Színház, 1968 (1. évfolyam, 1-2. szám)
1968-01-01 / 1. szám
Első csöngetés Egy régi színházi mondással kezdjük: ha bemutató előtt sok volt a baj, akkor ... A többit mindenki tudja, mi reménykedünk benne, hogy ez a folyóirat sem lesz eredménytelen, mert létrejötte hosszú ideig vajúdott és nem járt minden baj nélkül. A SZÍNHÁZ még nem jelent meg, de már úgy beszélnek róla: a szakma lapja. Mi inkább így mondanék: a művészeté. Vagy pontosabban a művészeké. A lapszerkesztés alfája: kinek írjuk ? Mi ezt a lapot a művészeknek szánjuk és ezek körébe természetesen - illetve nem is olyan természetesen - nemcsak a színészeket vonjuk bele, hanem mindenkit, aki képzelőerejével vagy megvalósító tehetségével részt vesz egy mű színpadra teremtésében. Természetes, hogy amikor a színházművészetnek folyóirata indul, akkor gondolunk arra az erőre is, amely nélkül nincsen színház; jelenléte, befogadóképessége, hangulata, szeretete vagy ellenzése nélkül nincsen színházművészet a közönségre. Azt hisszük, e lap azért fogja érdekelni a színpadalkotás elsőszámú partnerét a közönséget, mert elsősorban mégis a művészeknek írjuk. De ez csak szándékunk egyik fele. Azt szeretnék, hogy új lapunkat, új lapjukat jórészt maguk a művészek írják is. Ennek a lapnak mini-szerkesztősége van; folyamatosan megjelenni csak akkor tud, ha jelmezrajzoló, világosítómester, színpadi fényképész, díszlettervező, dramaturg, színész, színésznő, koreográfus, főiskolai tanár és diák, a rendező munkatársa, a rendező, a színigazgató és annak különféle fajai és alfajai; jegyterjesztők, jegyeladók és közegben visszaadók, propagandisták és színházi kultúrpolitikusok mind a SZÍNHÁZ munkatársainak tekintik magukat és cikkel, műhelytanulsággal, kritikával és a kritika kritikájával, ötlettel, jó és rossz tanáccsal elárasztják a szerkesztőséget. Ha az iménti felsorolásból valakit kihagytunk, kérjük, írjon haragos levelet a szerkesztőségnek és akkor mindjárt parázs vitát kezdhetünk arról, hogy a művészet melyik ága hanyagoltatott el. A színikritikusokat viszont szándékosan nem említettem, de nem azért, mintha ez a lap hadat akarna nekik üzenni. Ennek a rossz viccnek csak a fele tréfa: ilyen hírek bőven keringtek a „szakmában”, valóságértékük annyi, mint a repülő csészealjaké. A kritikusokat azért nem soroltuk fel, mert nekik mesterségük az írás és így egy lap, amelynek címe SZÍNHÁZ, természetes fórumuk. Hasonló, de nem azonos okból említjük külön a drámaírókat. A magyar színházi irodalom, a színibírálat, a drámatörténet és az irodalomtörténet értékelése is az utóbbi időben túlzottan szöveg-központú volt. Elhanyagoltuk azt a fontos felismerést, hogy a színielőadás nem egyenlő az elmondott darabbal, sőt mennyiségtanilag kifejezve, nem is összeadás (szöveg+előadás), hanem e két mennyiségből egy új minőség jön létre. A SZÍNHÁZ munkájának egyik célja, hogy ezt az új többletminőséget elemezze, körülhatárolja, meghatározza és ezzel nemcsak a színpad művészeinek érdemeit és jó-