foglalkoztak. Megállapitásom szerint Deményi László kegyesrendi atya 1742-ben Nagyszombatban megjelent Oratio-i tartalmazzák az első nyomtatott emléket, mely is a szegedi pirista szinház 1735 évi megnyitásának emlékét örökítette meg. A 24. számú könyv épp úgy mint a 27. számú, nem kizárólag pozsonyi érdekű, de szerintem valamely város szinészeti bibliográfiájához épp úgy tartoznak az ott nyomtatásban megjelent művek, mint a máshol e városra vonatkozó tartalommal megjelent munkák, így a 3. sz. könyv, mely bár külföldön jelent meg, feltétlenül a pozsonyi színészet bibliográfiai adatának tekintendő. Amint a bibliográfiából látjuk, szerzőnk egymaga több mint 1Oo o-át képviseli munkáival az e helyre vonatkozóan megjelent műveknek, még akkor is, ha a 26. sz. uj kiadást irodalmi tevékenységéből le is vonnánk. E nagyértékü irodalmi tevékenység mellett azonban sajnosan kell megállapítanunk, hogy szerző több oly művet a közöltekből nem ismert, melyek tudása mellett munkája nemcsak terjedelmében gyarapodott volna, hanem a tökéletesebb látszatát is kelthetné. Hogy melyek e munkák, azokra ki fogok térni, azonban kötelességszerűen megemlítem, hogy azok közül kettő úgy a Nemzeti Múzeum, mind a Budapesti Egyetemi Könyvtár gyűjteményében megtalálható. Még plasztikusan tá ulnak elénk a képek, sok-sok ismeretlen részletkérdés mélységét világítja meg Benyovszky, mely részletkérdések szinte külön monográfiába kívánkoznak hivatott tolla nyomán. Elsősorban is a Nussel-féle vendégszereplésekre gondolok. Ez a jó úr ugyanis, budai minta szerint, azzal akarta a nemzeti felújhodás magyarjait előadásaihoz csábítani, hogy német színész létére, magyar előadásokat tartott a közönség vegyes érzelmű megnyilatkozása mellett Érdekes átmeneti jelensége a kornak, amikor kizárólag üzleti érdekből vezetve, a bécsi színész magyarul ropogtatta szerepét, csak azért, mert tudta, hogy a magyar szónak már van olyan varázsa, hogy azzal üzletet is lehet csinálni. Az idegen országból jövő hang az, ami kitetszik Benyovszky fájdalmasan burkolt szavából. Hol volt a magyarság Pozsonyban? hol volak a magyar főnemesek? hol a magyar polgárság? nem is meri nyíltan beismerni, hogy 1867-ig, mely kort feldolgoz, a magyar színészet csak vendégszerepelni járt Pozsonyba. És egy másik érdekes megállapítás az, amit tanulságul könyvéből levonhatunk: Pozsonyban volt német színészet, hiszen ezt már Bécshez való közeli fekvősége is megteremtette, volt magyar színészete is, ha küzdelmes és rögös uton járt is, — de sem tót, sem cseh színészete sohasem volt!! És ezt a könyvet 1928-ban, a cseh uralom alatt nyomtatták Csehországban ! Ott van ez a könyvben, csak olvasni kell tudni a sorok között. Talán ez a hazasóvárgás adta a könyv másik színészettörténeti fogyatékosságát, azt, hogy a magyar színészetnek a német melletti helyzetét nem kellően aknázta ki, műve egyik fő céljának nem tekintette. Pedig az ebből leszűrődő tapasztalatok sok hasznára szolgáltak volna az ország művelődéstörténetének, mert Budát Ernesto Rossi. Az Európai realisztikus stylusnak nagy tragikus színésze. Fiatal színésznövendék koromban láttam a nagy tabánt, de azt hiszem a mai tapasztalatommal sem tudnék róla mást mondani, pedig amikor én láttam, már akkor művészetének sugara a Nadir felé hajlott, de azért még mai is felejthetetlen marad alakításainak emléke. Delavign tizenegyedik Lajosával kezdte meg sorozatos művészi ember ábrázolását. Amint a színpadra lépett, már szinte magam előtt láttam a tökéletes zsarnok királyt. Sötétszínü hosszú, majdnem földigérő ruhájában, amely alól csak az ezüst-csattos lakkfélcipője látszik. Ruhájának ezüstös díszítése belehímerve minden mezőbe egy nagy kereszt. Fején egy feketeszínü koronatakaró, körülrakva apró keresztecskékkel és alóla kikandikál sötétszürke hosszú haja. Nyakába nagy aranylánc — telve csengőbongó szent klenodiumokkal. Reszkető kezében, amely egészen pergamentszinű volt, egy díszes kis pálcika. Ezzel húzta alá zsarnoki parancsait. Maszkja: arca sárgásbarna, merev vonású, olyan, mintha márványból faragták volna, szemei kidülledt, üveges sárgán foszforeszkáltak, ajka szárazon cserepes, majdnem kisebesedett. Alakja: görnyedt és csak akkor egyenesedik ki, ha megmásíthatlan parancsot mormol a dagadt szája. Hangja: inkább varjakrákogás. Ez az a tizenegyedik Lajos, akit a történelem is a zsarnoki jelzővel diszit. Beteg, irigyli a levegőt is az egészséges embertől... A háttérben szép fiatal asszonyok ülnek a padon nagy tornyos surenni tökötökben, mellettük emberpárjuk. A király bágyadtan közeledik a pádhoz, de a magukkal elfoglalt emberek nem veszik tudomásul, nem látják a király közeledését. Amikor apadhoz ér a király — botjával elhessegeti a férfiakat. Az asszonyokat kéjesen reszkető ajakkal, végig csipkedi, pettyhüdt szája mosolyra indul. A nők is menekülni akarnának, de biztatja őket, marasztalja őket huncut szavakkal. Becézve babusgatja a fehér személyeket — ám azok félnek a zsarnoktól és menekülnek . . . Belép a hóhér. Közeledik a királyhoz . . . Bíborpiros ruhája a csurranó, patak vért szimbolizálja. A király feláll. Megveregeti vállát a halál portásának. Kezében a pálcika kisérő ha^ Iál muzsikává fajul... Torz kacaja úgy hat, mintha oda fagyott voln ábrázatára ... Királyi tarsolyából, amely az övön fityeg a játékos tőrrel, kihúzza a papiros névsort. Ismét munkát ad a vérpazarlónak. Rekedtes hangja kitisztul, kisimul az örömtől ahogy a főurak neveit élvezi, pálcikája beszél, elmondja mindegyik bűncselekedetét... És öröme mindig fokozottabb és hangja már nem is rekedt, de érc kong már benne, rajta vibrál a bosszuszomj, a bosszúgyümölcs. Egyszerre harangszó kondul... A szó megakad a torkán, hirtelen földre veti magát, lekapja fejéről a takarót, végig csókolja a kereszteket... Nyakláncát is leveszi a csilingelő kis feszületeket is végig szopogatja beteg szájával, annyi keresztet vet, hogy se szeri se száma, monotonos imákat mormol • • • Mellette áll a bárd munkása és szánakozva szemléli urát. A harang elkongott. A király feláll, görnyedt lomok teste kiegyenesedik és tovább szállítja az áldozatokat a vérpadnak.